Kedves Látogató!!

Ebben a menüpontban prózai írásaim közül az alábbiakat találod:

 

Casting

Didgeralia                                                                 Az ARC

A költő és a kutya                                                     Hiba a mártixban

A koponya                                                                 Gyílkos mező

Legenda a kovácsról, aki elhagyta a kalapácsát       Félreértés

A sátánlyukra húzott ház                                            A bánya nem ereszt

A festmény                                                                 Rendszerváltozunk

Tóparti történet                                                          Majki nyár

Coda, egy kapcsolat vége                                         Hajótöröttek

100 kérdés a modern ember korából                         Történetek a Gutenberg-galaxisból:

Őszi naplemente a Tatai Kálvárián                                 3. Révai Nagy Lexikona

Kairó                                                                              2. Az újság, mint a kretivítás fokmérője

Lakatos                                                                          4. Éljen Május elseje!

Dotis - Arrabona tér-idő expressz                               már találkoztunk itt-ott

Geromino                                                                   Csucsu

A habcsók - Adventi gondolatok                                 Duplex superstes

Mementó                                                                    Az amulett

Az első előtti szerelem

A szürrealista fényképész

A garázsajtó története

Emil

Wilhelm

Zene drámára, avagy valami van a levegőben

 

 

---

 

 

 

Casting

 

 

Hát ez az idő is eljött. Ráérek. Nincs hajtás, nincs korán kelés, csak azt teszem, amihez kedvem van. De már unom. Nem gondolom, hogy az életből még hátralevő éveket csupán klaviatúrám püfölésével és családi életem szervezésével kellene töltenem. Mindig is vágyódtam olyan tevékenységek után, amelyeket egy zárt munkarendben dolgozó ember nem tehet meg. Jó lenne egy csomó dolgot kipróbálni, amit korábban nem volt alkalmam. Például mindig szerettem volna bungee jumpingolni, de amikor még mertem, nem volt miből. Most meg… hát volna miből, csak nem biztos, hogy túlélném.

 

De azért vannak eredményeim az új dolgok kipróbálása terén. Például szerepeltem rádióban, nem is egyben. Igaz csak kettőben. Túráztam és kerékpároztam a hegyekben. Elvállaltam irodalmi zsűrizést, és fordítani kezdtem a 19 – 20 századi amerikai, szaúdi és karibi költőket. Ezek a dolgok kétségtelenül másfajta tevékenységek, mint amit korábban csináltam, de valami még hiányzik. Az áttörés. Néha már úgy érzem, hogy a magamnak okozandó testi fájdalom kiemel ebből a letargiából. Elhatároztam, hogy úszom. Sokat. Másnaponta kétezer métert. Sikerült. A folyamatosan növekvő izomláz és testi fájdalom ismét felkeltette a magam iránti érdeklődésemet. Aztán a tízedik kétezres után ez is csillapodott, majd szinte meg is szűnt. Már – már unalomba fulladt. Még jó, hogy közben lett egy ízületi gyulladásom. A jobb vállamból indult, végighaladt a fel, majd alkaromon, aztán szépen rákúszott a csuklómra. Így egyre nehezebben aludtam és sokszor ébredtem arra, hogy valamelyik karom teljesen elzsibbadt. Furcsa kényszertesthelyzetben próbáltam elkerülni ezeket az alattomos éjszakai fájdalmakat, több-, de inkább kevesebb sikerrel. Egyik reggel egy fájdalmas pontra lettem figyelmes a fájósabbik alkaromon, a jobbon. Jobban megvizsgáltam, és nem hittem a szememnek. Egy harapásnyom. Félkör alakú, szabályos, nem súlyos, nem lyukasztotta át a bőrt sem, csupán némi bőrpír látszott, de kétségtelenül ott volt. Honnan származhat? Miután az idegenkezűséget kizártam, szellemekben meg nem hiszek, megállapítottam, hogy kizárólag az enyém lehet. Töltöttem magamnak egy feketét, még előző délutánról maradt. Minden napot ezzel kezdek, gondoltam, attól majd beindulnak a gondolataim.

 

Ahogy így kávémat szürcsölgetve letapadt gondolataimat élesztgettem, szemem ismét elakadt az alkaromon díszelgő harapásnyomon. És akkor beugrott.

Jó pár évvel ezelőtt mesélte anyám, hogy kiskoromban, amikor aludtam észrevette, hogy az alkaromat harapdálom. Persze nem úgy, mint egy kutya, inkább úgy írnám le, hogy vannak gyerekek, akik hüvelyk ujjal a szájukban alszanak és vannak, akik lágyan az alkarjuk mélyesztett fogakkal. Persze ebből van kevesebb, és főleg azok tesznek így, akik genetikailag örökölten, én úgy mondom, hogy indiánugrós pózban alszanak. Ez olyan, mint ha egy atléta indiánszökellés közben eldőlne és elaludna. Az egyik láb felhúzva, behajlítva, a mellkas felé tart, a másik mereven kinyújtva, hason fekve. Ebben a helyzetben az egyik alkar – a felhúzott láb felöli, bekerül a fej alá, kispárnaként funkcionálva. Ekkor, ha az arc az alkarra kerül, amely pótkispárnaként szolgál, már nem tudja a gyermek a hüvelykujját bekapni. Így marad az alkar.

Hát akkor ez az alkarharapás titok megfejtve.

 

Elfelejtettem említeni, hogy az egyik nap – durván két hete, olvastam egy felhívást a neten. Casting 2011-ben is címmel. Felkeltette az érdeklődésemet. Itt egy olyan dolog, amit még soha nem csináltam. Nem voltam még castingolni. Kiderült, hogy egy horrorfilmhez keresnek statisztákat. A horrorfilmeket nem különösen kedvelem. Persze a Polanski-féle vámpírtörténet, vagy Lugossy Drakula klasszikusai bennem is nyomot hagytak, nem beszélve a De Niro féle Frankenstein adaptációról. De ennyi, nem több. Viszont a szó, hogy casting, vonzott. Így aztán felkerekedtem. Sorban álltam a tűző napon, kitöltöttem az adatlapot, lefényképezkedtem, és kész. Hát castingolni is voltam most már, azt még sincs este.

Ha meg szerepelni fogok egy filmben – még ha zombi film is -, akkor tényleg elmondhatom, hogy olyat csináltam, amit korábban soha.

 

Még annyit tettem az ügy érdekében, hogy beszereztem 8-10 zombi filmet, hátha beválogatnak, és akkor ezeket gyorsan megnézem, hogy legyen valami fogalmam az egészről. Bele-bele néztem a filmekbe, de tényleg csak egy-két percre. Annyira nem tetszett, amit láttam, de mindegy.

 

És most, ahogy a kávémat szürcsölgetve így elmélkedtem, hírtelen eszembe jutott valami. Az éjszakai álmom. Megjegyzem, hogy sohasem álmodom. Persze ez nem igaz, mert mindenki álmodik a REM fázisban, csak az ébredés időpontjától függ, hogy emlékszik-e az álmaira. Szóval én nem szoktam emlékezni. Ha be is ugrik valami, rögtön kitörlődik a gondolataim közül. Most azonban megjelent előttem az álmom. Kicsit filmszerűen, kicsit zavarosan, de egyre tisztábban. Határozottan egyre tisztábban.

 

Egy sötét utcában szaladok, mit szaladok, menekülök. Hátranézek. Szememben halálfélelem. De nem látok semmit. Az utca keskeny és hosszú. Kétoldalt sötét kapualjak, és régi típusú, bödönszerű szemeteskukák. Patkányok futnak szét szemrehányó hangokat hallatva. A jobb lábam, amelyikbe a gerincsérvem szokott kisugározni, húzom magam után, ahogy sántikálva menekülök. Az ízületes jobbkarom elképesztően sajog. De a rémület túltesz ezeken a fájdalmakon. Biztos vagyok abban, hogy a félelem megsokszorozta erőmet, kitartásomat, és fájdalomtűrő képességemet. Úgy menekülök, hogy bicegő futásom minden harmadik ütemében magam, mögé tekintek. Szerencsém van. Eddig nem értek utol. Nem is érhetnek utol. Még álmomban is biztos vagyok benne. Nyerő típus vagyok. Nem veszíthetek, és most sem fogok. Bár hallom az üvöltésüket, a magatehetetlen harag hangját. De az is lehet, hogy ez nem nekem szól, hanem egy elejtett prédának. Egy elejtett emberprédának. Most elhalkulnak az üldözők hangai. Lassítok. A lábam vonszolásától deformálódó csípőm most kibírhatatlan ingereket sugároz agyam felé. Megállok. Egy sokemeletes, régi bérház hideg falának dőlve lihegek. Próbálom visszanyerni a menekülés közben megfogyatkozó önbizalmamat. Oké! Minden rendben lesz. Lassan rendeződik a légzésem. De tudom, hogy nem állhatok még meg. Nem lesz ennek vége, hajnalig biztosan nem. Ezek csak akkor tűnnek el, akár egy rossz álom.

 

Ekkor egy éles fájdalmat érzek az ízületes jobb karomban. Beleharapott egy zombi. Valószínűleg abban a kapualjban bújhatott meg, amelyik mellett megálltam. Már régóta itt leskelődhetett. Úgy tudtam, hogy ez a környék még nem fertőzött. Szerencsére nem tudott sebet ejteni rajtam az első harapásával, mert reflexszerűen visszakaptam a karom, ahogy a fájdalmat érzékeltem. Csak megkapott. Újra támadott, de ekkor már számítottam rá, és amennyire tőlem tellett, védekeztem. Ismét a karom felé harapott, de csak dzsekim ujja szakadt el Ekkor egy hatalmasat rúgtam belé, amitől meghátrált. Tovább menekültem. Most már tényleg csendes volt minden. Megtapogattam a megtámadott karomat. Hál’ istennek, csupán a ruhám szennyezte be az a dög, azt hiszem, nem kaptam sebet.

 

Felébredtem jobb karom teljesen elzsibbadt. Izzadt voltam. Mintha üldöztek volna az éjjel. De az álom rögtön elillant, mert én sohasem emlékszem az álmaimra. Kimentem a konyhába egy kávéért.

 

 

VÉGE

 

 

 

---

 

 

 

 

Fotó: id. Fricsay Richárd

 

 

 

Didgeralia

 

 

I.

 

 

A férfi nagy fehér ágyban feküdt. Feje szinte eltűnt a párnában. Arcának sápadtsága vetekedett az agyonmosott kórházi párnahuzat elefántcsont színével. Lassan nyitotta fel a szemét. Szájában keserű ízt érzett, és hányingert. Tudta, vagyis inkább sejtette hol van. Gondolatai még akadoztak, emlékei nem voltak tiszták, és a feje is úgy lüktetett, mintha egy téglával jól kupán vágták volna. Zúgást hallott most, de nem a külvilágból származót. A zaj belül keletkezett a koponyájában. A füle csak afféle katalizátorként szerepelt a folyamatban, hogy agyának legyen mihez kötni a mások számára hallhatatlan, felfoghatatlan érzést. Nem! A hallásomnak biztosan nincs baja! Nem lehet! Újra elaludt. Eltelt újabb pár óra, mire kinyitotta a szemét. Ez az ébredés határozottan jobb volt. Persze ugyanúgy mozdulatlanul feküdt, de már nem zúgott olyan erősen a feje. Inkább szorítást érzett, amit egy virtuális abroncs okozhatott, majd ennek feloldásaként, a homloklebenyből kiinduló éles, lüktető nyilallások következtek. Ezek a láthatatlan nyilacskák gombostűkként gerjeszttettek pontszerű fájdalmakat halántéki, arc és állcsontjaiban, koponyájának balfelében. Aztán hírtelen egy éles hang hasított a fülébe, megszakítva azt a precíz és feltáró önvizsgálatot, azt a kirándulást, melyet belső, koponyán belüli fájdalomvilágában tett. Borzalom! Hát mégiscsak létezik egy külső világ is, mely nem csak úgy fáj bent, de valóságosan is?

 

- Nővér! Csukja be az ablakot, kérem! Már mondtam a tegnap, hogy vizit idején ne nyírják a füvet az ablak alatt, itt az épületek előtt. Nyírják hátul, vagy gondozzák addig az ágyásokat. Nem tudom mi ez az új szokás!

- Na! Nézzük a betegünket! Látom, hogy már ébredezik. Hát hogy érzi magát, Szabolcs? – nézett a sápadt, fiatal férfira.

- Igen gyengén érzem magam főorvos úr, de már jobban, mint pár órával ezelőtt. Akkor azt hittem szétrobban a fejem.

- Agyrázkódása volt, úgy látom nem is kicsi. Szerencsére törés nincs. Tegnap este hozták be. Megbotlott, elesett, és egy utcai padba bevágta a fejét. Emlékszik valamire?

- Most, hogy mondja, talán – mondta a férfi bizonytalanul.

- Még egy pár napig itt tartjuk. Napról napra jobban lesz. Hatalmas szerencséje volt. Köszönje annak az embernek, aki megpróbálta elkapni, mert úgy vágódott el, mint a zsák. Ha az a férfi nem fékezi le az esését, ahogy maga után nyúlt, biztos széttörte volna a koponyáját.

- Majd délután fogadhat látogatót is, egy rövid időre. A feleségével már beszéltem.

- Köszönöm doktor úr!

 

Pár órával később a férfit meglátogatta a felesége. Nagyon aggódóan nézett a fiatal asszonyka. Tördelte a kezeit, pedig a főorvos megnyugtatta, hogy semmi baj nem lesz, a szombatot már otthon töltheti a férjével, ha nem lép fel addig semmilyen komplikáció. Most itt ül az ágy szélén és hüppög.

 

- Te Szabolcs! Hát mér’ nem tudtál a lábad elé nézni? A frászt hozod rám. A gyerekeket nem hozhattam be. Már nagyon hiányzol nekik. Mindegy! Csak gyógyulj meg, de gyorsan!

- Te, Erika! Egy csomó mindent mondott az orvos a viziten. De nekem nem rémlik semmi, hogy mi is történt velem valójában?

- Jöttél haza tegnap este a zeneiskolából, mert ütőórákat adtál, erre csak emlékszel?

- Persze, és…

- Jöttél már az autódhoz. Oldalt a kisbolt előtt állt a kocsid. Átvágtál a parkon és már odaértél volna ki, a kocsihoz. Elmentél egy pad mellett. Tudod, ahol azok az alkoholisták, meg hajléktalanok szoktak ülni estefelé, hogy még az éj leszállta előtt teleigyák magukat. Te gondolom rájuk sem néztél, csak elhaladtál előttük sietve, hogy megkerüld őket, mert az autóhoz épp a padjuk mögötti füves részen kellett átmenj. Aztán megbotlottál és fejjel nekiestél a padnak. Az egyik, egy öreg, borostás cigányember, amelyik mindig ott ücsörög, megpróbált elkapni… de hát nem sikerült neki. Le volt lassulva a szesztől, meg hát… le van az már lassulva, vagy húsz éve. Mindegy! Annyi sikerült neki, ahogy utánad kapott, hogy nem teljes erőből verted a fejed a pad öntöttvas korlátjába.

- Erre már nem emlékszem. Szokott ott ülni egy társaság, de…

- Akkor az öreg áttámolygott a lottózóba. Nem ment be, mert még nem ment be oda soha, csak bekiáltott, hogy hívjanak mentőt, mert egy fiatalembert baleset ért a parkban. Ezzel hazadülöngélt. De tényleg nem emlékszel semmire?

- Sok minden rémlik, de az arcok egyelőre hiányoznak.

 

 

****

 

 

Eltelt két hét azóta, hogy Szabolcs hazakerült a kórházból. Egyre ritkábban fájt a feje, akkor viszont élesen és fájdalmasan lüktetett. Az arca sem volt már olyan ijesztő. Szeme körül a véraláfutások szépen felszívódtak, ajkai megteltek vérrel, a cserepesség megszűnt. Arcának bal oldalán az álkapocs, pofa és halántéktáji csontok érintésre még fájtak. Utcára nem kívánkozott, nem is mutatkozott sehol, leszámítva a körzeti orvosnál tett kétszeri vizitet.

 

Egyik reggel csörgött a mobilja. A munkahelyéről hívták. A Magyar Honvédség Központi Zenekarának dobosaként dolgozott Budapesten. Ő volt az egyik, a 8 dobos közül. Persze igazából ütősöknek nevezték őket hivatalosan, mert a nagydoboson, és pergődobosokon kívül volt még a cintányéros, meg a triangulumos is. Kasztok. Kis kasztok a zenekaron belül. Fafúvósok, rézfúvósok, ütősök. Volt egy barátja a rezesek között – így hívták az ütősök egymás között a rézfúvósokat-, a Kondor Gergely. Ez a Gergely nyílt gondolkodású, rendes kolléga volt, vele egykorú, nem olyan, mint az a sok felvágós öreg tubás, pozanos, trombitás meg kürtös. Próbálgatott minden stílust, jazzt, komolyt, meg mulatóst, és különféle hangszereket is.

 

- Szia, Szabi! Hogy vagy, öreg? – szólt a telefonba.

- Szevasz, Gergely! Voltam már jobb formában is. Mi a helyzet?

- Figyelj, Szabi! Kaptam egy felkérést. Tudod, gyakorlok egy ideje a Didgeridoon.

- Már azon is? – vágott közbe Szabi, próbált humorosnak hallatszani a telefonban.

- Igen, de figyelj. Három hét múlva lesz az idei Fricsay ünnepség a Nemzeti Múzeumban. A karnagyunk megkeresett, hogy vagy 6-7 zenekarból összevont nagyzenekar lesz, ahová mi nem kellünk, de lenne egy lehetőség, egy meglepi műsorszám. Hallották, hogy próbálkozok ezzel a gyökérdudával, hát megkérdezték tudnék-e valami színvonalasat összehozni. Én meg mondtam, hogy egy ütőssel megpróbálnám. Terád gondoltam. De, le kell adni a fellépők névsorát, úgyhogy válaszolnod kell. Vállalod, vagy keressek mást?

- Hát persze, hogy vállalom! Tudod, hogy imádom a didzseridu hangját. Összeszedem magam addig.

- Oké! A részleteket később. Összedobunk pár jó ütemet, én meg rádudálok. Lehetne benne egy kis válaszolgatós is. 5-6 perc lesz az egész, nem több.

- Jó, ezt megbeszélgettük. Addig beütöm magam én is. Majd jelentkezz, Gergely!

- Oks! De ezúttal ne a fejed üsd be! – mondta nevetve és megszakította a beszélgetést.

 

A telefonhívástól egészen feldobódott. Végre valami. Végre egy irány. Végre itt a feladat, amihez felépítheti újjászületett új-önmagát. Mióta hazajött a kórházból sokat gondolkodott. Az alkoholista öregember, akit ő természetesen ismert látásból, akit ő megvetett, és olyan távol került el, mint egy leprást, nos ez az öregember, megmentette az életét. Gondolkodott, hogy megkeresi, ha jobban lesz, de hát mit is mondjon neki? Azt, hogy köszönöm, és rázza meg a kérges, koszos, hugyos, kukába turkáló kezét, és közben nézzen a kocsonyás, vizenyős szemébe, hálálkodva? Vajon emlékszik-e még rá? Emlékszik-e még bármire az a férfi? Mindegy! Nem nagyon van más választása. A jólneveltsége és a becsület azt kívánta, hogy ezt tegye. Mindenképen megkeresi, csak legyen egy kicsit jobban.

 

 

***

 

 

A város XVIII. századi központját módos gazdák udvarházai vették körül. A kövekből és téglából épített, habarccsal vakolt, magas kőfalakkal védett erődszerű portákra, nagy ívelt kőboltozatú kapunyílásokat építettek, melyekbe aztán vastag padlókból ácsolt díszes ajtószárnyakat rögzítettek. A szélességük olyan volt, hogy egy szekér kényelmesen áthaladhasson rajtuk. A takaros porták zárt udvarából volt megközelíthető a gazda háza. Ezen túlmenően jobbról-balról műhelyek, gazdasági épületek, cselédlakok nyíltak a közös udvarra. A XX. század második felére az ilyen porták már megszűntek eredeti funkciójukban működni. Államosították őket, vagy gazdájuk hagyta fel a korábbról megörökölt udvarházakat. A műhelyek cselédlakok, mind apró bérlakásokká alakultak, melyeket a tanács szociálisan rászorultaknak juttatott. A XXI. századra egyes udvarházakat visszavásároltak és felújítottak, másokba boltok, gazdasági társaságok, vagy ügyvédi irodák települtek. Maradt azonban néhány, természetesen a központtól távolabb esők, amelyekben a nyomor miatt ideszorult családok laktak.

 

Egy ilyen kis udvarház apró, lepusztult lakrészében élt feleségével Solt Ignác. Már régen rokkantnyugdíjas lett, egy agyvérzést követően. Előtte a helyi téesznél dolgozott, mint karbantartó, mindenhez értő, de szakmával nem rendelkező segédmunkás. Aztán jött a rendszerváltás. Egyre nehezebben ment a téesznek. Nem tudtak fizetni az embereknek. Hát elkezdték a dolgozókat elbocsájtani. Először a munkakerülőket, a piásokat, az elkésőket, aztán a betegeskedőket, majd a szakmanélküliek következtek. Így került sor Ignácra is. Innen már egyenes volt az út. Ivás, ténfergés, veszekedés, ivás, rosszullétek, veszekedés, ivás, agyvérzés. A kórházból hazakerülvén valahogy még sikerült felállnia, de már csak a betegségből, az élet egyéb területén nem. Az alkoholbetegség fokozatosan elhatalmasodott rajta. Először még volt pénze, hogy bejárjon a borozóba, de aztán már a kisfröccs is drága lett. Maradt az élvezhetetlen kannás lőre, amit szalmából erjesztenek és tablettával aromáznak be. Ez aztán megfelelő mennyiségben estére megtette a hatását. Már vagy tíz éve nem történt vele semmi. Teste szivacsként működött. Tudattalan szivacsként. Teleszívta magát, majd amikor kezdett kiszáradni, újra teleszívta magát.

 

Hol volt már a gyönyörű gyermekkor. Apja muzsikus cigány volt. Csodálatosan klarinétozott. Akkor még meg lehetett élni a zenéből. Minden nap délután négykor felvette a fekete öltönyt, meg a fehér, keményített galléros inget, puha ronggyal letörölte a fekete lakkcipőt, és elment a Gyémántba zenélni. Hétvégén meg már délelőtt 11-kor. Aztán, ha időnként nem volt éttermi muzsikálás, lagzikba járt. Ha a városban játszott, Ignác mindig arra kujtorgott, és az utcáról hallgatta, ahogy az apja zenél. Olyan büszke volt akkor, és felhőtlenül boldog. Azonban az igazi szép emlékek mégsem ezek voltak a számára, hanem amikor az apja leült a konyhában a hokedlira, elővette a klarinétot és muzsikált nekik. Egyszer még az is megtörtént, hogy a térdére ültette és megengedte, hogy belefújjon a hangszerbe. Ezeken a napokon együtt volt a család. A gyerekek a piros-szürke kockás kövön játszottak az apjuk lábánál. Az anyjuk pedig, ahogy a sparhelt mellett a paprikás krumplit kevergette, a válla fölött a férjére időnként visszanézve énekelte, hogy Hej, Rigó, Rigó, te sárga csikó, Hát elittuk a zab árát…

 

 

***

 

 

Két nappal a telefonbeszélgetés után Szabolcs elhatározta, hogy megkeresi az öregembert, hogy megköszönje neki a segítséget. Először elment a lottózóba. Nagy örömmel fogadták.

 

- Hát jobban van? De örülünk! Mi hívtuk a mentőt.

- Szeretném megköszönni, amit értem tettek – mondta az ütőtanár.

- Nem mondjuk, hogy szívesen, mert reméljük, nem kerül sor rá többet, meg aztán a Náci, a Solt, az a piás a parkból, az jött ide szólni.

- Hol találom? Szeretném neki is megköszönni.

- Itt lakik a 18-ban, abban a lepusztult udvarházban, annak valamelyik putrijában. Ha akarja, menjen oda. De lehet, hogy nincs otthon. Egyébként minden este 5 felé idetotyog a padhoz a kétliteres flaskájával és iszogat, hol egyedül, hol másokkal. Jobban jár, ha itt keresi, később.

 

Addig még volt egy óra. Szabi elsétált a 18-as számmal jelzett udvarház felé. Pont kilépett rajta Solt. Micsoda szerencse! Az öreg felnézett. Természetesen megismerte a felé tartó fiatalembert. Zavart pillantást vetett rá, majd hírtelen irányt váltott, és elindult az út másik oldalára.

 

- Várjon, bácsi! – kiáltotta Szabi – ne fusson el! Magához jöttem! –ezzel átvágott az úton és egyenesen Solthoz sietett. – Nem ismer meg? Engem mentett meg három hete a parkban.

- És? Mit akar még?

- Csak szeretném megköszönni!

- Nem kell!

- De azért mégis!

- Vegyen egy flaska bort és el van intézve.

- Én többet szeretnék adni.

- Az elég lesz.

 

A fiú adott 400 forintot a férfinak, aki vett egy flaska bort a közeli itallerakatban.

 

 

 

II.

 

 

Már napok óta kutakodott a you tube-on. Didgeridoosok játékát hallgatta. Megismerte a mestereket. Darryl Dikarrnga, aki a Daly River vidékéről származott, és bambuszból készítette dudáit a 1930-50 közötti időszakban. Aztán ott volt Djalu Gurruwiwi mester, a fia Larry Winiwini, akik az eukapiltusz gyökeréből készítették hangszerüket. Észak-keleten yirdaki, máshol yidaki a hangszer neve. Már vannak modern sztárok is, mint Jeremy Donovan. vagy Jono Callow, aki didgeridoo mellett az afrikai rokonhangszeren, a djembén, vagy a közép-keletről származó darabukkán is játszik.

 

Mivel Szabi precíz ember volt – végtére a katona zenész is katona-, utánajárt a dudának a Wikipédiában is. Megtudta, hogy a termeszek által kivájt eukaliptuszból készítik. Keskenyebb végén fújják meg. a befúvó rést, amit méhviasszal a játékos a szájához formál. Hasonlóan kell játszani rajta, mint a trombitán. A termeszek által kivájt gyökér belső fala egyenetlen felületű. Emiatt képződő felhangok adják meg az egyedi hangzást. A megszólaltatáshoz nagyon kevés levegő is elég, ezért hosszú ideig lehet rajta játszani. A játékidő megnövelhető – akár több óra hosszúságura is, ha a játékos elsajátítja a körlégzés technikáját. A zenélésben rejlő játékosságot többféle képen is elérhetjük, például az ajkak feszességének, a befúvás erősségének, a szájüreg belső térfogatának váltóztatásával, akár a dorombnál. Rekeszizomlökésekkel, és gyomorból, vagy torokból indított énekléssel tovább színesíthetjük az előadást.

 

- Értem már Gergely miért érdeklődik a hangszer után, és kezdem érteni azt is, hogy miért engedik be erre a tradicionális és rangos rendezvényre ezt a hangszert! Itt van a besorolása is: aerofon → fúvós → tölcséres fúvókájú, vagyis rokona a trombitának, a fakürtnek és a dorombnak!

 

Ép abban a pillanatban, amikor Szabolcs a felismerését tette, felesége lépett be hozzá a szobába. Egy sárga, vastag borítékot tartott a kezében.

 

- A Gergely küldte! – mondta és kiment.

 

A borítékban egy átmásolt cd-t talált: David Hudson – Didgeralia Rythms With Percussion And Didgeridoo. Mellette egy rövid üzenet: kb. erre gondoltam. Ezt hallgasd! A ritmusképleteket msn-ben letárgyaljuk. Így is történt. Ahogy közeledett az előadás napja, Szabiban a darab már összeállt közös próba nélkül is.

 

 

***

 

 

Amióta találkozott Ignáccal, nem tudta kiverni a fejéből az öreget. Tényleg 400 forinttal, vagy egy flaska lőrével letudható az, hogy megmentette valaki az életét. Nem, ennyivel nem lehet megúszni! Nem tisztességes! Mit tehetne még? A napokban feladott egy lottószelvényt. Érthető, hogy ismét szóba került az esete, meg hát rákérdeztek, hogy találkozott-e Ignáccal. Aztán ott hallotta, hogy milyen híres volt ennek az Nácinak az apja. Nagyon jó klarinétosnak mondták. Ismerték járásszerte. Kár, hogy meghalt. Korán. Ha lett volna rá idő, meg főleg pénz az Ignácot kitaníttatni, biztos ez is jó zenész lett volna. Aki muzsikás cigány családból származik, annak benne van a véribe. Így mondták.

 

- Ez a megoldás a zene! – ugrott be hírtelen neki. - Ennek a vérében van a zene. Nálunk is vannak klarinétosok. Lehet, azóta nem is hallgatott zenét, amióta az apja meghalt. Ha el tudnám csalni egy koncertre… Az lenne az igazi hála, részemről. Nézzük! Mikor is lehetne. Mi lenne, ha erre a múzeumi koncertre elvinném. A jövő héten lesz.

 

Egészen felvillanyozódott a gondolattól. Idealistaként gondolkozott. Nem vette figyelembe, hogy egy masszív alkoholistával tervez programot. Szinte azonnal meg akarta keresni. Bár még csak kora délután volt, de kisétált a parkba. Az öreg már ott ült a padon. Szabolcsnak feltűnt, hogy nem ittas.

 

- Jó napot, Ignác bátyám! Pont magát keresem. Leülök, ha nem baj – kezdte barátságosan Szabi. Az öreg csak hallgatott és maga elé meredt. A dobtanár folytatta. – Tudja, én zenét tanítok, itt a park túlsó felén, a zeneiskolában. Úgy hallottam, hogy a maga apja meg híres klarinétos volt?

- Hát ismeri? – Kapta fel a fejét az öreg.

- Nem ismerem! Túl fiatal vagyok ahhoz. Úgy tudom már rég meghalt. De itt a környéken sokan ismerték és még ma is emlegetik.

- Ugyan már! Dehogy is! – legyintett lemondóan.

- Nem mondanám, ha nem így lenne. Nekem például a lottózóban mesélték, ahová maga segítségért ment, amikor megmentett.

- Én nem csináltam mást csak szóltam, hogy …

- Mindegy! Megmentett. Mindenki így meséli, ez már tény. Mint ahogy az is, hogy az apja milyen jó zenész volt. A Gyémántban még mindig emlegetik! - lódította Szabolcs.

- Idefigyeljen maga! Hagyjon engem békén! Amióta megmentettem, amióta megláttam magát, valahogy összezavarodott bennem minden. Már az ital sem jó. Nem tudom magam letompítani. Jönnek fel az emlékek! Érti? Az emlékek, amit olyan szívósan próbáltam kiölni magamból, mert ebben a világban már csak ilyen bódultan jó nekem. De most jön itt az apámmal. Mit gondol? Ha engem néz felülről, teszik neki, amit lát? Tudom, hogy nem! Ezért nem akarom tudni! Ezért akarok mindig részeg lenni.

- Figyeljen, Náci bácsi! Én tudok egy megoldást. A maga apja azt szerette volna, ha maga is klarinétos lesz, hiszen a muzsikus cigányoknál így szokás. De hát korán meghalt és nem volt pénz. Magából már nem lesz zenész, ez igaz. De, hogy a zene szeretetét is meg kellene tagadnia? Szegények is szerethetik a zenét! Még a piások is szerethetik a zenét. Én megpróbálnám a maga helyében, hogy valami örömöt visszaadjak az apámnak. Valami apró kis boldogságot, hiszen amíg ő élt, mindig boldogságot nyújtott magának.

- Én már öreg vagyok! Elromlott minden. Nem tehetek semmit.

- De igen! – szólalt meg az ütőtanár ellentmondást nem tűrő hangon. – Igenis tehet. Ezért vagyok itt. Pár nap múlva lesz egy koncert, amin én is fellépek. Ráadásul lesznek klarinétosok is. Jöjjön el velem! Tudom nincs ruhája, és nincs pénze utazni sem. Az apámat olyan korán veszítettem el, mint maga. Szívesen odaadom az öltönyét. A helyszínre pedig magam viszem az autómmal, és vissza. Ez biztosan tetszik majd az apjának odafenn, és én is végre úgy érezhetem majd, hogy nem vagyok az adósa. Na, eljön?

 

Ebben a pillanatban a földkerekségen nem lett volna egyetlen ember sem, aki arra fogad, hogy Solt Ignác masszív alkoholista, aki 10 éve nem tartózkodott távolabb a lakhelyétől, mint 500 méter, igent mond. És igent mondott!

 

 

 

III.

 

 

Az est konferansziéja a szónoki emelvényhez lépett. A kezében összerendezett fehér papírlapok, hosszabb beszéd elhangzására engedték következtetni a fegyelmezett hallgatóságot.

 

- Ez után a rövid, de pompás induló után, melyet a Magyar Honvédség Központi Zenekara adott elő, szeretnék néhány mondatot szólni egyesületünkről, és annak névadójáról. A Fricsay Richárd Katonazenei Hagyományőrző Egyesület azzal a határozott céllal jött létre, hogy fenntartsa és ápolja a magyar katonazenei hagyományokat. Őrizze a katonazene klasszikusainak emlékét, egységesítse azt a kulturális és szellemi örökséget, hagyományt, amely a műfaj sok száz éves történetében létrejött. Kutassa és dokumentálja a hazájukat zenével szolgáló nagyszerű hazafiaknak, katonáknak életét és hagyatékát.

A szervezetünk, a Fricsay Richárd Katonazenei Hagyományőrző Egyesület – mondta hangját megemelve, mintegy hallgatóságának figyelmét ráirányítva arra, hogy a névismétlés nem szónoki hiba-, melynek megálmodója és életre hívója a Magyar Honvédség Központi Zenekarának tagsága volt. 8 évvel ezelőtt, 2000 augusztusában a szervezést felvállaló ad hoc bizottság, összehívta az első közgyűlést. Innen datálhatjuk magunkat. Az egyesület tagsága aktív-, és már nyugállományú katonazenészekből áll.

 

- Tevékenységünk három fő területre koncentrál:

Egy:– mutatta bal kezének hüvelyujjával, mondanivalója fontosságát alátámasztandó- Tudományos tevékenység. Ennek keretében kutatjuk és ápoljuk elődeink, példaképeink zenei munkásságát, alkotói tevékenységét.

Kettő – most hüvelykujja mellé a mutatót is kinyitotta, amit ezzel egy időben jobb kéz mutatóujjával, kezeit kissé megemelve látványosan hátranyomott-, kettő – ismételte -, művészeti tevékenység, kiállítások, koncertek szervezése, elődeink szerzeményeinek, darabjainak koncerteken történő népszerűsítése … Itt jegyzem meg, hogy az ünnepségünk elején elhangzott Magyar vér induló is egyesületünk névadójának remek darabja.

Három – nyitotta az előző kettő mellé a középső ujjat is-, képviseleti tevékenység, melynek során a nyugállományba vonult katonazenész-kollégákkal tartjuk a kapcsolatot és bevonjuk őket egyesületi életünkbe. Felvállaljuk képviseletüket, valamint nyugdíjas rendezvényeket szervezünk számukra – most rövid hatásszünetet tartott, majd folytatta:

- Az elődöknek kijáró feltétlen tisztelet jegyében egyesületünk 2002-ben emléktáblát állított a hazát szolgáló, de már elhunyt katonazenészek emlékére, a Budai Vár Hadtörténeti Intézetének és Múzeumának díszudvarán, és azt minden évben megkoszorúzzuk. Továbbá a katonai zenésztársadalom jeles képviselőinek, mint névadónk id. Fricsay Richárd, vagy például id. Lehár Ferenc sírhelyét a Nemzeti Sírkertben egész évben gondozzuk, róluk megemlékezünk. Munkásságukból időszaki kiállításokat rendezünk.

A katonazenei népszerűsítése céljából 2006-tól évenként megjelentetjük a Hangász című katonazenei szaklapot, amelyből idén már a harmadik szám jelent meg. Az este folyamán még visszatérünk idősebb Fricsay Richárd munkásságára. Addig is, e rövid bemutatkozás után hallgassunk meg a Brass Dance Band előadásában néhány indulót, sorrendben:

 

Egressy Béni: Klapka induló,

Ruszinkó Nándor: Honvéd ejtőernyős induló,

Fricsay Richárd: Pipiros induló,

Lehár Ferenc: Hunyadi induló,

Alfred Bösendorfer: Kis Magyar Rapszódia,

Lehár Ferenc: Losonci induló,

Müller: Kossuth induló,

Figedy: Magyar lovassági induló.

 

Az aulában, félkörben elhelyezett széksorokat hiánytalanul megtöltő közönség ütemes, kitartó tapssal köszönte meg a konferanszié szavait. Ez alatt a zenekar tagjai elfoglalták helyüket, a karmester, széles mozdulatokkal felállította a zenekart, majd a hallgatóság felé fordult és teátrálisan meghajolt. Erre újabb, most már rövid idejű taps hallatszott, majd az együttes belekezdett a koncertbe.

 

Solt Ignác a leghátsó sorban ült, annak is a bal szélén. Jól látszott onnan is minden, és egyébként is a hangok voltak a fontosak, a rezek, nádnyelvek, cinek és bőrök hangjai, amelyek körbeszaladtak a Nemzeti Múzeum díszbe öltöztetett csarnokának falain. A hangzás nem volt olyan tökéletes, mintha a Nemzeti Hangversenyteremben lennének, de hát az érzés, az illusztris környezet, az előkelő, ünneplőbe öltözött emberek, mind feledtették a hangzásbeli hiányosságokat. Az öltöny, amit ettől a furcsa fiútól kapott, aki ahelyett, hogy megvetette volna, elhozta ide, szóval az öltöny kicsit nagy volt rá, de nagyon kényelmes. Sötétszürke, amilyet az apja viselt, amikor gyerekkorába minden nap délután felöltözött, és elment a Fekete Gyémántba klarinétozni a cigánybandával. Most újra eszébe jutott, mennyire szerette, amikor otthon gyakorolt. Mellé ült a földre, törökülésbe. Lehunyta a szemét, és a lelkét át-meg átjárták, simogatták a dallamok, akár a tavaszi madárdal. Látta a kisfiút, önnön apró, boldog múltbéli állapotában, ahogy az ülésben elfáradva, apa lábát átölelve, homlokát a combjához szorítja, és úgy andalog a klarinét hangjára. Legördült egy könnycsepp az arcán. Már nem a katonai indulókat hallgatta, amelyek jöttek sorban egymás után, akár egy sereg, hanem az apja klarinétzenéjét. Sírt már teljes szívéből. Könnyei befelé hulltak, áztatva, kiégett, letompult lelkének maradványait, mint ahogy az eső áztatja az elhasznált, kidobott, cafatosra szakadt szivacsdarabot.

Gondolataiból hangos taps térítette vissza a jelenbe. A konferanszié következett újra.

 

- A nagyszerű muzsika után engedjék meg. hogy felidézzem névadónk pályájának néhány fontos mozzanatát.

A szónok a papírjaiba nézett. A hallgatóság lelkesen figyelt. Látszott rajtuk, hogy élvezik az estét. Azt kapják, amit vártak.

 

- Nézzék meg Tisztelt Hölgyeim és Uraim idősebb Fricsay Richárd alezredesnek, zeneügyi igazgatónak, a magyar katonazene emblematikus alakjának mellképét! –mutatott a zenekari pódium mellett állványon kiállított nagyméretű fotó reprodukcióra. Határozottság, keménység, fegyelem, eltökélt hazaszeretet. Ezeket olvasom én le erről a képről. Azt hiszem, akik ezen a csodálatos, felemelő helyszínen, a Magyar Nemzeti Múzeum aulájában tartózkodunk most, ebben mindannyian egyetértünk. Idősebb Fricsay Richárd életműve napjainkig hatással van a katonazenekarokra, azok helyének és szerepének megítélésében a honvédségben. Egyesületünk névadója 1867-ben, a kiegyezés évében született a morvaországi Kremsier-ben. Alapiskoláinak elvégzése után zeneszerzői és karmesteri képesítését Olmützben szerezte meg, majd zenetanári diplomát kapott hegedű, zongora és orgona szakon. Zenenövendék volt a császári és királyi 100. gyalogezred zenekarában. Pályája egyenesen szárnyalt, akár a monarchia ezekben az időkben.

A millenniumi ünnepségek idején családjával Székesfehérvárra költözött, ahol katonai kötelezettségeit teljesítette. Parancsnokai hamar felismerték zenei és vezetői képességeit, ezért a székesfehérvári katonazenekar felállítását bízták rá. Karmesterként és zenekarvezetőként egy év múlva sikeres bemutatkozó koncertet adott.

Később létrehozta a városi zeneiskolát, és a dalárdát. Zenekarával bekoncertezte a Dunántúl szinte minden városát, és mindenhol nagy sikert aratott, inspirálva ezzel a városi fúvószenekarok szervezését, mindenfelé.

 

Ezután rövid ideig Nagyváradon teljesített zenekari megbízást, majd a fővárosban tevékenykedett. Idővel hatalmas hírt szerzett budapesti zenekarával. Az első világháború alatt a királyi udvar előtt adott koncertet Münchenben, majd egy Bayreuth- i koncerten a zenekar fellépett Siegfried Wagner és családja tiszteletére. Ez volt az első eset, hogy magyar karmester adott koncertet ebben a zenei szentélyben. A bajor király katonai érdemkereszttel is kitüntette, Mehmed szultántól pedig személyesen vehette át a Medjidie Rend és az Oszmán rend kitüntetését. Az idők folyamán még számos külföldi és hazai elismerésben, kitüntetésben részesült.

 

A Tanácsköztársaság idején bujkálásra kényszerült. Amikor Horthy 1919-ben bevonult Budapestre, Fricsay és zenekara is velük tartott. Ebben az időben megszervezte a Királyi Honvédség zenei életét.

A frissen beindított Magyar Rádió és a Magyar Filmgyár további lehetőségeket nyitott meg számára. Zenekarával több, mint ezer rádió koncertet adott, és sok hanglemezt is készített. A filmgyár produkcióiban is katonazenekarok szolgáltatták a zenét.

1934-ben vonult nyugdíjba. A Rádióban 1944. április 3.-án lépett fel utoljára a Budapesti Koncertzenekart vezényelve. Az utolsó műsorszám alatt többször megszólaltak a szirénák. A háború elérte Budapestet. A harcok, a megszállás okozta feszültséget már nem már volt képes elviselni. 1945. március 16.-án elhunyt. Isten nyugosztalja! – hajtotta le a fejét.

 

…és most – folytatva érezhető meghatottsággal a hangjában – hallgassuk meg a Tatai Helyőrségi Zenekar előadásában Ludwig van Beethoven Egmont – nyitányát.

 

A zene taktusaira ismét felrezzent gondolataiból Ignác. A neves karmester életrajzából szinte semmit sem hallott, ellágyulva, saját gyermekkori emlékeiben elmerülve lebegett a sok nyugalmazott ezredes, meg tiszteletből meghívott özvegy, hozzátartozók, és megszeppent fiatal katonazenészek között. Most könnyű volt minden, vanília illatú, akár a vattacukor, amit az apjától kapott, ha néha kisétáltak a városi parkba. Olyan foszlós, és illékony volt az őt körülvevő világ, mintha az elmúlt 40 év meg sem történt volna.

 

- Most megint a tapsra eszmélt. Próbált visszatérni az őt körülvevő valós közegbe, de nem szerette volna, ha végetér az álom. Az első álom, ami jól esett neki oly rég óta. A konferanszié most újra magához ragadta a kezdeményezést.

 

- Kedves Közönségünk. Hamarosan elérünk koncertünk fénypontjához. A Magyar Honvédség Központi Zenekarából, a Budapest Helyőrségi Zenekarból, a Tatai Helyőrségi Zenekarából, a Szentendre Kiképzőbázis Zenekarából, a Vám- és Pénzügyőrség Zenekarából, valamint a Központi Tűzoltó Zenekarból és a Budapesti Készenléti Rendőrzenekar tagjaiból – még felsorolni is szédületes-, álló nagyzenekar előadja nekünk mintegy félórás programját. Előtte azonban egy meglepetés műsorszám következik. Két tehetséges fiatal katonazenész Kondor Gergely és Tunyogi Szabolcs adja elő különleges produkcióját. E két tehetséges katonazenész kedveli a különleges hangszereket, a zenei kísérletezést, az improvizációkat. Mindamellett, katonazenekaruk hasznos tagjai. Kondor Gergely az ausztrál őslakosok gyökérdudáját, a didzseridut szólaltatja meg, míg Tunyogi dobbal, és ütős hangszerekkel kíséri. Produkciójuk címe: Fantázia didgeridoora és ütősökre. Jó szórakozást!

 

Ignác még mindig gondolatai ingoványos szövetén lépkedett. Nem hallotta, ahogy bekonferálták a meglepetés-produkciót, pedig hát ezért volt itt. Hirtelen erős zajra rezzent fel. Szabolcs egy középerős ütést mért a rézgongra, majd zizegés hangok hallatszottak, melyeket fémshaker, és maracas tojás ütemes rázásával ért el. A hangulat és a hangok új, zaklatottabb érzést fejeztek ki, amikor a bolyhos végű ütőivel halkan pörgetett a kongákon, előkészítve a hallgatóságot a változásra, a duda közeledő belépőjére.

Ignác szeméről felszállt a pára, melyet apja, a klarinétos emlékének felidézése idézett elő, majd két erősebb gongütés, gyorsuló konga és bongó pörgetés után, a duplán rázott fémséker hangja már teljesen visszazökkentette, valós világába. A gyors nyolcadokkal megvert cinek, és a lábcin szaggatott ütemű használatával egy időben elindult a didgeridoo csövéből szétáradó zengő-bongó, a hallgatóság számára teljesen idegen hangfüzér. Először csak, mint egy elhaló hajóduda emlékét élesztette bennük, aztán a búgás rendszeres, ütemes, és folyamatos lett. Az ütős a konga, és a lábcin zaklatott, ütemeket játszott a gyökérduda alá. A zenélés ekkor átment afféle válaszolgatós játékba. Az improvizációt a fúvós játékos balkezének mozdulataival vezényelte, melyben csörgőhangot szolgáltató maracast fogott. A darabnak ebben a részében, tulajdonképpen a csúcsponton, a didgeridoos gyomorból képzett hangokat eresztett levegő kíséretében az eukaliptusz csőbe, így a kiáramló zöngés hangokat, torz rikoltozásokkal színesítette. Az egész előadás az ausztrál bennszülöttek képi világát élesztette a hallgatókban. Az egyre felgyorsuló ütemet az ütős egy hangos csattanást előidéző eszköz – vibraslep- megszólaltatásával zárta le. A rövid egy-két másodperces csend után újraindult a zene, de most már mintegy fél perc alatt az elviselhetetlenségig felgyorsult, hogy aztán a csúcson, egy végső gongütéssel elvágják azt a képzeletbeli fonalat, amely a közönséget ehhez a mesés álomvilághoz kötötte, hogy hírtelen és megváltoztathatatlanul visszazökkenjenek, a rezek és az egyenruhák, indulók és valcerek kottafüzetekben szabályozott világába.

 

Kitörő elismerés fogadta a művészeket. A fiatalabb hallgatók még egy-két bátortalanabb füttyöt is elengedtek, a vastaps azonban határtalan volt. A fiúk szerényem, zavartan mosolyogva fogadták az idős tisztek gratuláló pillantásait.

Némi zajjal járt, míg az előre bejelentett nagy létszámú zenekar elfoglalta helyét. Az izgatott duruzsolás, székek tologatása, halk hangszerbefújások, finom krémes hangulatúvá váltóztatták a múzeum aulájának egyébként rideg, visszhangos légterét.

 

 

***

 

 

Solt Ignác ebből már nem hallott semmit. Úgy állt fel és hagyta ott a helyét, hogy nem vette észre senki. Talán még ő maga sem tudta. Bennragadt az idilli gyerekvilág klarinéthangulatú miliőjébe, amit már oly rég óta keresett. Ment, csak ment az utcákon, a kissé nagy, szürke kölcsönöltönyben. Időnként találomra átvágott az úton, csak úgy keresztbe, nem nézve sem autót, se villamost. Lebegett egy másik dimenzióban, a visszatért, gyönyörű gyermekkorban.

 

A hatalmas ütés, amely akkor érte, amikor egy villamos elütötte, már nem érte a testében. Lelke már az egekben repült, gyönyörű klarinéthangok szárnyán. Fenn volt, egész magasan a felhők fölött, ahol a városnak már csak két fele van, amit egy ezüstösen csillogó fonál szel ketté.

 

 

 

Tata, 2010, augusztus

 

 

 

VÉGE

 

 

***

 

Didgeridoo zene:

Australian Aboriginal Music: Song with Didgeridoo sung by Richard Walley

Forrás: you tube, johnxxx20000

https://www.youtube.com/watch?v=dFGvNxBqYFI

 

***

 

Cigányzene, klarinétszóló:

Klarinét, Baranyai Lajos " Barkács " Nóta

Forrás: you tube, barkacslali

https://www.youtube.com/watch?v=2X4XfJh-uH0

 

***

 

Katona zene:

id Vándor Rudolf Emlékhangverseny 2007, Fricsay Richard Magyar vér induló

Forrás: you tube, zsibacska

https://www.youtube.com/watch?v=aKbgs771FxU

 

 

 

---

 

 

 

 

 

Fotó illusztráció: Michail Gabricskov orosz grafikusművész és kutyája

 

 

 

A költő és a kutya

 

 

 

A férfi az ösvényen poroszkált. Poroszkált mondom, pedig elsőre turistának nézett ki, de állandóan megállt és valamit írogatott egy noteszbe. Majd érthetetlenül motyogott, alig hallhatóan, miközben jobb karját megemelve, kinyújtott mutatóujjal, mintha csak magának vezényelne, valamit felolvasott a füzetből. A golyóstollat, amivel korábban jegyzetelgetett, hadonászó kezének szabad ujjaival fogva tartotta a tenyerében és időnként, amikor abbahagyta a mormolást, gyorsan írni kezdett. Aztán ideges firkálás következett, mintha ki akarná törölni, meg nem történté tenni azt a dolgot, hogy a papírra éppen azokat a szavakat írta előzőleg, mindezt tagadásszerű fejmozdulatokkal kísérte. Újabb mormolást követően, megkönnyebbült mosoly látszott a különös figura arcán, amihez bólogató főmozgatás is társult. Lám - lám! Ugye, hogy megtaláltam a megfelelő szót! Noteszében ez volt olvasható:

 

„Szívós vadrepkény akadt a bakancson,

Mint hínár egy vízbeesett kutyamancson”

 

Először csak az a szópár zúgott fejében, hogy bakancson, kutyamancson. Ez aztán az igazi rímpár, az utolsó öt betű egyezik. Akár a nagyoknál. A gondolat, hogy ilyen szép kis szavakra talált, teljesen feldobta.

- Nézzük csak, hogy lesz ebből valami.

Ekkor vette észre, hogy a fákat, amelyek között meg-megállva szédelgett, teljesen benőtte a vadrepkény. Vastagon, és sok-sok magasba futó indákkal szőtték be az fatörzseket, ennek a szívós növénynek a szálai. Alul, a föld közelében a hajtások szárai közel csukló vastagságú fás szárrá erősödtek, és olyan keményen illeszkedtek a gyertyánok törzséhez, hogy azzal szinte összenőttek. Hasonló volt a látvány, mint az őserdőben, ahol a liánok át-meg átszövik a rengeteget. Így szemlélődve azt is tapasztalta, hogy nem csak a fákat, hanem egy szűk ösvényt leszámítva, a földet is behálózta ez a növény.

- Nem gondoltam volna, hogy itt egy kész kis dzsungel van.

Ebben a pillanatban a bakancsa beleakadt egy földön futó növénybe, és egy hatalmasat esett. Úgy vágódott el az őszi avarban, mint egy jól sikerült lövés után felbukott vad. A füzete, a tolla, a baseball sapkája, és a szemüvege szétszóródott körülötte, a dús aljnövényzetben.

 

- Ó, hogy a fene egye meg, beleakadt a lábam a vadrepkénybe. Mindenhol ez a sok gaz, hihetetlen! Na, nézzük csak a füzetem, a tollam itt van mellettem az avarban. Ott a szemüvegem is, remélem nem tört el. Most csináltattam, kész vagyon. A sapkám? Á, az is megvan. Nagy baj már nem lehet. De csak most érzem, így ahogy az elvágódás utáni első pillanatok elmúltak és megtaláltam a dolgaimat, amelyek nélkül élni sem tudnék, hogy a bokám az nagyon fáj! Jézusom! Ez tényleg nagyon fáj! Mintha, kificamodott volna. De hát ebben a bakancsban? Akkor meg lehet, hogy eltört. De ez nem is a bokám, hanem a lábszáram. Itt van, ni! Egy két öklömnyi szikladarab innen a kanyonból, egy mészkőszikla. Ebbe ütöttem én be a lábam, pont ott ahol bakancs szára már nem véd. Megpróbálom megérinteni a lábszáram. Így. Igen, itt ütöttem meg. Nyílt törésem nincs, de ettől még eltörhetett. Nem tudom, de most nagyon fáj. Pihennem kell egy kicsit, aztán megpróbálok felállni. Bár most érzem, hogy nem csak a lábam fáj, hanem a szívem is. Mekkora hülyeség, hallom még a gyerekkoromból visszacsengő mondatot, amikor azzal próbáltam valami feladat alól kibújni, hogy fáj a szívem.

„A szív az nem fáj, kisfiam, nincs benne ideg!” - hallom még most is anyám nyugtató és oktató szavait. Szóval nem a szívem, de a mellkasom valahogy úgy szorít.

Amúgy nagyon rossz passzban vagyok mostanában. Valami belülről feszít, meg nyom, néha meg lüktet. Van, amikor meg valahogy másképp ver a szívem, úgy összevissza. Akkor nagy, mély lélegzetet veszek néhányszor, gyorsan kilégzek, fújtatok akár egy víziló, amekkorákat csak tudok, közben meg kétszer-háromszor a mellkasomra verek az öklömmel, mintha félrenyeltem volna. Most is van ez a szorítás. Nem voltam már jól akkor sem, amikor úgy döntöttem, hogy kijövök a természetbe egy kis ihletért. Hát most jól megkaptam. Mintha enyhült volna a lábfájásom egy kicsit. Nézzük csak ezt a verset:

 

„Szívós vadrepkény akadt a bakancson,

Mint hínár egy vízbeesett kutyamancson”

Hagyjuk el a szívóst, úgy jobb:… vadrepkény… nananana Bakancson, titiriti kutyamancson.

Így jobb lesz! Vagy legyen a szívós helyett moha zöld? Hagyjuk nyitva a kérdést. Aztán:

Életéért nyüszít a végtelen égbe – ezt nem jó: légbe, és inkább szenvtelen, tehát:

„Életéért nyüszít a szenvtelen légbe,

Segíts neki Istenkém ott fenn az égbe” Ez egyelőre így lesz! Nem tudok most gondolkodni. Megpróbálok felállni. Jaj! Hú, de fáj ebből, hogyan lesz hazamenetel? A mellkasom meg úgy szorít, mint még soha. Levegőt is alig kapok. Az oldalam is úgy szúr, mint amikor sokat fut az ember. Ez persze velem nem tegnap fordult elő először, és nem ma fog utoljára. Régen imádtam futni, amíg fenn nem akadtam egy acéldróton, amit valaki fejmagasságban kifeszített a járdán. Pont szájnál kapott el. Letépte az alsó fogaimról az ínyt. Úgy hanyatt vágott, hogy elvesztettem az eszméletemet. A koponyám teljes hátsórésze egy hatalmas dudor lett. Persze koponyaröntgen, meg orvosi ügyeletlátogatás nem követte az esetet. Azokban az időkben, a ’70-es években, ha nem folyt a vér, vagy nem valamelyik végtagod volt eltörve, nem igen vittek minket orvoshoz. „Ebcsont beforr” ez volt a mottó. Azóta, ha elfelejtek valamit, mindig azzal nyugtatom magam, hogy az a fejbeütés okozza, mert az tényleg igaz, hogy akkor sok minden kitörlődött az emlékeimből.

 

Nem kellett volna annyit enni abból a töltött káposztából ebédre. De hát azok a füstölt oldalas darabok úgy megbolondították, olyan illatot adtak neki, hogy nem tudtam ellenállni. És most tessék! Itt a rosszullét, meg az a ficam, vagy törés, vagy mi. Na, meg ez a fulladás, mintha az Emma néni a házból összetévesztett volna a kispaddal, és véletlenül a mellkasomra ült volna, amikor megpihent a ház előtti kiskert gyomlálása közben.

„Ő fuldokol,

Én felbuktam”

Ó, ezek remek rímek! Röhejes, amit ma itt művelek! Fuldokol, felbuktam, mintha élőben közvetítenék magamról. Le kéne állni, a verseléssel, mert érzem, hogy baj lesz. Jó, hogy itt a mobilom. Mennyi a mentők? Még sohasem hívtam mentőt. Micsoda borzalom nekem még a szó is. Na, mindegy úgy fáj már mindenem. Nem tudom melyiket is említsem a mentősnek, ha kijön, a lábam, vagy a szívem, vagy először a szívem, utána a lábam. Vagy lehet, hogy addigra elájulok, és egy talány leszek a mentősöknek. De most már koncentráljunk a feladatra, el a rímekkel, rosszulléttel, és egyéb gondolatokkal. Hol is az a telefon? Megvan! A derekamon a kis bőr telefontartóban. Még az asszonytól kaptam valamilyen alkalomra. Hogy én mennyire nem szeretek kapni valamit! Azt hiszem, ez is önzés. A kirekesztő viselkedés egy formája. Ne tudd meg, hogy én minek örülök! Ne akarj a gondolataim mögé látni! Hagyj békén! Szóval itt van a mobil, nem volt egyszerű elővenni, mert pont azon az oldalamon fekszem, ahol a derékszíjamra van akasztva a bőrtok. Hogy utáltam ezt a telefont is, amikor megvettem! Miért jó az nekem, hogy bármikor megkérdezhetik, hogy hol vagyok, vagy mit csinálok éppen, vagy miért kések, vagy hogy MIRE GONDOLOK? Persze most jól jön, nem tagadhatom, de simán lehúztam pár évtizedet nélküle, aztán mégis élek. Na, meg az SMS külön tortúra. Máig nem tudom, a szóközt, meg a nagybetűt. Mekkora gáz ez egy költőnek!

Nézzük csak, hogyisvanez? Milyen érdekes, ha én akarok telefonálni, gondolkoznom kell, hogy mit is kell tegyek, ha olyat hívok, aki nincs a hívólistában, úgy nem érdekel ez az egész mobilvilág. Nézzük: Menü, Telefonkönyv – de fáj mindenem, főleg a felsőtestem most -, lefelényíl – de sokan vagytok, család, kollégák, ismerősök, Autóklub, Egyenleginfó, Feltöltés, Hangposta – jé, ilyen is van, sose néztem, lehet, hogy van hangos üzenetem valakitől(?), Pontos idő, Segélyhívás, Tudakozó, Ügyfélszolgálat–, hogy mi minden van az én telefonomban (?), vissza, ott a segélyvonal a 112.

- 112. Központi segélyhívó…

Őőőő! Halló…

 

Már néhány perc eltelt, azóta, hogy sikerült segítséget hívnia. Pont akkor volt a legrosszabb állapotban, amikor beszélt a 112 diszpécserével, egy hölggyel. Mintha egy felsőbb erő akarta volna eltéríteni az útjától attól, hogy segítséget hívjon. Ne telefonálj te, nem neked való. Maradjál te csak itt a rímeiddel, majd lesz valami, egyébként is már annyiszor mondtam, hogy ebcsont beforr. Talán még az eszméletét is elvesztette egy pillanatra. Arra nem nagyon számíthatott, hogy most belebotlik valaki, ezen a kora délelőtti, októberi hétfőn. Ez az ösvényt nem sokan ismerték. Nem véletlen, hogy ő éppen erre jött. Lenn a tóparton végighúzódott egy sétány, amely körbeölelte a tavat. Rendszerint ezt használták a sétálók, kocogók, kerékpárosok, kutyasétáltatók. Volt azonban az erdőben az előbbitől 30-40 méterre egy másik út is, egy kisebb, földmosásszerű kanyonban, amelyet a közeli lovardából kilovaglók használtak, meg egy-két felfedezőkedvű sétáló, na meg ő, a költő. Itt mégiscsak a természetben volt, nem kellett messzire menni, de megkapta azt az intimitást, ami az ihletszerzéshez, vagyis az alkotáshoz kellett. A reggeli kocogók már végeztek, lovasokat pedig nem látott a lovarda udvarán, errefelé jövet. Most megint szavak és rímek tódultak elő agyának egy olyan részéből, amelyet nem blokkolt a fájdalom. Végülis, már gondolkodhatok bármiről, nemsokára jön a segítség, addig azt csinálok, amit akarok, csak teljen már az idő.

„a kutya bandukol

én felbuktam

Ő fuldokol

Én kinyúltam”

Hú, de stílszerű, de honnan az a kutya, a párhuzam. Csak a rosszullét az oka! Össze-vissza beszélek! A férfi ekkor vette észre, hogy egy közepes méretű, világos bundájú kutya telepedett le az avarba, tőle egy méterre. Az a meghatározhatatlan fajta, amit az emberek utcai vegyesnek szoktak hívni. Nem tudta mikor került ide, valószínűleg elcsavargott valamelyik kertes házból, hogy vadásszon a tóparton, vagy az erdőben. Időnként szokott kutyákkal találkozni, ha erre sétál, de azok az alsó sétányon lévő gazdájuktól futnak el egy kis felfedező útra, majd hívó szóra rögtön visszairamodnak a gazdihoz.

A kutya feküdt az avarban, és nézte őt. Fejét felé fordította, szája nyitva, nyelve kicsit kilógva, oldalra. Mereven figyelt. Fiatal eb volt, bár a költő nem értett a kutyákhoz. Ha látott egyet valahol, próbált megfelelően biztos távolságba kerülni tőle. A kerítések mögötti kutyáknak pedig rendszerint nevet adott. A évtizedek alatt sok kutya kapott tőle nevet, egyet-kettőt meg is jegyzett valamiért, mint például Kasztor, Zsemle, a loboncos Bogrács, vagy Wilhelm.

A kutya szemmel láthatólag arra várt, hogy a férfi megszólítsa. Talán játszani akart vele, de az is lehet, hogy megérezte, hogy bajban van az illető.

A tó felöl vadkacsák vidám hápogása hallatszott. Nagyon sok vadkacsa élt a tavon, egész évben itt voltak. Jól érezték magukat. A férfi sokszor elüldögélt a parton és elnézte, ahogy a kacsaszülők a kicsinyeikkel úszkálnak a partközeli vízben. Ilyenkor megszámolta a kicsiket, és valamiféle ranglistában gondolkodott, hogy látott-e már többet, vagy talán ez a legnagyobb szaporulat, amit valaha számolt. Nyáron, amikor az eperfáról hullani kezdett az érett, és rögtön erjedésnek induló gyümölcs, a sok kacsa elhagyta a vizet. Ott totyogtak a fa körül, és jól belakmároztak belőle, hogy aztán kapatosan, hangos gurgulázó hangokat hallatva visszatipegjenek a vízbe. Annyira szerették az alkalmi potyakaját, hogy sokszor még akkor sem voltak hajlandók lemondani róla, ha egy-két ember megállt nézni őket.

A kutya is meghallotta a hápogást. Hírtelen felugrott és elszaladt a tó felé.

- Hát te is itt hagysz? Pedig most még neked is örültem.

 

Most bevillant neki egy régi történet a kutyákról, amit poénként szokott elmesélni, de most nem látszott annyira poénosnak. Amikor kisiskolás volt, a falusi gyerekekkel összeállva, gyalog jártak az iskolába. Nem volt közel. Átvágtak a város falusias részén, majd egy lakatlan dombon, amit Nyúldombnak hívtak és télen szánkózásra használtak, majd néhány újonnan beépített utcát keresztezve értek az iskolába. Egyszer hazafele menet, már esteledett, mert abban az időben annyi gyerek volt, hogy két szakban kellett iskolába járni, és pont délutánosok voltak. Ez úgy a ’60-as évek végén történhetett, Találtak egy fakeresztet, Nyúldomb tövében, olyat amelyet az idősek szoktak az ágyuk felett a falon tartani. De nem is akármilyen fakereszt volt ez, rajta volt a megfeszített Krisztus is. Csak a nagyszüleiknél volt hasonló, de azt soha nem szabadott levenni a falról, még megérinteni sem, nem hogy játszani vele. A szüleik ilyet már nem raktak a falra. Nézték, fogdosták, simogatták. Még nem döntötték el kié legyen, hogy ki viszi haza. Volt. aki nem is merte volna, nehogy elverjék, volt olyan is, akit nem érdekelt annyira, hogy birtokolni akarja. De azért mindannyian érdeklődéssel nézegették, tapogatták.

Már pont elértek a falu első utcájához, amelyik olyan szűk volt, hogy autóval, vagy szekérrel nem közlekedhettek rajta, csak gyalog, és biciklivel. Már pont a felénél jártak ennek a sikátorszerű útnak, amikor útjukat állta egy kutya. Nem volt nagy, világos színű, de nagyon harcias. Vadul ugatott rájuk. Hol előrébbrohant, hol megállt, mintha ki akarná szorítani őket az utcából. Félelmetesen vicsorgott, és ha valamelyikük megmozdult, annak a lába felé kapott.

- Mit tegyünk, esteledik, valahogy haza kell jutnunk. Ha visszafordulunk és megkerüljük ezt az utcát, úgy elkésünk, hogy kikapunk. Túl sokáig tart. Itt a kereszt, ezt fogd a kezedbe, tartsd a kutya felé, nézz vadul a szemébe, és morogj rá harciasabban, mint ahogy ő teszi, közben meg ordítsd azt, hogy: „kinyírtmeg!?” – mondta a társaságból az a fiú, akinél a kereszt volt, és a legelöl álló kezébe nyomta. A kutya az ijesztgetésre azonnal támadott, és megharapta a keresztet felé tartó fiút. Az rögtön eldobta a feszületet, és hangosan sírva kifutott a sikátorból, a kutya meg utána egészen az utca elejéig. A többiek pedig, amint a felbőszült eb elrohant az ordító gyerek után, futás végig a sikátoron. Mindenki hazáig rohant. Még távolból hallani lehetett a kutya marta gyerek ordítását, míg haza nem ért. A harapás a bokája fölött érte a lábát, és nagyon fájt neki. Szerencsére a nadrág szára megvédte annyira, hogy a bőre nem szakadt fel, de a fogak nyomai megkékültek.

 

A költő, ha beszélgetések során kutyasztorit kellett mondani, mindig előadta ezt az esetet, és a „kinyírtmeg!?” mondás, általában nagy sikert aratott, főleg akkor, amikor kiderült, hogy a kutya ez követően az illetőt megharapta. A történetet úgy alakította át, hogy gyerek helyett egy férfi volt a szenvedő fél, és elhagyta a keresztet. Valahogy így:

„Képzeljétek! Én egyszer halottam, hogy ha kóbor kutyával kerülsz össze az utcán, és nincs módod kitérni, rá kell ordítani, de hangosan hogy „kinyírtmeg!?” Ekkor tartott egy hatásszünetet, ami alatt az ittas, vagy „mindenviccennevető” figurák, vagy azok, akik azért nevetnek már jó előre, mert úgysem értik a vicceket, már nevetgélni kezdtek, a többiek közül pedig mindig megkérdezte valaki, hogy ez beválik-e. A válasz erre, hogy nem tudom, nem próbáltam soha, csak egyszer akinek elmeséltem, kipróbálta. Ezen a ponton már úgysem állják meg, hogy megkérdezzék… És? A válasz erre: Hát őt megharapta. Erre aztán rendszerint harsány nevetésben tört ki a társaság.

Persze benne ez az emlék ott mélyen legbelül, meghatározta a hozzáállását a kutyákhoz, egész életére. Pedig nem őt harapta meg a kutya, csak az ötletadó volt a kereszttel kapcsolatban. De azért mindig ott élt benne a látvány, a keresztel ugráló gyerekre rárontó kutya, majd a kutyával a nyomában menekülő, félelmében ordító gyerek képe.

 

Gondolataiból arra eszmélt, hogy a tó irányából vad kutyacsaholást, egy nagy csobbanást, kacsák riadt szárnycsapkodását, és ingerült hápogását hallja. Aztán riadt kutyacsaholást, majd nyüszítést, majd egy hatalmas nyomást a mellkasában.

- Jaj! Jöhetnének már a mentők. Alig kapok levegőt. Lehet, hogy meghalok. Ezzel az eshetőséggel eddig nem is számoltam! Lehet, hogy meghalok! Mennyi idő telt el. Öt perc, vagy tíz? Vagy már egyszer elájultam? Hol a füzetem?

Á, nem kell ide füzet! Itt tódulnak a rímek:

„már fenn csahol az csillagos égben,

csörgetem a mentőt kínos fetrengésben …”

 

Micsoda borzalmas strófák! Ha haldoklik az ember, mindig ilyen szarokat talál ki. Ezt látnák a kritikusok! Azt írnák: „Az asszonáncoknál, csak a kínrímek borzalmasabbak. Lábtörésben szenvedő költő esete a fuldokló kutyával. Micsoda hülyeség!” Még valamelyik humorosan hozzátenné: „Alkalomhoz a forma, amforma!” Ő ez a régi poén, honnan is?

Ezzel elveszette az eszméletét. Belekerült egy örvénybe, amely lassan pörögve megindult, és egyre gyorsabban és egyre mélyebbre húzta le, bele a nemlét közönyébe. Még félszemmel látta, és fél füllel halotta, ahogy valakik közelednek feléje, hallotta az avar ropogását. Még az is felötlött benne, hogy remélhetőleg nem egy lovas túra talál rá, mert olyan rém ciki lenne magatehetetlenül feküdni idegenek előtt. Amikor a mentős fölé hajolt, pont kiszállt belőle minden emberi. Talán még mondta neki, hogy a kutya, a zsemleszínű a tóba esett, amikor kacsára vadászott, mert olyan fiatal volt, és szeleburdi, mint a tinédzserek, de nem biztos.

Számára hirtelen minden olyan nyugodt lett. Olyan laza, ködös, párás, vattás, semmilyen. Nem fehér, nem fekete, talán olyan zsemleszínű, akár a kutya. Csend volt, de nem kínos csend. Olyan csendé nemesült, semleges csend. Opálos és közömbös.

 

- Nincs légzés, nincs keringés. Leállt a szíve! Meg kell próbálni újraéleszteni! Légutak tiszták. Mellkas kompresszió, 1, 2 3 … 14, befúj, 1,2,3 … 14 befúj. Nem lélegzik. Fibrillál! Hozzátok a defibrillátort, mert el fogjuk veszíteni! Gyorsan! 13, 14 … befúj!

Add ide! Töltés, hátra, most!

 

Ebben a pillanatban hatalmas ütés érte a mozdulatlan, élettelen testet. A költő ebből semmit sem érzékelt. Már jól kiigazodott ebben a természetfeletti közegben, amelyről annyit hallott, ami felé mindig olyan őszinte gyermeki érdeklődéssel fordult, és amiről sohasem gondolta, hogy a halál, a „sohatöbbénemlét” kapuja. Igenis kellemes volt itt. Megnyugtató. Semmi töprengés a rímeken. Mit számítanak már a nagyokos kritikusok, mit számít már, hogy ki mit írt, miért és hogyan. Ki mit szól hozzá, és hogyan érvel. Ki próbál belemagyarázni valamit, és hogyan lehet ez ellen védekezni. Értelmüket vesztették már olyan kifejezések, hogy kiadó, szerkesztő, blog, chat, komment, olvasottság, példányszám, korrektúra, statisztikák. Ezek olyan kis semmitmondó dolgoknak tűntek, hogy még átfutó gondolatokat sem értek.

Ahogy ebben a nemlétben lebegett egy apró pici ösvény körvonalazódott előtte, akár egy fodor, amelyet észreveszünk a kádból lefolyó víz örvényében. Ez az út, vagy jel a semmi felé húzódott végtelen, persze ez sem igaz hiszen, a semmi az semmi. Akkor viszont mégis csak valami irányába vitt az ösvény. Pusztán csak az okozta a tudatában, vagyis nem létező tudatában a pillanatnyi zavart, hogy most vette észre, nem egyhelyben lebeg, hanem határozottam úszik, siklik, repül, talán csúszik ezen a titkos ösvényen, amely már egyre kivehetőbb, egyre világosabb lett számára.

 

- Még egyszer, erősebbre! Hátra! Most! Az élettelen test nagyot rándult az áthatoló áram sokkoló hatásától. Még nem sikerült visszahozni! Elveszítjük!

Most hírtelen úgy érezte, megtorpant az ösvényen. Talán elhaló teste parancsára, talán gondolkodóba esett jó felé halad-e. Hirtelen feltűnt egy ismerős az ösvényen. A zsemleszínű kutya! Teste még nedves volt a tó vizétől, egykedvűen lépegetett, majd megállt és mintegy hívogatólag nézett hátra a költő felé.

- Hát te is itt vagy? Ó, te kis mohó! Legalább sikerült egy kacsát elkapnod? Persze, úgy gondolom, hogy nem. Kacsákat nem látok itt, tehát megúszták. Látod, látod, te zsemleszínű! Hát most hogy nevezzelek? Minden jó név foglalt már. Újat kitalálni, Földi nevet. Nincs már erre hatásköröm, és tehetségem sem. Te már névtelen leszel. Ha valaki ott lenn nevezett valahogy, már úgyis keres, hangosan szólogatva a parton. Biztos tudták, hogy merre szoktál csavarogni. Rólam is már értesültek, nagy most a riadalom, szaladgálás. A gyerekek még persze még nem tudják. Úgy kéne gondoljak erre az egészre, mint egy jutalomra. Nem kell már gondolkodjak, veszekedjek, csekkezzek, telefonáljak, tankoljak, nem kell levigyem többet a szemetet, taplókkal társalogjak, meg ilyesmi. Nincsenek itt költők, kritikusok, szerkesztők, bloggerek, kommentelők, csetelők. Persze azt sem tudom, hogy mi vár rám az út végén. Menj te Zsemleszínű, legalább előbb megtudod. Na, menj szépen utadra! Én is követlek.

A kutya szelíden nézett feléje várta, hogy a költő utolérje. Csonkolatlan farkát a teste fölé emelte, és erősen csóválta. Pofáját kitátotta és egy nagyot ásított.

- Jössz már, új gazdám, mert én bizony annak választottalak? Tudtam én, hogy mi lesz veled, azért vártam ott az avaron, miközben te haldokoltál.

A költő elcsodálkozott. Hát ez lenne a metakommunikáció! Hogy erről mennyit gondolkodott! De az mégsem jutott az eszébe, hogy különböző fajok között is működhet. Tulajdonképpen azzal sem foglalkozott, hogy van-e élet a halál után, és ha van, akkor a különböző fajok tudnak-e egymással beszélni, vagy egy földihez hasonló kasztrendszer működik ott is.

Amit ezekről elmélkedett, lassan utolérte a Zsemleszínűt, hogy most már, mint két örök társ ballagjanak az égi ösvényem a túlvilági öröklét titokzatos birodalmába.

 

Ebben a pillanatban valami hatalmasat rántott rajta, torkát elemi erejű üvöltés karcolta véresre, és a mellkasába süvítő levegő olyan kínokat okozott neki, akár az újszülöttnek, amikor a magzatvizet kiöklendezve, először telik meg a tüdeje levegővel.

- Visszahoztuk! Sikerült! – hallotta kábultam az őt körülvevő furcsa lények hangját, majd elvesztette, az eszméletét.

 

 

***

 

 

- Akkor a költő most meghalt, vagy túlélte? – kérdezte az író felesége a férjét, amikor a számítógép monitorja előtt görnyedve, szokásához híven a novella legelső változatát olvasta.

- Szerinted? Én úgy gondoltam, hogy túlélte, csak újra elájul. De már van légzése és keringése.

- Akkor jó! Már azon izgultam, hogy kinyírod magad a végére.

- Ugyan már! Nem én vagyok a költő, csak szokás szerint beépítettem néhány momentumot a saját életemből is.

Az írás a többihez hasonlóan bekerült a számítógép irodalom/saját/próza/munkaverziók mappába a többi közé. Itt vártak jobb sorukra, hátha egyszer kötet lesz belőlük. Aztán eltelt egy-két hónap. Az író nem nagyon érzett ihletet az írásra azon az őszön, így aztán kissé elfeledve szunnyadt az írás meglapulva a tengernyi fájl között. December elején leesett az első hó. Egy havas, szűrt napfényes, párás délelőttön úgy érezte sétálnia kell. Felvette hát sí dzsekijét és turistabakancsát, és elindult céltalanul, a közeli tó partjára, hogy járjon egyet. Most a felső ösvényt választotta azt, amelyik a szűk, sziklás kanyonon vezet át, hogy aztán a kilátónak kialakított szikla, és a lovarda mellett elhaladva, átvágjon a tisztáson, és betérjen az erdei ösvényre, amely a tótól távolabb fut benn az erdőben. Amikor áthaladt a kis kőboltíves kapun, mely gyakorlatilag a tóparti forgalmas ösvényt fizikailag is elhatárolja a kevésbé látogatott, sokkal csendesebb felsőúttól, furcsa érzése támadt. Eszébe a jutott a költő. A költő, amely ezen az úton sétálva kapott infarktust.

- Tényleg a novella. Teljesen megfeledkeztem róla. Most sem vagyok nagyon jól, bár nem ver félre a szívem, mint ahogy néha szokott. Még jó, hogy itt van a fényképezőgépem, amivel lefoglalhatom a gondolataimat. Olyan furcsa, szokatlan, mély a csend. Nincsenek sétálók, kocogók. Még kutyások sem. Azt hiszem, legyalogolok a tópartra, mert most zavar a magány.

Pedig isten bizony nem magamról írtam a novellát, jó persze azért vannak részek…, és egyébként sem vagyok félős. Jaj, csak fel ne tűnjön egy kutya! Attól lehet, hogy egy kicsit most megijednék.

Ezzel megszaporázta lépteit, átvágott a sűrű repkénnyel beszőtt, helyenként már hófoltos aljzatú erdőn, meredeken le a félig leengedett vizű tó partja felé.

 

 

VÉGE

 

 

***

 

Dead Can Dance - The Carnival Is Over

Directed by Ondrej Rudavsky.

Forrás: you tube, clafey

https://www.youtube.com/watch?v=LtNFQ7RJbaQ

 

***

 

---

Fotó: Balogh András - Koponya

 

 

A koponya

 

 

I.

 

 

- Tankoljunk, mert nem tudom hol lesz a következő benzinkút!

- OK! Úgyis brunyálnom kell. Meg még sohasem érintette a lábam Ausztria földjét.

- Ha belegondolok, az enyém se. Jól megy ez a Trabant! Elvisz mindenhová! Meg a fogyasztása is tök jó. Még Hegyeshalmon teletankoltam, és már közel vagyunk Salzburghoz. Na! Itt egy kút, akkor kiállok.

 

Gyuri, a szőnyeggyár főfoglalkozású festő – dekoratőr dolgozója, már régóta készült Münchenbe egy ismerőséhez. Szerencsére minden összejött, így még a fia, Gyurika is vele tarthatott. Nem volt ez kis dolog a ’80-as évek közepén.

 

Kitette az indexet, és lehajtott a sztrádáról egy töltőállomáshoz. Szemével közben kereste, hogy hol lehet keveréket tankolni. Rutinosan csak lassított, de aztán kénytelen volt megállni.

 

- Te, fiam! Lehet rosszul látok. Szállj már ki, azt nézd meg, hol lehet keveréket tankolni!

Gyurika kiszállt. Forgolódott körbe-körbe, nézett jobbra-balra, sehol a keverék, vagy a K felírat.

- Nincs itt keverék! Csak különböző oktánszámok, meg valami bleifrei. Most elmegyek a wc-re, te meg addig kérdezd meg a kutast, fater!

Így hát Gyuri, a dekoratőr kiszállt és saját szemével is meggyőződött, hogy bizony itt aztán sehol nincs kiírva, hogy keverék. Körbenézett, de az önkiszolgáló kútnál épp nem látott senkit. Aztán hírtelen felvidult az arca, mert meglátott egy kezeslábasban lévő benzinkúti alkalmazottat.

- Ő! Hé! Helló! - próbált beszédbe elegyedni a kutassal, de semmilyen nyelvet nem ismert egy szót se, így aztán nem sok önbizalommal szólt, a férfi pedig meg sem hallotta. Közben Gyurika is előkerült.

- Nincs itt senki, akitől megkérdezhetném. – mondta Gyuri a fiának.

- Dehogynem, most jött ki! – mutatott Gyurika az előbbi férfi felé, aki újra feltűnt.

- Ő! Hé, Uram!

A férfi végre észrevette őket, és fejmozdulatával kérdőmozdulatot téve, nézte őket.

Erre Gyuri odakiáltott:

- Tessék mondani, hol kell a keveréket tankolni?

A kutas értetlenül nézett.

- Hol - kell - keveréket - tankolni? – ismételte Gyuri hangját megemelve, beszédét lelassítva.

A kutas még értetlenebb lett, és pár lépést közelített feléjük.

- Tan-kol-ni, ke-ve-rék! Mondta még tagoltabban, most már hangosan.

- Turmix! – kiáltott fel Gyurika, mint aki feltalálta a spanyolviaszt. – Szerintem a keveréket úgy mondják, hogy turmix!

- Tényleg! – csapott a homlokára az apja, majd a kutas felé fordulva ismételte fiát - Túr-mix!

- Já! Turmix! – mondta az osztrák, mint akinek most esett le a húszfilléres. – B-a-r! – mondta olyan hangsúllyal és tagoltam, mint ahogy ővele is beszéltek az imént, és kút mellett lévő shopra mutatott.

- Ahá! - mondta Gyuri! - Túr-mix, bár! – ismételte elgondolkozva.

A kutas ezzel eltűnt.

- Te fater! Ez így nem oké! Mégsem értette, hogy mit akarunk. Itt még egy Trabantot sem láttam. Szerintem, az a felirat, hogy bleifrei, az jelenheti azt, hogy keverék, csak németül. Tankoljunk meg abból.

 

Így aztán megtankolták a Trabant 601-est ólommentes benzinnel.

 

 

 

II.

 

 

- Most elviszlek egy helyre. Garantálom, hogy nagyon fog tetszeni! – mondta a fiú.

- Őőőő… jó, de ez valami kirándulásféle lenne? – kérdezte a lány, hangjában nagyfokú bizonytalansággal, majd hozzátette: - Tudod, hogy este nyolc óra van? Igaz, hogy június tájékán csak fél tízkor sötétedik, de hát ilyenkor már nem szokás kirándulni!

- Bízz bennem, nem bánod meg! – kérlelte a fiú.

- Jó! De útközben ezt-azt azért mondj el a terveidről. – egyezett bele Éva.

- Persze, Hercegnőm! – hajbókolt a srác, majd futólépésben megkerülte a kölcsönkért Zastava GTL 55 gépkocsit, és pukedlizások közepette kinyitotta az ajtót a lánynak.

Elindultak. Hamar elhagyták a várost és rátértek az erdészet által használt, aszfaltozott, de elhagyatott útra. A Vértes éjszakai élete már éledezett. A nap már lebukott egy negyedórája a magas bükkök lezárta látóhatár mögött, de még látni lehetett az ég kékjét.

 

- Hát akkor elő a farbával parancsnok! Hova is csalogatja az ő Hercegnőjét? – kérdezte Éva, akinek hangjában az őszinte érdeklődés keveredett némi izgalommal, és félsszel. Nem tudta elképzelni minek cipelik a besötétedő Vértes egy elhagyatott helyére. Szeretkezni ágyban is lehet, de megteszik egyéb helyek is, nem kell ahhoz erdő, végülis 1987-et írunk és nem élünk a középkorban. – Csak nem valami erotikukucs ötlettel készülsz kedvesem, azt megkaphatod máshol is.

- Á, dehogy Ha hagyod, elmondom. Na! Van itt egy románkori kolostorrom az erdőben. Én gyerekkorom óta járok oda. Gyönyörű és misztikus az év minden évszakában. De az igazi, naplemente után. Ide már nem jut el a zaj, kivéve, ha a bánya közeli szénszállító-gumiszalagját be nem indítják. De most hétvége van, biztos nem megy. Szóval olyan csend van, hogy ha figyelsz, meghallod a saját lélegzésed, aztán hirtelen feléled az erdő az este ezer meg ezer zajával. Először csak kakofón zsongást hallasz, aztán definiálódnak a hangok egyenként. De ez mind semmi, ha megszoktad, kizárhatod magadból ezeket a zajokat is. Akkor majd megint a saját lüktetésed fogod hallani. De akkor győzd le ezt is, parancsolj az érzékeidnek, hogy ezek a zajok is kerüljenek át a tudatalatti érzékelésbe, s akkor meghallod a lényeget. Tudod itt több száz szerzetesnő koponyáját találták meg, amikor vagy tíz-tizenöt éve elkezdték feltárni. A környékbeliek, addig csak köveket vittek innen. A múzeumok lenyúlták a szebben faragott köveket. Néhány különlegesebb fazon meg koponyákat és csontokat vitt innen haza. De ez a hely nem lenne olyan különleges, ha nem lenne itt valami, amit nem lehet elvinni, ami mindig itt lesz. A halottak lelkei. Amikor majd kizárod magadból a külső zajokat, meghallhatod a szellemeket. Persze, ha itt lesznek.

- Na! Ide figyelj! Lehet, hogy valami falusi libának tartasz, akit betojtathatsz, de én nem vagyok ijedős. De, tudod mit? Elmegyek veled, és megvárom, amíg te élvezkedsz a szellemek hangjától, egy feltétellel: Egyszer nappal is elhozol ide, hogy megnézhessem a romokat.

- Már közeledünk. Letért az útról egy sokkal keskenyebbre, majd átment a szállítószalag alatt, ami szerencsére nem üzemelt.. 50 méter után jobbra kanyarodott és egy meredek, murvás vízmosta enyhén emelkedő földúton felkaptatott, be a sötét erdőbe. Mintegy 100 méter megtétele után balra kanyarodtak és megálltak. A fiú kiszállt és a lány oldalán is kinyitotta az ajtót!

- Hercegnőm, megérkeztünk!

Éva kelletlenül kikászálódott a kocsiból, és akkor meglátta a romot.

- Váó! Ez tényleg nem semmi! De bekerítették, hogy megyünk be?

- A kaput belakatolták ugyan, de olyan hosszú vaslánccal van átfogva, hogy ha meghúzod magad felé a két kapuszárnyat, becsusszanhatsz köztük.

Így is tettek már negyed tíz volt. A romokat körbevevő fák közül még éppen annyi fény szűrődött be, hogy lépkedni tudtak lámpa nélkül.

- Mondj valamit erről a helyről. Még soha nem hallottam róla, pedig talán még 20 kilométerre sem lakom innen. Kár, hogy alig látok valamit!

- Jól van Hercegnő! Beljebb megyünk. Van egy fedett rész. Ott leülünk a kövekre és mesélek. Ez itt a bazilika romos tömbje. Vigyázz! Van itt egy lépcső, amely átvezet ezen a kapun. Az udvaron át bejutunk a fedett részbe. Itt tartják a köveket, amiket visszaépítenek. Meg vannak számozva, látod?

- Figyelj, Kedves! Már alig látok valamit. Van itt egy nagy kő. Üljünk le ide, amíg ki nem ficamítjuk a bokánkat. Aztán mesélj! De fogd meg a kezem, mert már kezd nagyon sötét lenni. Alig szűrődik be egy kis fény a bejárattól.

- Rendben! Üljünk le, és add a kezed! Először is, a világosság, ami beszűrődik, azt a gyönyörű teliholdtól kapjuk. Annyira meregetted a szemed befelé jövet, hogy észre sem vetted, hogy időközben feljött a Hold. Szóval. A helyet, ahol vagyunk, úgy hívják, hogy Vértesszentkereszt. Ne kérdezd, hogy hol van az ilyen nevű falu, mert gőzöm sincs. Biztos a kolostor közelében volt, amikor még virágzott itt az élet. A Szent Kereszt tiszteletére szentelték, azt olvastam és ugyebár a Vértesben vagyunk. Így valahogy összeáll a dolog. Román kori stílusban építették eredetileg, valamikor a 12. században. Az épületmaradványok csendben megbújtak itt az erdőben és valaki belebotlott valamikor az 1800-as évek végén. Aztán megint elfelejtődött. Aztán elkezdték feltárni, de jött a világháb…

- Jaj! Hallottad ezt? Valami mozog kinn! – riadt meg Éva. – Mi lehet az? Valaki jár itt!

Mind a ketten elhallgattak és füleltek. De nem hallottak semmit. A lány úgy szorította a kezét, hogy szinte fájt neki. Csönd volt. Az erdőből valamilyen madár hangja hallatszott, aztán ágak ropogása.

- Valaki jár itt! – mondta síró hangon a lány.

- Dehogy is. Csak valami állat az erdőben. Nyugi. Ide nem jön senki. Ha meg igen, látnánk a lámpáját. Ne félj! Mesélek tovább. A Csákok voltak itt az igazi urak, akik Szabolcs vezértől származtatják magukat. Aztán Károly Róbert idejében, a Vértes vidékein csökkent a szerepük. Jöttek a Rozgonyiak, de nem voltak jó gazdák, és elkezdődött a hanyatlás. A domonkosok kezébe került az apátság, majd amikor Tatát elfoglalta a török, elmenekültek a szerzetesek, és kihalt a vidék. Aztán az Eszterházyak kezébe került a terület és a romos kolostor is, valamikor a 18. század közepén, és ettől kezdve megindult a rom széthordása a környék templomaihoz, meg a tatai Angolparkba. Aztán a folyamatot a kommunisták fejezték be, amikor a megyei múzeumba vitték innen, meg Majkról az értékesebb köveket.

- Húh! Akár egy idegenvezető. Hogy te miket tudsz.

- Viccelsz? A környéken nőttem fel. Annyiszor voltam itt, hogy meg sem tudom számolni! De ami engem vonz, a szellemek. Tudod, amikor itt feltárás volt halmokban álltak itt a koponyák, meg a csontok. Az északi kápolnát, ami innen kb 10 méterre van, csontházként használták.

- Csontház?

- Csontház. A középkorban volt ilyen temetkezési mód. Bepolcoztak egy termet, aztán a koponyákat rakták a felső polcra, a csontokat meg alá, úgy garmadába.

- Fúj! De undorító!

-.Á, szerintem, nem! Egyébként meg itt körbe minden felé temetkeztek. Ha este leülsz itt, és hallgatsz, a csönd valahogy elkezd súgni, vagy zizegni.

- Jaj, hagyd abba. Kiráz a hideg. Tiszta libabőr lettem.

- Oké, csöndben maradok.

Hatalmas csend ereszkedett rájuk. Akkora csend, amit még korábban sohasem tapasztaltak. Aztán ez a csönd valahogy sűrűsödni kezdett. Valahogy úgy, mint amikor télen, hírtelen tejfehérré válik a köd. Persze ez ellentéte, de mind a kettő megdöbbentően félelmetes tud lenni. A fiú sem volt még itt éjjel, de hallott már vadtáborozókról, akik itt aludtak, de nem volt nyugodt az éjszakájuk, mert valami megmagyarázhatatlan furcsa érzés állandóan zavarta őket.

Mindketten megszeppenve ültek ott a sötétben, a 900 éves romok között. Olyan korom sötét lett időközben, hogy semmit sem láttak. Már tényleg zavaró, sőt félelmetes volt ez a magány, amelyben egymásra maradtak.

- Én már hallom, amit idefelé jövet mondtál. Hallom a szellemek néma zaját, és annyira félek, mint még soha.

- Figyelj Kedves. Van nálam egy doboz gyufa. Meggyújtok egy szálat és nézz körbe, hogy nincs itt senki.

Az igazat megvallva, már a fiúnak sem látszott olyan jó ötletnek, hogy éjszaka idejöttek, de nem akarta a félelmét mutatni a lány előtt. A gyufa meggyújtása is azt a célt szolgálta, hogy önmagát megnyugtassa, nincs mitől félni. Megtalálta a gyufásdobozt és kivett belőle egy szálat. Amikor meggyújtotta, olyan éles volt a felvillanó fény, amely a sötétben már egy órája meresztett, kitágult pupilláiba hatolt, mint amikor az ember a vakuba néz. Már majdnem leégett a gyufaszál, amikor felfogták, hogy világos van. A lobogó gyufa imbolygó fénye, mozgóvá tette az oszlopokat és sziklákat. Mintha megindultak volna körülöttük a kövek. Aztán hirtelen ismét sötét lett, bőrborzongató, éjfekete, félelmetes sötét.

- Nekem ebből elég. Menjünk, de azonnal! – mondta remegő hangon a lány.

- Oké!

A fiú hálát adott a sorsnak, hogy a lány végre megelégelte kettejük vesszőfutását. Felálltak és egymást támogatva, mint két világtalan, kibotorkáltak a fedett, kőtárként használt épületből. Kinn csak alig érzékelhetően volt több fény, mint benn, a telihold nem látszott. Meggyújtott még egy gyufát, így fel tudta mérni azt a távolságot, hogy a kőlépcső és az átjáró milyen irányban és távolságra van. A gyufa elaludt.

- Lassan Hercegnő! Óvatosan! Nyújtsd előre a kezed, hogy neki ne menj a falnak.

Sikeresen elérték az átjárót, és átmásztak, majd a lépcsőn le. Elérték a bazilika romjait. Ekkor a fiú meggyújtotta a következő gyufát. Most már a nagy tisztás részen voltak, már látszott a kerítés és mögötte az autó. A gyufa felvillanásának pillanatában a kerítés túloldalán két szempárt vettek észre, majd hatalmas nagy csörtetést. Mindketten úgy megijedtek, hogy a kápolna falához rohantak.

- A kurvaannyát, de megijesztett az a rohadék őz! Azt hittem kiszakad a szívem a mellkasomból. – mondta a fiú jó hangosan. Akkor vette észre, hogy a lány mellette guggol és sír.

- Bepisiltem az ijedtségtől. Menjünk azonnal haza!

- Megyünk drágaságom, megyünk, ne félj! Csak egy őz volt.

Meggyújtotta az utolsó szál gyufáját és eljutottak a kerítésig. A lágy remegve kapaszkodott a karjába. Előrenyomta a duplaszárnyas kaput és átpréselték magukat a résen. Az autóig már futva jutottak el. A fiú érezte, ha ez a kaland hamarosan nem ér véget eluralkodik rajta is a pánik. Gyorsan kinyitotta az ajtót a lány oldalán és benyomta a félelemtől félig már alélt lányt. Amikor rácsukta az ajtót, és elindult, hogy megkerülje, megérezte, hogy most aztán tényleg mennyire egyedül van ezen a helyen, ezen a világon. Szinte óráknak tűnt, mire megkerülte az autót, és a kulccsal kinyitotta a vezetői oldalon is.

- Jaj, csak induljon! Több stresszt már nem akarok mára. – gondolta.

 

Az autó motorja felbőgött! Felkapcsolta a lámpákat. Megfordult és elindult az elhagyott erdei úton. Éva teljesen összezuhant az átélt élményektől.

- Soha, de soha nem akarok többet ilyen helyre jönni! Vigyél haza, most rögtön! Légyszíves!

Az úton nem beszélgettek. A fiúnak az jutott az eszébe, hogy talán mégis vannak szellemek. Itt élnek köztünk, vagy ilyen elhagyatott helyeken, vagy bárhol. És még az is eszébe jutott, hogy nem a szellemek zavarták őket, hanem ők zavarták a szellemeket. Ha ezt vesszük, nem is volt az olyan nagy büntetés, hogy kiűzettek onnan, abban a kései órába.

 

A lány egy hideg sziával búcsúzott szülei háza előtt. Kiszállt, és nem nézett vissza. A fiú bánta, hogy ilyen rosszul sikeredett ez az este, de gondolta, majd helyrehozza. Másnap a lány felhívta, hogy ne találkozzanak többet. A sors pedig úgy hozta, hogy tényleg nem találkoztak többet.

 

 

 

III.

 

 

Gyuri élete az utolsó félévben teljesen megváltozott. Először az a Müncheni utazás a fiával. Igen! A NYUGAT! Annak még a szaga is más. Nincs kolbászból a kerítés ott se, de mégis minden szuper. Teljesen felszabadult az érzéstől, hogy átlépte a vasfüggönyt, és szívott egy kis szabad levegőt, ahogy azóta mondta. A munkahelyén, a szövőgyárban azonban rosszra fordultak a dolgok. Mondogatták, hogy már nincsen szükség főállású dekoratőrre, akinek feladata a Május elsejei felvonulások tábláinak, feliratainak tervezése, szoros együttműködésben az üzem ünnep-előkészítő bizottságával, melynek tagjai, a Párttitkár, a KISZ titkár, a szakszervezett megbízott képviselője, és az üzemi főkönyvelő. Aztán ezeknek a jóváhagyott kellékeknek az elkészítése. Ezen túlmenően teremdíszítés április 4, november 7 alkalmából rendezett üzemi ünnepségekre, a Nőnapi, és Mikulás bálokra, Gyermeknapra. Hangosítás az aulában tartott termelési tanácskozásokon, stb.

Persze beállhatott volna a gépsorok mellé segédnek, de hát ezt azért elképzelhetetlennek tartotta.

- Én művész vagyok! – hangoztatta sokszor a szövőnőknek.

- Na persze’ Egy életművész! – válaszolták azok, mert Gyuri nagy nőcsábász hírében állt.

A rossznyelvek azt rebesgették, hogy egyszer egy lagzin, ahol dobolt, – mert ugye egy igazi művész a zenéhez is ért -, megszökött a menyasszonnyal egy kis légyottra. A vőlegény és a násznép az egészből nem vett észre semmit.

Mit volt mit tenni Gyuri más munka után érdeklődött, ahol még szükség lehet dekoratőrre. Fia, Gyurika, a szénbányák vállalat Szállító Üzemében volt kezdő lakatos, a láncos műhelyben. Amikor hallotta, hogy az apja munkahelyet keres, szólt a művezetőjének, aki utána érdeklődött a dolognak, és már másnap hívatta.

- Legény! Szójjá apádnak, hogy számoljon le a szőnyeggyárból, vagy hol a francba dolgozik, és jöhet ide a villamos műhelybe, festőnek. Megbeszéltem a főnökkel, a Nagy Pistával.

 

Hát így került Gyuri fél évvel München után új munkahelyére. De a váltás nem sült jól el. Egymás után érték a szerencsétlenségek. Egy késő őszi napon, reggeli közben megharapta a műhely macskája, mert a mutatóujjáról nyalatta le vele a májkrémet, és eközben a macska hegyes tépőfoga felsértette a mutatóujja ujjbegyét. Micsoda blama volt, az a sok vihorászó villanyszerelő, aki heteken át rajta szórakozott! De azokat még elviselte volna, de a veszettség elleni oltássorozat, az nagyon fájt neki. Aztán meg elapadt a másodállásból csordogáló havi öt – hat ezer forint, amiből pedig luxusra is futotta, például Münchenre is. Megbuktak ugyanis a képcsarnokos ipsék, akik festményekkel házaltak, és gusztustalan sárga egyen keretekben számon tartott művészek képeit árulták kétezer forintért. Ezek egyszer eljutottak Gyurihoz és látták a sok festményt a falon.

- De jó kis vásznak, - mondta az egyik, - honnan szerezte őket?

- Hát én festettem! – válaszolta Gyuri olyan egyszerűen, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy valaki fest.

- Ez a mi emberünk! – súgta a társa fülébe a képkereskedő, majd a festő felé fordult: - Ide figyeljen elvtárs! Lenne itt egy kis lehetőség, amennyiben szeretne egy kis pénzt keresni! Fessen nekünk képeket. Látja, milyeneket árulunk? Legyenek kicsit elnagyoltak az alakok, sötétebb színeket használjon. Az aláírás meg legyen olvashatatlan krix-krax. Mi adjuk az anyagot, olajfestéket, vásznat, ecsetet, maga meg fest. Havi 5-6 kép kellene. Egyezzünk meg 750-be képenként. Kezet rá!

Hát így lett a dekoratőrből keresett, de nem jegyzett festő. De most ennek is vége.

Meg ez a fegyelmi ügy, majdnem kirúgták. Történt ugyanis, hogy használtvas tárolónál az egyik villanyszerelő talált egy tömör vasból készült, körülbelül 25-30 kilós golyót. Gondolta jó lesz valamire, ezért elgurította a villamos műhely elé. Ott aztán kitódultak a kollégái, gondolkodtak mire lehet ez jó. valamelyiknek nagy ötlete támadt. Szóljunk a Gyurinak, hogy fesse be, mint egy piros, pöttyös labdát. Aztán kirakjuk ide a műhely elé. Ha meg délben a főnökök mennek ebédelni, megnézzük, hogy melyik rúg bele. Így is történt. A golyó egy óra alatt labdává változott, csak a színes álca alatt maradt, szilárd, és rendíthetetlen vasgolyó.

A festő lelkesen vett részt a csínytevésben, végre lemoshatja a macskaharapás okozta szégyenfoltot magáról. Még hajszárítóval is rásegített a száradáshoz, hogy biztosan elkészüljön minden az déli tréfához.

A golyó 12 óra előtt 10 perccel már uralta az ebédlőhöz vezető út látképét. Olyan pirosan és pöttyösen kellette magát a kopár, szürke üzemudvaron, mint a légyölő galóca az erdei tisztáson.

Mint minden nap a vezetői garnitúra első csapata, amely az ebédlőbe vonul az üzemigazgató, a főmérnök és a párttitkár. Még velük voltak ketten a szerkesztésről is. Már távolról kiszúrták a labdát.

- Odanézzetek! Hogy ezek a villanyszerelők mit meg nem engednek maguknak. Itt fociztak délelőtt, aztán meg ott is felejtik. – mondta a főmérnök. – Párttitkár elvtárs! Ebéd után figyelmeztessen, hogy beszéljek a Nagy Pistával, figyeljen jobban oda a beosztottjaira!

- Szólok főmérnök elvtárs! Nem felejtem el biztos lehetsz benne, úgyis a bögyömbe van már ez az ember. Egyébként meg szerintem a labdát direkt hagyták ott, hogyha majd mi végeztünk az ebéddel folytatni akarják. – mondta a rosszindulatú, de a munkásokkal szemközt nyájas párttitkár.

- Rúgjuk ki a vaskertbe! – javasolta a szerkesztés fiatalabbik munkatársa, és már futott is neki, hogy lendületből egy hatalmasat bikázzon az állabdába.

- Haggyad! Majd én! – mondta a főmérnök, aki épp utolérte, és a labda pont láblendítő távolságra volt már csak tőle.

- A fiatal mérnők már lendületben volt, így átugrotta a labdát, majd ahogy földet ért, leguggolt, hogy a labda elszálljon majd a feje felett.

 

Ezzel egy időben a villamos műhely összes ablaka megtelt izgatott arcú, feszültségét gyomrába visszaszorító, egymást a jobb helyekért taszigáló villanyszerelővel, akik energiáikat a végkifejletre tartogatták. Volt, aki már akkor felordított, amikor a kismérnök nekifutott, de a rutinos szakik tudták, az nevet igazán, aki a végén nevet.

A főmérnök meglendítette hatalmas testét hordozó lábai közül a jobbikat, amelyet annyiszor meglendített már az üzemi labdarúgó csapatbajnokságon is, ahol a Henry Dunantról elnevezett műszaki csapat oszlopos tagja volt, és bődületest bikázott a vasgolyóba. A hatás, ami ezután következett nehezen leírható. A főmérnök lábfeje – mert ugye, aki tud focizni az leszorítja a lábfejét, ha bődületest akar bikázni – hatalmasat reccsent, majd rögtön összeesett, és üvöltött a fájdalomtól. A párttitkár először felröhögött, majd tévedésére ráébredvén, elkezdett fenyegetőzni. Ez provokáció. Itt valaki ülni fog. A többiek próbáltak segíteni, majd valaki elfutott az üzemi nővérért.

A villamos műhelyben hatalmas ováció fogadta az eseményeket, de az ajtóban megjelenő párttitkár mindjárt beléjük fagyasztotta az örömöt.

- Ezért ülni fognak maguk közül egy páran, azt megígérhetem!

A főmérnök egy kisebb töréssel megúszta az esetet, de hetekig betegállományban volt, mert begipszelték a lábát. Utasította a párttitkárt, hogy ne verje az esetet nagydobra, sőt próbálja nagyon gyorsan elsimítani, mert neki az nagy blama lenne, még a karrierjét is tönkretehetné.. Így aztán a balhét a festő vitte el, aki fegyelmit kapott, és egy évre elvonták a prémiumját.

 

 

 

IV.

 

 

A fehér Lada terepjáró közvetlenül a tó partján állt meg. Két testes férfi száll ki belőle. Az egyik Varjú elvtárs, a városi tanács egyik tisztségviselője, a másik Rozmann, a Dévér horgászegyesület elnöke.

- Nézd, Varjú elvtárs! Ha ti úgy gondoljátok, hogy a tanácsnak nincs idén pénze a medertakarításra, mi sem ragaszkodunk a vízleengedéshez. Két hét múlva meghúzzuk kétszer a hálót, és ami hal kijön, azt áttelepítjük a nagy tóba. Aztán jövőre erőt gyűjtünk - mondta miközben jobb kezének hüvelyk és mutatóujját összedörzsölte – ti a kotráshoz, mi meg a lehalászáshoz.

- Egyáltalán nem kell leengedni? –kérdezte Varjú.

- Egy fél métert azért csökkentünk, mert szóltak a falusi tanácselnökök, itt az Által-ér mentén, hogy kellene egy kis víz, de többet nem.

- Nem fog ez gondot okozni itt a tóban, vagy a nagy halasban?

- Nem, Varjú elvtárs. Tavaly rengeteget sikerült áttölteni a nagyba, és most is menni fog szépen a két húzásból, aztán ami meg benn marad, jövőre nagyobbra nő. Szebb halak lesznek beírva a fogási naplókba.

- Hát akkor megegyeztünk. Tájékoztatom a tanácselnököt. Két hét múlva pedig egy szép tükrösre azért számítok!

- Számíthatsz rá Varjú elvtárs! Számíthatsz!

Visszaültek a terepjáróba és elhajtottak!

 

 

 

V.

 

 

Gyuri még látta elhajtani a Ladát. A városi tó partján épült garázsváros egyik garázsa épp az ő tulajdonában volt. Egy hét szabadságot vett ki, mert letörte a fegyelmije, meg a fejmosás, amit kapott, de két nap után már nem tudott mit kezdeni magával. Így kiment a garázsba rendet rakni, mert már alig tudott beállni a kocsijával, annyi volt a felhalmozott lom. Kinyitotta az ajtót, benézett és rögtön elment a kedve az egésztől.

- Mindegy! Elszívok egy cigit, kiállok a Wartburggal, aztán a többi már adja magát. Kivett egy kempingszéket, leült, és rágyújtott egy Fecskére. Magába szívta az erős cigaretta émelyítő füstjét, behunyta a szemét és élvezete a semmittevést. Amikor végzett, felállt és becsúsztatta magát a kocsi mellett a garázsba. Két oldalt mindenféle kiselejtezett szekrények, összetákolt polcok. Rajtuk dobozok, vagy a legkülönfélébb tárgyak csak úgy halomban. Régi szódásüvegek, gyerekszánkó, rossz, kiszerelt csapok, szögek, csavarok, zárak. Itt felejtett, bepenészedett befőttek, és elkoszolódott, üres befőttes üvegek. Egy hatalmas, megkövesedett Megalódusz kagyló kőbele, amelyet még Gyurika hozott ide az egyik vértesi kőbányából, aztán garázskitámasztóvá nemesült, majd eltörött. Dobozok minden mennyiségben.

- Hát ennek az álljon neki, az akinek hat anyja van! – sütötte el régi mondását, amelyet akkor használt, ha nem volt kedve valamit megtenni

– Szabadságon vagyok, nem kényszermunkán. Kidobok két-három kartont a kukába, aztán végeztem. Hazamegyek és festek valamit. Tőle balra, vállmagasságban volt.

- Ez lesz az egyik.

Lekapta, anélkül, hogy belenézett volna, és elindult vele a kuka felé, ami körülbelül félúton lehetett a tó, és a garázsa között. Ahogy vitte olyan könnyűnek érezte, mintha nem lenne benne semmi. Lerakta és belenézett. A meglepetéstől hátrahőkölt. Egy koponya volt benne. Egy emberi koponya.

- Áh! Még ez is! Már rég meg kellett volna szabaduljak ettől. Még a Gyurikának loptam a kolostortól, amikor még gyerek volt. Azt hittem, hogy jó ötlet. Hazahoztam, hogy majd égőket szerelek a szemgödrökbe. De az asszony beleszólt!

- Tűntesd el a lakásunkból ezt a borzalmat, vagy én megyek el!

- Persze nem dobtam ki! Beleraktam egy kispárna huzatba, és be a beépített szekrénybe. Két éve, amikor lakásfelújítás volt, az asszony pakolt ki a beépítettből, egyszer csak meglátja a rég eltűnt kispárnahuzatát.

- Hát ez meg hogy kerülhetett ide, a lomok közé? – Veszi ki nagy csodálkozások közepette, a koponya meg kiesett rá a lábfejére, onnan meg a linóleumra. Akkorát sikított, mintha egy mérges kígyóra lépett volna. Azonnal bemenekült a fürdőszobába és elkezdett zuhanyozni. Én meg felkaptam a koponyát és kiszaladtam vele a lakásból. Elrejtettem a villanyóra szekrénybe, hogy majd kiviszem a garázsba. Közben az asszony a kék fürdőköpenyét fázósan összehúzva magán kidugta az orrát, és kikiáltott. Eltüntetted már?

- Persze drágám, gyere csak! – mondta a férfi nyájasan.

Az asszony óvatosan kilépett, mint egy krimiben, amikor valakire valami rossz leselkedik, és az számít is rá. Aztán hírtelen megakadt a szeme az előszoba egy pontján, és hisztérikus hangon ismét rikácsolni kezdett:

- A huzatot is! Nem akarom többé látni! Csak nem képzeled, hogy párnát rakok még egyszer bele? – mondta felháborodottam.

Így hát Gyuri felöltözött, és kivitte a koponyát a garázsba.

- Hát mi legyen teveled, Margit? – szólt bele a dobozba. Titokban így hívta a fejet, amit a szeretője után nevezett el. – Tudod mit, te Margit. Feladom. Nem bújtatlak tovább! Szabad leszel ezután, mint a madár.

Odasétált a tóhoz, körülnézett és dobozostól behajította. A koponya repülésközben kipottyant a dobozból és börtönét végleg lerázva, a parttól mintegy 2-3 méterre nagy csobbanással a vízbe esett és elmerült.

 

 

 

VI.

 

 

A lehalászást szombat reggelre tervezték. Úgy gondolták, ha 7-kor el tudják kezdeni, vacsoraidőre otthon lesznek. A vasárnapi hálóhúzásra pedig, lehet nem is lesz szükség. A hálót, már előző nap kiterítették. Reggel egy féldeci vegyes pálinka felhajtása után, késedelem nélkül nekiláttak a munkának. Két oldalról, a partról, és két csónakkal a vízben kezdték a hálóhúzást, terelve ezzel a halakat egyre kisebb helyre. A vízből riadt busák ugrottak fel. Minden ilyen felugrást valamilyen elismerő moraj, vagy megjegyzés kísért. Mintegy fél órája csinálhatták mindezt, amikor a garázsok felöli, baloldali partról hálózó brigád egy tagja felkiáltott.

- Valami furcsa dolog akadt a háló oldalába itt, a parttól 3 – 4 méterre. Álljunk meg! Megnézem.

Hosszú halászcsizmájában belelépett a vízbe. Körülbelül két méterre tudta csak a tárgyat megközelíteni, mert a víz attól beljebb, már mély volt. Valami kerek fehér tárgy akadt meg a háló szélében.

- Hívjátok a Rozmannt. Ilyet még ő sem látott!

 

 

 

VII.

 

 

Éva sokáig gondolkodott, hogy mit kezdjen az életével. Mindig is szerette az utazást, a kirándulást, az érdekes embereket, de mindenek előtt a természetet, a romantikus vértesi tájat. A gimnázium elvégzése után nem volt kedve tanítóképző főiskolába menni, az egyetemhez pedig nem érzett magában elég önbizalmat. Kikönyörögte a szüleitől, hogy elvégezhessen egy fényképész iskolát. Nagyon szeretett odajárni. Megtanult mindent a fényképezés alapjairól, a gépekről és a filmelőhívással, képkészítéssel kapcsolatos dolgokról. Hamar kapott munkát a város egyik menő fényképészénél, mint segéd. Fizetése nem volt sok, de a szakma gyakorlati fogásait tökéletesen elsajátította pár hónap alatt. Ideje lett volna önálló fényképészetet nyitni, de sem neki, sem szüleinek nem volt erre pénze. A tanonckodásból is elege lett, érezte, hogy váltani kellene. A szomszédjukban lakott egy közlekedési rendőr. Egyszer, amikor találkoztak és egyikük sem sietett szóba elegyedtek a lépcsőház előtt. Mindig is kedvelte a nála pár évvel idősebb férfit, így szívesen társalgott vele néhanapján.

- Mi van veled, Évike? Mit dolgozol?

- Fotóasszisztens vagyok itt a városban, de már nagyon mehetnékem van. Amit akart, már megtanított a mester, a többit már nekem kell kitapasztalnom. Pénzem nincs, hogy önállósodjak. Így aztán várok a lehetőségre.

- Mennyire vagy te bátor, és talpraesett? – kérdezte a rendőr.

- Nem tudom! Nem vagyok félős, bár volt már, hogy nagyon megijedtem egyszer a szellemektől, vagyis a fene se tudja mitől. Mindegy régi történet.

- De gondolom azóta rájöttél, hogy nincsenek szellemek? Na szóval! Most keresnek itt a megyei rendőrkapitányságon a bűnügyisek, a helyszínelők fotóst. Nem rossz kereset, biztos meló. Ráadásul a szakmádból is többet kaphatsz, jobban fejlődhetsz. Nem kell idétlenkedő osztályokat egybeterelned, meg esküvőkre járnod. Persze munka után ilyeneket is csinálhatsz, pluszpénzért. Nem mondom, néha kicsit húzós, ha egy olyan esethez kell kimenni, meg ha éjjel kell gyorsan helyszínelni, de átlagban nem vészes.

Éva gondolkodott egy pár napig, megkérdezte a szülei véleményét is, majd jelentkezett a rendőrségen, hogy ott szeretne dolgozni. Nagyon megszerette a munkáját. Nem volt olyan sok véres dolog, mint amire eredetileg számított, és amitől tartott. Lassan már fél éve csinálta ezt a munkát. Egy késő őszi, szombat délelőtt, telefonon hívta a főnöke, hogy van egy helyszín, ahová azonnal ki kell menni. A helyszínelő autó 20 perc múlva felvette a lépcsőház előtt.

- Egy közeli tóhoz megyünk, tudod ahhoz a halastóhoz a város szélén, amit patakokból duzzasztottak fel vagy 20 éve. Találtak ott egy koponyát.

- Koponyát? Fejet, vagy csontkoponyát?

- Nem tudom. Mindjárt kiderül.

Hamarosan a helyszínre értek. A helyszínelő rendőrök parancsnoka eléjük jött az autóhoz.

- Üdvözöllek benneteket, kollégák! Már vártunk titeket. Menjünk a helyszínre, és közben elmondom, hogy mi van. Az a tényállás, hogy a tavon gazdálkodó társaság, a Kárász őszi lehalászást végzett. Nem sokkal a hálóvonás megkezdése után, a hálóba akadva találtak egy koponyát. Nem tudni milyen koponya, mióta van a vízben, de tiszta, lecsupaszított csontkoponya. Több mint valószínű, hogy embertől származik. Testet eddig nem találtak. A furcsa az egészben az, hogy tavaly leengedték a tavat és kitisztították a medret. Így logikus, hogy a koponya később került bele. Már dolgoznak a kollégáitok. Megvizsgálják az eltűnt személyek aktáit. A nagy probléma az, - persze nem a mienk, hanem a Kárászé -, hogy idén nem akarták leengedni a tavat.

- Hát most lefogják. Ahol fej van, ott testnek is kell lennie, ahol koponya van, ott meg csontváznak. Jó! Első körben ennyi elég lesz. Köszönöm elvtársam a tájékoztatót. Munkához látunk, Évike! Te csinálj fotókat a helyszínről és a koponyáról.

 

 

 

VIII.

 

 

A lehalászás mindig nagy látványosság, különösen a környéken lakó gyerekek számára. Próbálnak halat fogni, dagonyáznak a hideg, sáros tóparton. Akinek gumicsizmája van, még a vízbe is bemerészkedik. Most, hogy még rendőrség is kijött valamiért, még többen őgyelegtek a tó körül. Hamar híre megy az ilyesminek a lakótelepen.

Gyuri azonban nem volt a közelben. Ha épp arra jár, a Városi tanács megúszta volna a tóleeresztést, a horgászegyesület az életük legproblémásabb lehalászását, a rendőrség az töménytelen sok meddő munkát, a megyei múzeum régésze, pedig végignézhette volna a Bergman féle Varázsfuvolát, amire már hetek óta vágyott. De Gyuri épp Margit – na nem a koponya, hanem a koponya keresztanyjaként jegyezhető barátnő - megbízásából, néhány doboz fehértollas csirkét szállított Kerepestarcsáról, Bokodra. Otthon már napokkal korábban szólt a feleségének, hogy elutazik Baracskára a nővéréhez, mert az üzent, hogy ki kellene meszelni a konyhát, meg a spájzot.

- 3 nap, azt jövök asszony! – lódította rutinosan. Festőszerszámait és munkásruháját gondosan összecsomagolta, és berakta az autóba. Szépen felöltözött: öltöny, fehéring, nyakkendő. Friss borotválkozás. Napszemüveg, ahogy egy idősödő szívtipró öltözködik. Gondolta csirke ide – csirke oda, ennek a napnak, egy kis entyempentyemmel kell végződni. Minden rendben ment: a feljutás Budapestre, a címet is könnyen megtalálta Kerepesen, berakta a dobozokat és irány vissza, Bokodra. A Rákóczi út Erzsébet-hídra felé vezető oldalán araszolt, amikor megjelent egy csirke az anyósülésen. Aztán nagy ricsajt okozva még kettő. Egy negyedik a vállára szállt és letojta a világosszürke öltönyét. Elszabadult a pokol. Két karton riadt madár verdesett a szárnyával, kotkodácsolt, csípte marta egymást, na meg Gyurit. Minden összeszartak, repült a toll. A festő-és szívtipró kettős küldetésben járó férfi kénytelen volt felhúzni az ablakokat, nehogy a riadtan verdeső madarak kiszabaduljanak. Minden egyes kereszteződésben, ahol piros lámpát kapott, kénytelen volt elviselni, a szomszéd sávban két oldalról mellette várakozó autókból áthallatszó gúnyos megjegyzéseket, és dudálást.

- Tyúkot vegyenek!

- Mi van elvtárs, lopjuk a téeszt?

- Szállítod haza a háremet, fater?

De a legjobban az fájt neki, amit a legutolsó lámpánál kiabáltak be, mert az sértette férfiúi önérzetét:

- Büdös vagy, ne tagadd!

Fél óráig is eltartott ez a vesszőfutás, amíg Gyuri el nem érte az M1-es autópálya kivezető szakaszát. Ott tudott először megállni. Egy merő tyúkszar volt minden, az ülések, a kárpit, de főleg ő maga. Nagy üggyel-bajjal visszatuszkolta az elszabadult gonosz madarakat a papírkartonba, és indult tovább Margithoz. Amikor odaért már nagyon mérges volt, és főleg nagyon büdös. Nekiálltak kitakarítani az autót, meg a ruházatát. Csak harmadnap állított haza, így nem szerzett tudomást a hétvégén, a lehalászáson történtekről.

 

Éva előhívta a koponyáról, és a helyszínről készült fotókat. Aztán, kedden délelőtt megérkezett a megyei múzeum régészének előzetes szakvéleménye. A koponya több száz éves, és egy fiatal nőé lehetett. Környékbeli ilyenfajta lelőhelyeket számba véve, valószínűleg a Vértesben, innen mintegy 20 kilométerre található Vértesszentkereszti kolostorromoktól tulajdonították el, valamelyik feltárás során, a 60-as és 80–as évek közötti időszakban.

A lány elgondolkodott. Vértesszentkereszt! Az a baljós hangulatú kirándulás a romokhoz, meg a fiú, a nagy szerelmem. Hogy is hívták? Gyurika, igen Gyurika. Úgy rám ijesztett, hogy soha többé nem akartam látni. Most, ahogy visszagondolok, mintha tényleg átok ülne azon a helyen. Neki is tönkretette a kapcsolatát. Már csaknem elfelejtettem az egészet.

Összevissza cikáztak fejében a gondolatok. Azóta sem jártam ott. Pedig akkor megígérte nekem az a fiú, hogy világosban is megnézzük. Mi lett volna akkor, ha nem ijedünk meg? És tényleg, voltak-e ott szellemek? Igazat beszélt a fiú? Lehet, hogy egyszer meglátogatom azt a romot, persze szigorúan nappal, és majd meglátom, milyen emlékeket ébreszt bennem. Én sem mentem sokra a fiúkkal azóta! Lehet, hogy ez az oka? Ha jól belegondolok, már eltelt egy pár év, és komoly kapcsolatom nem volt. Az a nős rendőr próbálkozott, persze nagyon szolidan, de hát egy nős pasi aztán végképp nem hiányzik nekem. Mindenkinek azt mondtam, hogy nincs szükségem senkire. De ez tényleg így van?

 

 

 

IX.

 

 

A város panelházai között apró kis terek vannak, ahová a helyiek lejárnak. Délelőtt a nyugdíjasok, délután a kisebb gyermekek, este a kamaszok az urak a téren. Gyurika is már gyerekkora óta ott pinpongozott a beton asztalokon, focizott, meg kártyákat cserélt. Ahogy korosodott egyre később ment csak, hogy a környékbeli fiatalokkal lógjon. Amióta dolgozott egyre ritkábban, töltötte ott az időt. Most, hogy kinézett, két –három régi havert fedezett fel, akik a közeli ABC-ben vásárolt Kőbányai világos sörűket iszogatták. Gyorsan magára kapott valamit, beszállt a liftbe és egy perc múlva már közöttük is volt.

- Ja! Írta a Dolgozók lapja is. Egy koponya… - csípte el a beszélgetés fonalát.

- Mi a helyzet? Miről beszéltek?

- Hát arról a koponyáról, amit a tóban a garázsok mellett fogtak ki. Valami elmebeteg beledobta. Próbálják kideríteni ki volt az, mert nemcsak, hogy lopás, de sok a kára a Tanácsnak, meg a Kárásznak, meg a rendőrségi eljárás, stb.

Gyurika már majdnem elszólta magát, hogy neki is van egy ilyen, aztán eszébe jutott, mi van, ha már nincs. Jobb lesz ennek utánanézni. Elköszönt a többiektől, és visszament a lakásba.

Apja épp valami tájképet pingált. Odament hozzá és diszkréten megkérdezte:

- Te fater! Megvan még a koponya?

- Nem tudom, menj ki a garázsba! Nézz körül, hátha valamelyik papírdobozban megvan még.

- Á, annyira nem fontos.

 

Másnap elment dolgozni. Nagyon laza nap volt, nem sokat nem kellett csinálni, de az igazság az, hogy nem is akart. Egész nap lézenget és figyelte, ahogy a szakik a satupadon zsíroznak. Azt gondolta, ez is csak egy szürke nap lesz, mint a többi: Se szerelem, se nyeremény, ahogy mondani szokta.

Délután kettőkor kilépett a kapun. Nem lakott messze, gyalog is hazaérhetett 20 perc alatt. A parkolóban állt egy kis, fehér Polski Fiat. Ahogy Gyuri a közelébe ért, kiszállt belőle egy csinos, fiatal nő. Amikor Gyurika meglátta, mindjárt megismerte. A lány elmosolyodott, és intett neki, hogy menjen oda. Gyurika odament.

- Szia, Gyurika! Egyszer megígérted, hogy nappal is megmutatod a kolostorromokat. Hát itt az idő.

Beültek az autóba, kikanyarodtak a parkolóból és a Vértes felé vették az útjukat.

 

 

Tata, 2009. 11. 05.

 

VÉGE

 

Cris Brodahl - The Cure, 2009

 

***

 

Vértesszentkereszt

Forrás: you tube 19qax73qax

https://www.youtube.com/watch?v=WYYD0MkShMk

 

***

 

Vértesszentkereszt kolostor rom

Készítette: Buzás Gergely muzeológus, művészettörténész Visegrádi Múzeum

További képek, érdekességek: http://www.vertesszentkereszt.org

Forrás: you tube, sztanyoo

https://www.youtube.com/watch?v=nBze6JaHYQA

 

 

 

---

 

Legenda a kovácsról, aki elhagyta a kalapácsát

 

 

 

Szabó Lajos magas, szikár, a húszas éveiben járó fiatalember volt. Haja rövid, szőke, afféle kefefrizura, ahogy akkoriban mondták. Öltözete egyszerű. Enyhén kitérdesedett világosszürke szövetnadrág, meghatározhatatlan színű, valamiféle középbarna, de erősen kopott és nyakán, kézelőjén elkoszolódott zakó, tiszta, sokszor mosott világoskék hosszúujjas ing, barna. Lábán zárt műbőr félcipő, amely megszólalásig hasonlított arra, amelyet két évvel korábban a hadseregben kimenő cipőként használt. Fején vadonatúj sötétkék sapka díszelgett – „Mert a tökre födő kell!” szokta volt mondani -, az a fajta, amelyet minden munkásember szinte kötelezően hordott, a tetején mintegy három centis, égnek álló bolythelyettesítő toldalékkal rendelkezett, akár egy alma szára, villámhárító, vagy antenna. Úgy hívták, hogy „svájcisapka”. Ha a toldalék már nem volt olyan peckes, égnek álló, gazdája kerékpárjának nyergére került afféle huzatnak, növelve ezzel a vezető komfortérzetét. Munkába induláskor magához vette munkástáskának kinevezett, beazonosíthatóan a hadseregnél használt barna műbőr táskát, oldalán MN (jelentése: Magyar Néphadsereg) betűrövidítéssel. Kinézete nem különböztette meg a többi emberétől, mert abban az időben, az 1970-es évek közepén mindenki hasonlóan öltözött, főleg ott az Oroszlányi Szénbányák XX-as aknáján, a szénbányában, ahol dolgozott. A bányászoké egy nagyon zárt közösség. Az egymásrautaltság a napvilágtól elzárva, több száz méterre a föld alatt, mindenkiből kihozza, hogy milyen ember is valójában. Itt a gyáva, a sumák nem él meg, kivetik maguk közül. Így aztán előbb megy el az, aki nem oda való, minthogy el kellene küldeni. Akár a munkában, akár a munkán kívül bárki tett, mondott bármit, ami az átlagtól eltért, a többiek hamar megtudták, közkincsé tették, mondhatjuk úgy is, kikezdték. Persze ez csak afféle élcelődés, cukkolás, balhé. Egy kis élet, vidámság becsempészése abba a borzalmas világba, abba a kegyetlen rabszolgalétbe, amely nekik jutott, amikor a sorsosztásnál sorban álltak.

Például, ha valakinek hosszabb volt a haja, rögtön megkapta a hippi, hobó, huligán becenevet, esetleg a kócos, lobonc, bozontos nevek valamelyikét, mert a bányászember nagyon találékony, és bizony a magyar nyelvet is jól ismeri. Bárkinek gondja támadt, berúgott és elkalapálta az asszony, vagy megszöktették a menyasszonyát, vagy történt vele valami és óvatlanul elmesélte, neaggyisten kiderült, hát az évekig hallgathatta a többiek élcelődését. De még ezek a titkolni való történetek, apró bűnök közös ismeretté, közkincsé válása is erősítette, összetartotta ezt a közösséget.

 

 

Ebben az együtt élő, lüktető szervezetben dolgozott Szabó Lajos bányakovács. Az apja is a vállalatnál élte le az életét, és a fia követte, a szakmában és a beosztásban is, ahogy ez elvárható volt akkoriban. Bár még lópatkoló kovácsként kezdte, de aztán felfejlődött a bánya, ló meg egyre kevesebb lett. Hát jobban megérte egy állami nagyvállalatnál elhelyezkedni.

Az idősebbik Szabó korán meghalt. Nem volt még 50, amikor szélütést kapott, aztán rokkantnyugdíjas lett. De a tétlenség hamar elvitte, nem kellett hozzá két év. Így aztán a fiatal Szabó, a „Kisszabó”, ahogy apjuk után nevezték a következő generációt a munkásközösségekben, lett Szabó a kovács. Nem maradt az apja után más, amit személyes tárgyként kezelt, érzelmileg magáénak érzett, csak egy kalapács. Egy 2000 grammos fejű kalapács, mert ugyebár a kalapácsok fejébe belekovácsolva grammban van a súlyuk, és ez a szám használatos a méretük megnevezésére is.

Használt volt, viharvert, akár egy múzeumi tárgy.

- Ezt a kalapácsot még a nagyapám kovácsolta, az utolsó nyelet pedig még az apám rakta bele. Ez az, amitől én is örök leszek. – mondta patetikusan, amikor munka után hazafele menet betértek egy útba eső kocsmába, a Lujzába. Sörözés közben, három korsótól felbátorodva rákérdeztek a pajtásai (a bányászoknál így hívják a közvetlen munkatársat), hogy minek cipeli haza munka után azt a „dög nehéz vasat”?

Tényleg így volt. Lajos a katonaság után a kimenőtáskából munkába járó táskává átlényegült műbőrszatyor állandó kellékévé tette, az apja – nagyapja kalapácsát.

Szabó meglehetősen nagy fizikai erejéről volt híres, ami egy kovácstól egyébként el is várható. Jellemzője továbbá az is, hogy szerette az italt. Ha többet ivott a szokásosnál, először naivvá, majd sértődékennyé, időnként durvává vált, de soha nem kezdeményezett verekedést.

Tulajdonképpen a leírtak alapján könnyen érthető Lajos kasztbeli beceneve: „Lajos, a XX–as üzem bányakovácsa”. Nem hangzott ez rosszul, hiszen megegyezett a tényleges beosztásával.

 

 

Történt egy jó fél évvel az után, hogy Szabó leszerelt a két év sorkatonai szolgálatából, és abban az üzemben helyezkedett el, ahol az apja is dolgozott. A munkakönyvébe beírták, hogy bányakovács. Ettől nagyon büszke lett. Mutogatta a rokonoknak, ismerősöknek. Elégedett volt az élete folyásával. Délutánonként lement a kiskocsmába inni egy-két sört, hétvégén meg néha bemerészkedett a város legmenőbb szórakozó helyének az Édennek a főútra néző teraszára is. Ide a legnagyobb városi menők – jampecek, a legjobb nők, és a kétes elemek jártak.

Egy a napfényes májusi szombat délután úgy döntött Lajos, hogy megajándékozza magát egy „extra” sörrel az Éden teraszán. Egy kis asztal mellé ült le, háttal a bár belső helyiségének, és miközben Kőbányaiját kortyolgatta a párás korsóból, gyönyörködött a város főutcáján korzózó, fiatal lányokban. Hirtelen egy kötekedő hang ütötte meg a fülét:

- Nézd má’ ezt a bunkó parasztot! Ide, mert ülni az urak közé!

Lajos felkapta a fejét, zsigereiben érezte, hogy valaki neki címezte ezt a sértést, a terasz valamelyik asztalától. Különösen nagy sértés volt az akkoriban, ha egy bányászt, parasztnak hívtak, hiszen munkás-paraszt barátság ide, meg oda, mindegyik kaszt a sajátját magasabb rendűnek tartotta. Oldalra nézett és meglátta a kötekedőt. Orbán Vili volt az. Nála fiatalabb, de már megjárt egy-két javító intézetet. Lajost felkészületlenül érte ez a verbális támadás. Még tele volt a feje a dicsőséggel, hogy ő milyen jó kis beosztásban van, így hát ezzel próbált védekezni.

-  Ide figyelj te gyerek! Velem ne szívózzá’ mer’ én a XX–as üzem bányakovácsa vagyok, és igen erőset tudok ütni…

- Igen? Te bunkó! – termett ott Orbán Vili, és ahogy Lajos próbált volta felállni kapott egy akkora pofont, hogy felborította az asztalt, meg két széket, meg még a másik asztalt is kicsit megtolta, az ott ülő két vendéggel együtt.

Tiszta szerencse volt, hogy éppen arra járt bányászpajtás, és azonnal elvitték onnan, mielőtt kijön a rendőrség. Hát innentől lett Lajos felcímkézve is a XX–as üzem bányakovácsa.

 

 

Azóta már eltelt talán tíz év is, és Szabó továbbra is a bányában dolgozott. Az MN feliratú táskát már öt éve lecserélte egy aktatáskára, de a kalapácsot még mindig magával hordta. A nyelet már régen kicserélte, mint ahogy régi életét is. Megnősült és volt két gyermeke, egy kisfiú és egy kislány. Egy két szoba összkomfortos, erkélyes panelban éltek, a negyedik emeleten. A hét év házasság már időnként kikezdte kapcsolatát a feleségével, de nagy viharra nem kellett számítani.

 

 

Ha reggeles volt – mert a bányászok három műszakban dolgoznak – 4 órakor kelt, mert a busz 5 óra előtt indult. Azon a reggelen is álmosan baktatott a buszmegállóhoz, ahol már vagy húszan ácsorogtak, ásítozva. Olyan nyomott hangulata volt, mint amikor az ember érzi, hogy valami rossz álom szorítja a lelkét, de nem emlékszik ténylegesen semmire. Olyan meghatározhatatlan érzése volt, bezártság, fülledtség, vagy fulladás, mintha beteg lenne. Valahogy tele volt a levegő feszültséggel. Valahogy mindenki olyan furcsa volt a buszmegállóban. Volt olyan, aki csüggedtnek, letörtnek tűnt, és olyan is, aki a megszokottnál beszédesebb. Persze ez az érzelmileg módosult lelkiállapot csak kívülről lett volna érzékelhető, ha mondjuk egy tudós rákapcsolna egy gigantikus feszültségmérőt erre a munkás-mikrokozmoszra, és tudományosan kimutatná a tömeg feszültségemelkedését. Kollektív rosszullét? Nem. Erre szokták azt mondani, hogy valami van a levegőben.

 

 

Aztán valaki felnézett az égre. Majd a lába elé, aztán megint fel. Odasúgott valamit a mellette állónak, aztán már ketten néztek fel. Mire Lajos érzékelte a körülötte lévő tömegben végbemenő érzelmi változásokat, már mindenki az eget nézte, és izgatottan duruzsolt.

Szabó is felnézett és tátva maradt a szája. Úgy bámult a feje fölé, hogy még az aktatáska is kiesett a kezéből, súlyosat puffanva kalapácstól, amely természetesen most is nála volt.

Lekapta fejéről a mustársárga színű, simléderes sapkát, melyet drapp vonalakkal határolt kockák díszítettek. Nősülése óta ezt hordta, mert felesége lekönyörögte fejéről a svájcisapkát, amit az utóbbi időben már mindenki csak „külföldi” sapkának csúfolt, és már csak az időközben nyugdíjba vonult korosztály hordott.

Megtörölte a homlokát, mert elöntötte a forróság.

 

- Az annyát, egy tükör van a fejünk fölött!

 

 

Bár még sötét volt, a gyér utcai világítás, a lámpák fényei visszatükröződtek, mintegy 10 méter magasból, mint valami színházi díszlet, vagy valami szabadtéri planetárium. A buszmegálló környékén, a lapos városszéli utcák felett, ameddig a szem ellátott, egy gigantikus tükör lebegett a város felett. A munkásbuszok nem érkeztek meg, mert ahogy a buszmegállóba tartó sofőrök érzékelték a jelenséget, megálltak, kiszállak és csípőre tett kézzel, tekintetüket felfelé irányítva a tükröt bámulták. A már utcán lévő, munkába siető emberek, kimentek a kihalt úttest közepére, és kis csoportokba verődve, tanácstalanul suttogtak.

- Ha én ezt a pajtásoknak elmesélem – mondta félhangosan Lajos, majd hírtelen rájött, hogy azok is ugyanezt láthatják. Voltak, akik lefeküdtek a fűben és úgy bámulták a tükörégboltot. Volt, akinek olyan érzése támadt, mintha kalitkába zárták volna őket.

 

 

- Vajon mindenhol ez lehet? –kérdezgették egymástól.

- Ezek biztosan valami ufók! – mondta egy elhízott, 50-es éveiben járó takarítónő, aki nagy fekete gombokkal díszített drapp színű kabátot viselt. Meghatározhatatlan mintázatú selyemkendőjével bekötött fejét a tükör felé fordította, és kereste benne a saját arcát.

- Elvtársnő! Ufók nincsenek. Ez vagy valami meteorológiai jelenség, –szólt tudálékosan egy negyvenes esztergályos, - vagy nem tudom- bizonytalanodott el, mire befejezte volna a mondatot. Érezte, hogy melegszik a halántéka és a sapkája alatt a fejbőre libabőrös lett.

- Lehet, hogy a NATO csinált valamit, vagy a CIA. Higgyék el elvtársak, a pártnál már intézkednek. – mondta valaki bizakodással a hangjában, a tömegből.

- Moszkvában már biztos tudnak az ügyről! - okoskodott egy másik.

- Lehet, hogy a ruszkik csinál… szakadt meg a mondat, mert a hang gazdája rájött, hogy nagy butaságot mondott.

- Mi lesz, ha kivilágosodik. Mindenki lát majd mindent a másikról, csak fel kell néznie a plafonra, mer’ ugye ez már nem ég. – okoskodott egy fiatal segédvájár, aki még a szotyola köpködéséről is megfeledkezett, amióta az „eget” bámulta.

- Hát az lesz szakikám, hogy ki sem világosodik. – mondta egy bölcs hang a tömegből.

- Maga csak ne szakikázzon engem, hallottam, hogy az imént hogyan szidta a szovjet elvtársakat! Majd gondom lesz magára, ha nem tudja, mit beszél! – mondta a fiatal vájár, aki tagja volt az MSZMP üzemi bizottságának.

- Én nem mondtam semmit a ruszkikról! – válaszolta a hang.

- Na, ugye – ugye! Most is ruszkizik Megjegyeztem magát.

- Maradjon már maga, nem mondott semmit! - szólt egy férfi szintén hátulról, a biztonságosan sűrű tömegből, és egy fél literes vegyes gyümölcs pálinkás üveget adott tovább a mellette állónak.

- Hagyják már abba, hát még a bajban is civakodnak! – próbálta elejét venni az elmérgesedni látszó vitának, a takarítónő.

 

 

Már fél órája ott álltak a buszmegállóban. Közben a tanácstalanság egyre nőtt. Egy leszázalékolt vájár a csillejavítóból, aki civilben önkéntes rendőr volt úgy döntött, hogy a helyzet megkívánja azt, hogy szolgálatba helyezze magát. Felugrott egy padra, és elkiáltotta magát:

- Ide figyeljenek elvtársak! –a tömegben lágy, de bátortalan morgás hallatszott, a pálinkázók felöl, a megszólítás miatt. - Vészhelyzet van! Átveszem az irányítást, amíg a hivatalos szervek ide nem érnek. Kérek két önként jelentkezőt, aki elmegy a rendőrségre. Jól van! Maguk ketten. Menjenek, de csak óvatosan, hátha valahonnan a tükör mögül figyelnek. Mi többiek maradjunk együtt. Javaslom, hogy munkacsoportonként szerveződjünk egységekbe, külön a bányászok, az iparosok és az egyéb, hátha történik valami.

- Mi? – kérdezte az egyik alak a pálinkázók közül. aki láthatólag többet ivott már a kelleténél, mert hangja meglehetősen kihívó volt. – Mi a francos fene történne. Figyelnek minket, azt annyi. Eddig is figyeltek, hol innen, hol onnan. Most meg felülről.

- Hát, támadás! Érti? Támadás! – mondta a parancsnokká nemesedett csillejavító, aki szabadnapjain önkéntes rendőri szolgálatokat látott el, járőrözött az utcákon az igazi rendőrökkel.

- Ugyan már’ Ez csak egy tükör! – szólt az egyik pálinkás férfi, aki szemmel láthatóan élvezte a rendkívüli helyzetet.

 

 

Szabó Lajos csak hallgatott. Agya tompa volt. A szavak lassan, és kimérten jutottak el tudatához. A hangosodó szavakat, a röpködő mondatokat, bár érzékelte, de azok el is vesztek benne, mint szivacsban a nedvesség. Akkor azonban eszébe jutott valami. Orbán Vili. Az a régi csúfos történet a pofonnal. Mivel a kollégái hazavitték, nem tudott a pofozkodón bosszút állni. Pedig nem félt ő senkitől, csupán figyelmeztetni szándékozta a vele szájalót, mielőtt vele kezd.

Amikor hazaért égett az arca, de nem csak a pofontól, hanem a méregtől. Kinyitotta a hűtőszekrényt. Volt benne egy fél üveg gyümölcspálinka. Jól meghúzta az üveget. Aztán belenézett a tükörbe és megint húzott egyet az üvegből, és akkor valami történt. A tükörben már nem magát látta, hanem Vilit. Gyűlölte azt az arcot. Megalázta őt, lejáratta, a nők előtt, az egész utca előtt. Jól megmarkolta a pálinkás üveget és belevágta a tükörbe, bele az Orbán Vili arcába, hadd törjön szerte szét, apró darabokra.

Olyan erővel ütött, hogy a tükör szinte kirobbant a keretéből, és szinte mindent beborított a méreg apró kis szikrázó darabkáival.

 

 

Most ez történet jutott az eszébe. Arrébbhúzódott a tömegtől, és elővette a kalapácsát. Nem figyelt rá a kutya sem, de éppen ez volt a jó. Fogta a családi ereklyét és tiszta erőből felhajította. Arcát a tükör felé fordítva látta, ahogy pörögve-forogva repül a nagypapa ereklyéje a rejtélyes plafon felé. Olyan hosszúnak tűnt számára ez a pillanat, amíg felért, mintha megállt volna az idő. Tisztán érzékelte a pillanatot, amikor a kalapács belecsapódott.

Térdre vetette magág és összegörnyedt. Ebben a másodpercben a tükörég hatalmas csattanással apró darabokra tört. Hullottak a csillámló, apró üvegdarabok akár az ezüsteső. Az emberek nem hittek a szemüknek. Ami különleges volt, hogy senki sem sérült meg a lehulló üvegcserepektől, és a földön is alig volt nyoma. Természetesen ez akkor nem tűnt fel senkinek a nagy kavarodásban. Mindenki rohangált fejvesztve. A nők sikoltoztak, a férfiak ordibáltak. Eltartott egy negyed órát, amikorra lehiggadt a tömeg.

 

 

Időközben kiérkezett a rendőrség is. Haladéktalanul intézkedtek, hogy a munkásbuszok vegyék fel utasaikat, és szállítsák őket a munkahelyeikre. Az emberek zavarodottan, mint akik rémálomból ébredtek szálltak fel a buszokra. Ruhájukról az apró csillogó üvegdarabkák nyom nélkül leperegtek. A buszokon, megjelentek a titkosszolgálat ügynökei, akik felszólítottak mindenkit, hogy az eset szigorúan titkos eseménnyé van nyilvánítva, beszélni róla tilos! A munkába érkezésük után, ezen buszok utasait elkülönítették egy zárt teremben, és aláíratták velük a 25 évre szóló titoktartási szerződést, amely hosszú börtönbüntetéssel fenyegetett. Utána hazaküldték őket 3 nap rendkívüli szabadságra.

 

 

Természetesen azonnal beindult a rendíthetetlen gépezet, amely a különleges esetek kivizsgálását volt hivatott elvégezni. Először semmilyen kiindulási alapot nem találtak a történtekkel kapcsolatban. Semmi tárgyi bizonyíték, fénykép, stb. A helyszínre kiérkező nyombiztosítók nem találtak tükörcserepeket, kizárólag olyan hulladékokat – egy pálinkás üveg, szotyola héj, stb-, amelyeket az ott várakozók hagytak maguk után.

Nem voltak igazi megbízható elvtársak a szemtanúk között, csak az a fontoskodó önkéntes rendőr, aki majdnem nagyobb galibát csinált, majdnem tömegverekedést provokált ahelyett, hogy csöndben meglapult és figyelt volna, hogy a tömegből kiket lehetne kiemelni a kivizsgáláshoz. A jelenség csak helyi volt, mondhatni a buszmegállóra és egy-két környező utcára korlátozódott. Azonnal behívatták a megyei újság főszerkesztőjét és párttitkárát, hogy hírzárlatot rendeljenek el. Külön értekezleten foglalkoztak a bányavállalat igazgatójával, a párt, a szakszervezet, és a KISZ helyi titkárával, a busztársaság igazgatójával, és érintett diszpécserével. Ők pontos utasításokat kaptak a eset kezelésével kapcsolatban. Értesítették a titkosszolgálat megyei vezetőjét. Az összehívott rendkívüli tanácskozáson abban állapodtak meg, hogy egyelőre nem vonják be a kivizsgálásba a Szovjetunió képviselőit. Bár az esetet első ránézésre a CIA akciójának tekintették, óvatos folyosói pletykákban szovjet tömegpszichózist kiváltó kísérletről suttogtak. Néhány órával a történtek után az eset kivizsgálását Budapestről, „a legfelsőbb körökből” leállították, és saját hatáskörbe vonták. Teljes hírzárlatot rendeltek el.

 

 

A történtekről még sokáig suttogtak a környéken, a szemtanúk pedig még hónapokig megbélyegzett embereknek számítottak. A pletykákban első helyen az UFO támadás vezetett, második legnépszerűbbnek az imperialisták merényletkísérlete számított, és csak néhányan mertek szovjet emberkísérletről beszélni. Aztán lassan megnyugodtak a kedélyek, bár az ügynöki jelentések megszaporodtak a településről, különösen a szénbányától. Az önkéntes rendőrnek még évekig kellett jelentéseket küldenie a kovácsról, aki természetesen semmit sem fogott fel a körülötte történtekből. Aztán az ügy aktái a megoldatlan esetek között végleg elfelejtődtek. Csupán a helyi legendákban tűnik fel időnként a történet a titokzatos ufóról, aki egyszer majdnem elrabolt egy buszmegállónyi munkást.

 

 

Szabó Lajos sohasem találta meg többé a kalapácsát. A munkahelyen jó darabig cukkolták, próbálták belőle kiszedni, hogy hol vesztette el, de nem mondott semmit.

Hát így kapott aztán pajtásaitól új becenevet: „A kovács, aki elhagyta a kalapácsát!”

 

 

 

Tata, 2009. 10. 29.

 

 

 

VÉGE

 

 

(Megjelent az Avana Arcképcsarnok 2010/2 számában)

 

***

 

Oroszlányi induló

az Oroszlányi Bányász zenekar előadásában

Forrás: you tube, banyaszzenekar

https://www.youtube.com/watch?v=TWP_6M6G-pM

 

 

 

---

 

 

A sátánlyukra húzott ház

 

 

Nem tudom, mi lehet velem. Mostanában rosszakat álmodom. Ma éjjel is arra ébredtem, hogy kiesem a kilencedik emeleten lévő ablakunkból, és zuhanok. Persze soha nem halok meg, mert amikor a zuhanás már annyira gyors és félelmetes, hogy szinte megtekeredik a gyomrom, felriadok. Persze zavaros az egész. Hiszen sokkal tovább tart ez a zuhanás, mint amennyi idő ahhoz kellene, hogy leérjek a kilencedikről, és a földbe csapódjak, de ez által az elért gyorsulás is nagyobb – persze csak elméletileg. Szóval, valahogy kiesek az ablakon, zuhanok- gyorsulok - gyorsulok - zuhanok, már látom magam előtt a hajnali párától nedves zöld füvet, aztán ébresztő! Nem is olyan rossz! Ingyen bángidzsámpig minden éjjel. És ami a legrémesebb az egészben az, hogy olyan nedves hideg veríték van rajtam, mintha már tényleg meghemperegtem volna a nedves fűben. Arra gondoltam, hogy valahogy meg kéne oldani a szitut, és nem megvárni, amíg teljesen behülyülök. Persze előbb fog a halottkém fizikailag babrálni az agyamban, minthogy én egy agyturkászhoz elmenjek, de mégis kéne valamit csinálni, mert már tökre kivagyok. Van egy fáin kis spanom. Megdumáztuk, hogy körbeszaglászunk itt a környéken, meg beszélünk ezzel-azzal. Próbáljuk kideríteni, hogy mi a gáz. Van egy másik haver, ő azt mondja, hogy egy puni kéne neked öreg, attól elmúlna minden bajod. De én ezt nem hiszem.

 

***

 

A ház egy lakótelepen 4 emeletesekkel körbevéve állt, 3 másikkal együtt. Teljesen egyforma volt mindegyik: szürke, egy lépcsőházas, 30 éve épült, lepukkant „tízes”, ahogy mindenki hívta. A ’70-es évek elején ezekbe költöztették a bányászkolóniák nyomorúságos viskóiból a munkásokat. Nagy szám volt az akkor. Hatalmas előrelépés az egyszobás, apró konyhás, dobkályhás, jobb esetben kályhatüzeléses, egymásba zsúfolt putrikból, beköltözni a két szoba-összkomfortos, teljesen új lakásokba, ahol távfűtés volt, meleg víz folyt a csapból, és lift vitt fel a magasabb szintekre. A házak közelében modern ABC áruház nyílt, ahol minden élelmiszer beszerezhető volt. A házak között apró kis parkokat és játszótereket készítettek, a pihenni vágyók számára. Olyan volt ez akkor, akár az álom. Évekig is eltartott ez az idill. Ha valaki kiköltözött tízesével volt jelentkező a helyére.

 

Aztán kezdtek megmutatkozni a panel szindróma tünetei. Hiába, nem mindenki bírja az összezártságot, nem mindenki szeret kinézni a kilencedik emeletről, és nem mindenki bírja elviselni a mindenhonnan átszűrődő zajokat, és szagokat. Sokan próbáltak szabadulni a modern kor adta áldástól, a tömblakásból, és próbálkoztak családi ház építésével. A legtöbben mégis azok voltak, akik beleragadtak a panelrengetegben. Ezek közül kerültek ki azok is, akik nem bírták elviselni ezt az életet. Sokszor dühkitörésben törtek ki, törtek-zúztak, veszekedtek, berúgtak és verekedtek, elváltak, alkoholisták lettek és lesüllyedtek. De mindig voltak olyanok is – ők voltak a többség-, akik elfogadták sorsukat, és így élték le az életüket.

 

Tulajdonképpen nem csak a házak nem különböztek egymástól, a benne élő emberekből kialakult lakóközösségek sem. Időként mindenhol berúgott valaki, és ordított az asszony, üvöltött a gyerek, vagy üvöltöttek a gyerekkel. Egy apró különbség azért volt az épületek között, ha egy mindentudó bennszülött emlékeire hagyatkozva teret engedünk a legendáknak.

 

***

 

- Tudják az a panel, ott szemben a 37-es számú, az egy gonosz hely. Az más, mint a többi. Nekem látó volt a keresztanyám. Hallottam és tanultam tőle sok mindent a „nemlátható” világról. Amikor a férjemmel ideköltöztünk, az Isten nyugosztalja, mert elvitte a bánya, hát én is örültem. Aztán meglátogatott a keresztanyám. Az rögtön kiszúrta, hogy oda nem szabad költözni, mert azt az épületet sátánlyukra húzták! Így mondta. Pedig még kész sem volt. Még nem lakott benne senki. Tudják? Nagyon megrémültem, nem is akartam itt maradni. Mondtam is a férjemnek: Mennék vissza a Kocsedóra, mert így hívták a telepünket ugye, – vett egy mély lélegzetet, és folytatta. -, de az azt mondta: „Ugyan má’ asszony, én mindennap lemegyek a sátánlyukba, azt mégis itt vagyok. Örüjjé’, hogy kimásztunk a telepről, becsült meg a jó sorodat, aztán a lepcses szájadat meg fogjad be, de erősen.” Így aztán nem is említettem neki többé, mert nem akartam, hogy eljárjon a keze, amikor piásan hazajött. De aztán hamar megtörtént a baj. Akkor még csak a mi házunkba laktunk, meg itt a mögöttünk levőben, meg azokba a négyesekbe, ni – mutatott a háta mögé, majd kis levegővétel, és folytatta: - Ezt a harminchetest már felhúzták, de még belülről csinálták, annak az átellenben lévőnek ottan na, meg az alapját fúrták és öntötték ki betonnal. Szóval szavam ne felejtsem, a harminchetest csinálták éppen akkor, aztán egy délelőtt az egyik munkás leesett a tetőről, oda le egyenesen egy gödörbe. Egy nagy üres gödörbe. Nem tudom homok volt-e benne, vagy mész, vagy friss beton, mert én pont nem láttam, de az alattunk levő szomszéd néni, az Emma néni mindent látott, mert épp a ház előtt ült a padon, amit még a férjével csináltatott, mert mindig az hiányzott neki, mióta a Kocsedóról eljött, hogy ott volt egy kis pad, ami ücsörgött.

 

- Hát pont egy nappal előbb száradt meg a festék a padon, úgyhogy az Emma néni még keresgélte a fenekével a legjobb ülést, hogy ne fájjon a dereka, amikor felnéz és látja, hogy egy ember zuhan lefelé az égből egyenesen a ház mellett lévő munkagödörbe. Azt mondta, nem ordított az, nem sikított. Lehet, hogy már akkor halott volt, amikor leszédült, vagy ijedtében a levegőben állt meg a szíve, lényeg az, hogy hangtalanul zuhant, csak az a tompa puffanás vert zajt, amit akkor hallott, amikor már eltűnt az az ember a gödörben. Asszonta olyan kísérteties volt a látvány, mintha a mélységesen gonosz Sátán rendelte volna magához a pokol tornácára az a munkást. Egyébként még azt is beszélték akkor, hogy állítólag ez az eset a kommunista szombaton történt, úgyhogy nagyon hamar elsimították az ügyet. Az Emma néni próbálta megtudni, hogy ki volt az a férfi, de nem sikerült neki. Erre aztán mondta a férjének, te Feri rakjad mán át ezt a padot, oda a másik oldalra az utca irányába, mer’ amikor le akarok ülni, mindig az a zuhanó munkás jut az eszembe. Így aztán a Feri, de jó ember volt a jóságos Szűz-Mária látja szavam, fogta és kiásta a padot. Pedig két jó nagy betontuskóba állította bele annak idején, mert aranyból volt annak a keze, amit az egyszer megcsinált, az aztán meg volt csinálva örökre. Hát a Feri kiásta a padot a két betontuskóval együtt, azt rákötött egy kötelet, és vonszúta oda, látják, ahol most is áll. Aztán kiásta ott is a két lyukat, beállította újra a padot. Az Emma néni meg le-leült, de érezte, hogy az már nem az igazi. Mindég kísértette őt a látvány, meg a puffanás. Mondtam is neki egyszer, te Emma, nekem a Keresztem, amikor itt volt, azt mondta, hogy az a ház Sátám lyukra lett ráhúzva. Így mondta. Pár hónap múlva jöttek a lakók. Egymás után álltak be a Csepelek megrakva a szegényes motyókkal, meg a nagymama nehéz bútoraival. Mert legtöbben még az öreg szüléiket is magukkal hozták a tömbbe. pár hónap alatt az egész ház benépesült. Persze a halálesetről nem tudtak semmit, meg aztán annál a négyesnél is meghalt egy munkás, mert agyoncsapta az áram, amikor hozzányúlt a betonkeverőhöz, amikor a lépcsőfeljárónál betonoztak.

 

Most hírtelen elhallgatott, és amikor mi a lelkes hallgatóság már azt hittük, na ez sem valami ékes sztori, újra nekikezdett bizonytalanul: - Ti mióta laktok itt. Csak fél éve? Akkor nem hallhattátok annak az asszonynak az esetét, aki kiugrott a házatokból, pont ott a kilencediken ni, mutatott a szobám ablakára, aztán fennakadt két emelettel lejjebb egy kiakasztott ruhaszárító állványon. Na, ha én estem volna ki, engém biztosan nem tartott volna fenn!

Ugye az asszonyka is, mán nem is tudom a nevét, hogy is mondta az Emma, mer’ akko’ még ő is élt, egyedül szenvedett a két gyerekével, mer’ a férje otthagyta egy fiatalabbért, aztán munkája is hol volt hol nem, ahogy ez a mai rohadt világban van, Isten nyugosztalja a férjemet, hogy ezt a szégyent má’ nem élte meg ami van, hogy a bányászok munkáért kell kuncsorogjanak minimumpénzért itt az ipari parkban, meg a fiatalok csak itt drogoznak a tömbök tövibe, szóval nem jut már az eszembe a neve. Szóval ott élt az asszonyka, ott fenn a kilencediken, - mutatott ismét a szobám ablakára,- aztán elszakadt nála a cérna, tudják, mire gondolok? Nem nézett az se gyereket, se adóságot, se semmit. Így nem látta meg a szárítót se, amit az a néni ép, akié a szárító volt, egy fél órával előtte, rakott tele a frissen mosott fehérneművel, amiből pár le is esett, amikor az asszonyka teste rázuhant. De olyan vékonyka volt az elgyötört teste, és könnyű a csontja, akár a madáré. Így aztán fennakadt. A néni meg szólt a fiának, a Kazárnak, azért emlékszem a nevére, mert tavaly meghalt, de majd ezt később. Szóval ez a Kazár ép az ágyán feküdt és nézte a Mónikát, amikor az anyja fut át a szomszéd szobából, hogy gyere fiam, mer’ egy nő fönnakadt a ruhaszárítón. A Kazár meg gondolta, hogy megütötte a szél az anyját, ki fog ezután mosni-főzni rá, úgyhogy igen megugrott ijedtébe. De mivel az anyja azzal a lendülettel, amivel jött, vissza is rohant a másik szobába, hát a gyerek fut utána. Látja ám hogy az anyja, az ablakon kihajolva valamit próbál berángatni a párkányon keresztül. Ugrik oda, hogy segítsen, és mit tesz Isten, a kilencedikről a Jucika próbál belekapaszkodni egyik kezével a mamába, másikkal meg az alumínium párkányba. A szeme meg közben olyan riadt, mintha a Sátán keze csiklandozná a talpát. Fogja ő is, rántják be közösen a Jucikát a kilencedikről, aztán mind a hárman puffantak egy nagyot a linóleumra. Hívták a mentőket, azok elvitték az asszonykát, többet soha nem láttam. Állítólag teljesen behülyült, vagy lehet, hogy meg is hallt. A gyerekeket, meg valami rokon magához vette, a lakást meg jó két éve eladták.

 

- Hát ezért tudtuk olyan olcsón megvenni ezt a kurva panelt! - jutott eszembe, de a hölgy folytatta, mint aki soha sem fogy ki a szóból.

- Az a Kazár gyerek meg… De nem is tudom, hogy mondjam-e? – nézett bizonytalanul ránk, majd némi bíztató pillantás után, melyet irányába megengedtünk, folytatta:

- Szóval a Kazár, aki az anyjával élt, elkezdett állandóan rosszakat álmodni. Mindig azt a törékeny asszonykát látta, ahogy halálfélelemmel a szemében próbál megkapaszkodni a hetedik emeleti ablakpárkányban. Csak ő úgy álmodta, hogy le is esik. Az anyukája mesélte ott azon a padon az Emma néninek, aki másfél éve halt meg. Szóval minden éjjel látta, ahogy lezuhan, és ő utánanéz, és látja, ahogy kicsavarodott végtagokkal és, jaj én Jézuson, kifolyt aggyal fekszik a ház előtt a betonon, pont ott, ahol a munkás 30 évvel ezelőtt a gödörbe esett.

Egy nap, amikor az anyja ép mini kuglófot sütött a fiacskájának, az felállt az ágyról. otthagyta a Mónikasót, szó nélkül kiment a szobából, fel a kilencedikre, oda, ahol az asszonyka lakott. Kinyitotta a lépcsőházi ablakot, és leugrott a betonra. Pont akkor ért oda a Nagy Pista, a mérnök, aki ott lakott, haránt abban a négyesben a jó Isten nyugosztalja, meg a fia, az Isten éltesse sokáig. Épp szállnak ki az autóból, mer’ egy helyen dolgoztak és egy autóval jártak, odapillantanak, hát pont akkor csapódik a Kazár gyerek bele a betonban. Azt nézd meg! – kiáltotta a kisebbik Nagy Pista az apjának, - belecsapódott valaki a betonba! –Na, én nem tudom ezt megnézni, elmegyek telefonálni a mentőknek – ezzel elrohant. –Hívd a rendőrséget is! – kiáltotta utána a kisebbik Nagy Pista. Mire odaért már egy másik járókelő is ácsorgott ott. Azt mondták nem volt olyan csúnya látvány, mint elsőre gondolná az ember. Az Emma néni mondta, mert neki elmesélte a kis Nagy Pista az egészet. A keze – lába furcsán állt az igaz, de a feje nem törött szét. Csak az ádámcsutkája csapta ki a bőrét a nyakán, ahogy az Emma néninek mesélték. Aztán ez a Kazár még élt akkor. Ahogy a kisebbik Nagy Pista nézte, várta a rendőröket, meg a mentőt, egyszer csak elkezdett a Kazár gyerek jobb keze megemelkedni, mintha csak integetni akarna. Akkor, amikor így megemelkedett a keze, rándult egyet, és akkor szállt ki belőle az élet – mondta, és a hangja elhalkult, az elképzelt élmény borzalmától. Különben úgy mondták, hogy ez a Kazár a szeretője lehetett a Jolikának és megtudhatta valahogy, hogy az öngyilkos lett a diliházban, és hát utána ment. Szóval akárhogy is nézem igaza volt az én keresztemnek, amikor előre megmondta, hogy azt a házat a mélységesen gonosz Sátán lyuka fölé húzták.

 

***

 

Már nem emlékszem arra, hogy milyen képet vágtam, amikor elköszöntünk attól a nénitől, aki beavatott minket a házunk legendájába. Nem emlékszem arra sem, hogy még hányszor ébredtem fel, verejtékezve a rémálomból. De ettől a naptól kezdve úgy éreztem, hogy nem vagyok biztonságban a saját lakásunkban. Szerencsére néhány hét múlva felvettek egy munkahelyre Budapesten, és egy odaszakadt barátomnál szállást is szereztem ideiglenesen. Így hetekkel ezelőtt elhagyhattam a „Sátán lyuka fölé húzott házat.” Szüleimnek semmit sem meséltem el arról, amit megtudtam, hiszen tudtommal nekik nem volt rémálmuk egyszer sem, vagyis őket nem zavarta semmilyen rendkívüli körülmény. Amikor elmondtam anyáméknak, hogy munkát kaptam végre, és elköltözöm, nagyon örültek nekem. Búcsúzóul csupán arra kértem a muttert, ha nem feltétlenül fontos ne használják a szobámat, mert szeretném megtartani olyannak, amilyen volt. De csak most, ahogy ezt a történetet leírtam jutott az eszembe: azóta, hogy elköltöztem, még egyszer sem zuhantam álmomban.

 

 

Tata, 2009. 12. 02.

 

 

VÉGE

 

 

***

 

Keith Emerson – Inferno, 1980.

Dario Argento Inferno (Pokol) című horror-klasszikusának zenéje

 

#1 Inferno (02:55)

#2 Roses Descent Into The Cellar (04:56)

https://www.youtube.com/watch?v=e9SjXJ-kLjI

#3 Taxi Ride (Rome) (02:13)

#4 The Library (00:55)

#5 Sara In The Library Vaults (01:15)

#6 Bookbinders Delight (01:09)

https://www.youtube.com/watch?v=f6cmkkcbgcw

#7 Rose Leaves The Apartment (03:28)

#8 Rose Gets It (02:04)

#9 Elises Story (01:07)

https://www.youtube.com/watch?v=HSz9qg6lU7k

#10 A Cat Attic Attack (03:14)

#11 Kazanians Tarantella (03:34)

#12 Marks Discovery (01:24)

https://www.youtube.com/watch?v=XRnyOtC5Vek

#13 Mater Tenebrarum (02:38)

#14 Inferno Finale (02:26)

#15 Cigarettes, Ice, Et Cetera (02:52)

https://www.youtube.com/watch?v=u29gVBhnHHU

#16 Outtakes Suite (10:18)

 

Ez a tétel nem volt rajta az eredeti filmzene lemezen:

https://www.youtube.com/watch?v=FbCBOrxVf84

Forrás: you tube, Joorum

 

***

A főtéma filmklipp verzióban:

Keith Emerson - Mater tenebrarum

Forrás: you tube, tiberti65

https://www.youtube.com/watch?v=GATjAeNN6l8

 

***

1980, Keith Emerson az olasz tévében előadja: Mater Tenebrurum

Forrás: you tube, elp1978

https://www.youtube.com/watch?v=de72XSYnoRw

 

 

---

Fotó: Kmetty János - Dombos táj

 

 

A festmény

S. Szabó István Műértő című novellája nyomán

 

 

A festő, a félig lesötétített lakásában bujkált. Mindig ezt csinálta, amikor rájött a tömegiszony, amikor nem tudta elviselni az embereket, az utcát, a kávéházakat és bárokat. Zavarták ilyenkor a festők, a költők, az utcazenészek, még a flaszterpingálók is. Valamiféle önként vállalt letargiába süllyedt, kivonulva a társaságból, a színes utcai forgatagból, megvetve a társadalmat, amely nem érti meg a művészt. Sokszor napokig is eltartott ez az önsanyargató – vagyis önsajnáltató -, állapot. Aztán feltűnt valakinek, hogy nincs meg és akkor csörgött a mobil, amit persze rögtön kikapcsolt, de csakis azután, hogy az első valóban ő utána érdeklődő hívta. Jól esett neki, hogy keresik. Ekkor, miután meggyőződött a hívó fél kilétéről, élvezettel utasította el a hívást, majd kapcsolta ki a készüléket. Egy-két óra múlva az első ajtón kopogtató is feltűnt. Persze úgy tett, mintha nem lenne otthon. Minél többet sikerült gubbasztania, annál többször kopogtattak az ajtaján is. Már megismerte őket az általuk keltette zajok alapján. A mostani depressziós állapota már vagy öt napja tartott.

 

Épp azon volt, hogy még ezt a hatodik napot is kihúzza, aztán feladja az egészet és visszatér a társadalmi kivetettség önnönmaga által vállat állapotából, hogy csodálói, ügynöke, barátai és kortársai – szigorúan ebben a sorrendben -, újra élvezhessék társaságát.

Hírtelen valaki megverte az ajtót. Összerezzent. Ismeretlen volt a kopogás. Zavart, ideges szuszogást hallott, az idegen – mert rögtön érezte, hogy a zajok gerjesztője, nem művészi társaságát hiányolja -, kellemetlen hullámokat bocsájtott ki magából. Érzékeny lelkével jól érzékelte ezeket a hullámokat.

Újra kopogást hallott. Mit kopogást. Dörömbölést.

 

- Hé, uram! Tudom, hogy a lakásban tartózkodik! Kérem, nyissa ki az ajtót!

 

Újabb dörömbölés, melynek hangereje arról informálta a festőt, hogy erővel és kitartással bőven rendelkezik zaklatója. Még várt. Abban az apró kis esélyben bízott, hogy elutasítása, némasága, eltántorítja hívatlan látogatóját abbéli szándékától, hogy bebocsátást nyerjen a lakába, és megsértse azt az egyébként is sérülékeny aurát, melynek foltozgatását még be sem fejezte.

 

- Mr. La Salle! Nyissa ki, most, azonnal! Tudom, hogy bent van, és nem tágítok. Maga miatt utaztam több, mint 100 mérföldet. Nem megyek én innen már sehová!

 

A festő feladta. Kínosan lassú mozdulatokkal akasztotta ki mindhárom láncot, majd fordította el a hevederzárat, kizárt a felsőzárat. Most fülelt még egy kicsit, mielőtt az utolsó, a kilincset blokkoló zárat kinyitná, hátha elment az az arrogáns alak. De nem ment el. Ez teljesen nyilvánvaló volt. Nagyot sóhajtott, hát jöjjön, aminek jönnie kell. Oldotta önkéntes lélekzárkájának végső zárját, majd utolsó pillanatban az egyik láncot visszaakasztva résnyire nyitotta az ajtót. Kócos fejét a résen kidugva, hunyorogva a koradélutáni fénytől, olyan hangon, amely valahol egy kényes kislány, és egy macskajajos fiatal férfi tónusaiból lett kikeverve, megszólalt:

 

- Ki maga, és mit akar?

- Ugye, Ön Theo Christopher La Salle, a festő?

- Igen, a festőművész – mondta, némi sértődöttséggel a hangjában.

- Na, én pont ez ügyben keresem!

- Nézze, mostanában nem vállalok portréfestést! – majd nyomta volna vissza az ajtót, hogy részéről a beszélgetés itt véget ért. Az idegen azonban betette a lábát az ajtó és az ajtófélfa közé, jelezve ezzel, hogy ő bizony még nem végzett.

 

- Figyeljen La Salle. Egy internetes árverés miatt keresem. Bűncselekmény történt, amit Ön követett el. Ha beenged, megbeszéljük a dolgot. Ha a beszélgetés után úgy gondolja, hogy indokolatlan volt a látogatásom, én hívom ki magamra a rendőrséget, de ha nekem lesz igazam és nem kapok elégtételt, a Scotland Yardon tölti az éjszakát. Ezt megígérhetem! – mondta olyan hangsúllyal, mint aki a halálnál is biztosabb a dolgában.

A festő teljesen elképedt az idegen teljes pályás letámadásától, és kitárta az ajtót.

 

- Ugye, ugye! Tudtam én, hogy hatni fognak Önre az érveim Mr. La Salle!

- Mit akar! Maga egy tolakodó, arcátlan fráter!

- Na, na! Csak lassan a testtel. Üljünk le, és beszéljük meg a dolgot, de nem bánnám, ha csinálna egy kis világosságot.

 

Az idegen leült a félhomályból előtűnő, testes fotelba, mielőtt hellyel kínálták volna. Hatvanas éveihez közeledő férfi volt: Rövidre nyírt, ápolt őszes-fekete pofaszakállat viselt, mely fülét takaró hullámos, ősz hajával együtt sokat takart napbarnított arcából. Apró, mélyen ülő disznószemei voltak. Ruházata alapján vidéki farmergazda benyomását keltette, aki a nagyvárosba jövéshez próbált kiöltözni. Nagy pocakja és jó hatlábas magassága tekintélyt parancsoló volt. A festő megadta magát és leült egy kárpitozott székre.

 

- Engedje meg, hogy bemutatkozzam – kezdte az idegen, mindenféle bevezető nélkül. - Conrad Rooney vagyok, a Gloucestershire-i Cheltenhamből. Az patinás 5 csillagos Wyastone Hotel recepciósa vagyok immáron 10 éve, azóta, amióta egy távoli rokonomtól megörököltem a közelben lévő kisebb birtokot.

- Ha megkérhetném … izé

- Rooney, Conrad Rooney

- Tehát Mr. Rooney! Megkérhetném, hogy röviden térjünk a tárgyra, mert dolgom lenne. Tudja, én egy festőművész vagyok, és az ügynökömmel kellene sürgősen találkoznom – lódította.

- Épp azt teszem, La Salle úr, éppen azt teszem.

 

Elővett a felöltője belső zsebéből egy fotót, melyen egy vadregényes táj volt látható. A festő felé mutatta és megszólalt, és folytatta:

- Mr. La Salle! Ugye, ismerős ez a kép?

- Persze, hogy ismerős! Az én képem, tavaly festettem. Mi van vele?

- Én nagy barátja vagyok a művészeteknek. Ezt a képet egy internetes aukción láttam, ahol még jelenleg is folyó licitben van. Már több ezer fontot adnak érte, ahogy utoljára láttam…

- Ha exkluzív ajánlatot akarna tenni, - vágott a szavába La Salle - nem engem kellett volna megkeressem, hanem az ügynökömet.

- Kedves La Salle! Eszem ágában sincs Önnek semmilyen ajánlatot tenni! Azért jöttem, hogy közöljem Önnel, hogy az a pénz, amit a festményéért kap, engem illet, sőt lehet, hogy nem is lesz elég!

 

A festő teljesen elképedt.

- Mit beszél, maga elmebeteg? Mi illeti magát?

- Kérem, higgadjon le, Theo! – fogta halkabbra az idegen, majd folytatta:

- Ezen a képen az én házam van… Vagyis hát, nincs. De a táj, a terület, az enyém. Maga lefestette, de lehagyta róla a házam. Nekem pedig ebből károm keletk…

- Mit hadovál itt összevissza? – vágott a szavába a festő. – Nem tudom ki maga, és nem festettem a nem létező házát, vagy hogy is mondta.

- Theo! Figyeljen rám. Én emlékszem Önre. Ön épp abban a szállodában, a cheltenhami Wyastone Hotelben szállt meg pont egy éve 3 hónapja és három napja. Tudja, a Parabola roadon, a Montpellierbe menő sugárút mentén fekszik immár vagy 200 éve. 5 napig élvezte vendégszeretetünket. Mindennap kiment az autójával a környékre festegetni. Ez a valóban gyönyörű, ligetes táj, amely a festményén látható, pedig a várostól délre, a Leckhampton Hillből balra nyíló, Daisy Bank Road végén fekszik. Tudja? Ez az, itt ni! Szép kies. Csak egy a baj, hiányzik róla a ház!

- Nincs ott semmiféle ház, és nem is emlékszem, hogy hol festettem ezt a képet.

- Nézze, Mr. La Salle! Itt van ez a fotó. Ugyanaz a táj, de házzal. Az én házammal! – nyomta meg a mondat végét a látogató.

- Hát aztán! A maga háza, egy undorító, ocsmány, tájidegen épület. Szürke tömbje tönkreteszi a panorámát, és tönkretette volna az én képemet is. Ezért hát lehagytam. A maga épülete pedig, senkit sem érdekel.

- Már hogyne érdekelne! Hát pont ez az! Az utóbbi időben anyagi gondjaim támadtak. Nem fizet a hotelrecepciósság olyan jól. Már nem nagyon tudtam fenntartani a házat, és a birtokot. Adóságaim keletkeztek, amik aztán elkezdtek szépen hízni. Ezért megegyeztem a közeli golfpályát, a Lilleybook-ot üzemeltető társasággal, hogy megveszik a birtokot 300 ezer fontért. Úgyis terjeszkedni szeretnének, és a két terület összekapcsolható.  A vételárból rendezhettem volna a tartozásaimat, és vehettem volna egy kis házat a városban. Már kötöttünk is egy előszerződést, aztán…

- Aztán mi történt? – vágott a szavába a festő.

- Közben megjelent az aukción az Ön festménye. Ebbe beleszerelmesedett egy olajmilliomos a texasi Baytown-ból. Kiderítette hol van a hely, amit a kép ábrázol, vagyis megtalált engem. Rögtön huszonötezer dollárral többet ajánlott, a telefonba. Meglátta a telket, rajta a házat. Először nem értette. Ez a ház nem volt a képen, hogy lehet ez? Én ígértem neki, hogy majd számon kérem a festőn, de azt mondta, nem számít. Bizony ez a ház elcsúfít mindent. Talán, ha a festményen így látja, nem is szerelmesedik bele. De mindegy, majd lebontja. Én persze rögtön ráálltam az üzletre. Huszonötezer, az huszonötezer. Igen ám, de a golfklub társaság megtámadta a szerződést, mert közben rájött, hogy csak ebbe az irányba bővülhet, és perel. Most sem 325 ezrem, se 300 ezrem nincs, és a bank bármikor ráteheti a kezét az ingatlanomra, a folyamatosan nővekvő adóságaim fejében.

- Mi közöm nekem mindehhez?

- Hát az, hogyha valóban úgy festi le a tájat, ahogy ténylegesen is van, a házzal együtt, ha nem hazudik, - emelte meg a hangját a férfi -, akkor nem jön ez a texasi, és akkor már régen eladhattam volna az egészet a golfklubnak. Tehát most se üzlet, se pénz! Maga a hibás!

- Ez egy elmebeteg! Segítség! – mondta a festő.

- Hazudunk, csalunk, megmásítjuk a valóságot? Másnak meg kárt okozunk? Amikor meg kiderül, nem vállaljuk a felelőséget a mázolmányunkért, csak szitkozódunk! Jogom van az árverésből származó pénzhez!

- Magának egyhez van joga, hogy eltűnik innen! – ordította a festő és kitárta az ajtót.

- Még találkozunk! – ordította habzó szájjal az idegen, és elment.

 

A festő sokáig ült magába roskadva. Utólag próbálta feldolgozni a történteket. Aztán mély lélegzetet vett, belépett a netre és megkereste az árverési oldalt. Belépett és értesítést küldött az értékesítő cég vezetőjének, ezzel a szöveggel: „Romantikus liget Cheltenhamben című festményemet szeretném visszavonni az aukcióból, mert egy sajnálatos baleset révén helyreállíthatatlan sérüléseket szenvedett, gyakorlatilag megsemmisült.”

 

Elővette a vásznat, melyen a gyönyörű cheltenhami táj pompázott a tavasz minden színében, és egy késsel levágta a keretről. Szétnyitotta maga előtt, majd miután búcsút vett tőle, összetekerte, akár egy régi szőnyeget. Rágyújtott egy cigarettára, majd meggyújtotta a vászon sarkát. A kép hamar lángot fogott. A kékes-sárga lángok mohón belenyaltak a romantikus tájba. Már éppen a képzelete szülte mezőn táncoltak ott, ahol az ocsmány, szürke Rooney ház állt, amikor bedobta a tekercset, a kandallóba. A tűzbe bámult. A vászonról leolvadó tájból, apró, halk pattogások kíséretében szürke hamudarabkák szálltak fel. Még utoljára felidézte magában az idilli Gloucestershire-i tájat, majd felhúzta a redőnyt, hogy a délutáni nap vidám fénnyel töltse meg a szobát.

 

 

VÉGE

 

 

***

 

Van Gogh

"Self Portraits" by Philip Scott Johnson

Forrás: you tube, eggman913

https://www.youtube.com/watch?v=O5tKG39G6Qk

 

 

 

---

 

 

 

Tóparti történet

 

 

I.

 

A három fiú hajnalban tűnt fel a városka határától negyedóra biciklizésre található kertes, nyaralós, jobbára elhagyatott vidéken. 10 év körüliek lehettek. Fekete klottnadrágból és viseltes fehér trikóból álló viseletük alapján könnyen meghatározható volt a kaszt, ahonnan származtak. Cipőt egyikük sem viselt. Bár még csak június közepén járt az idő, bőrük már barnára sült a napon. Rozoga biciklijüket sietősen tolták felfelé az eső mosta, homokos szekérúton, miközben halkan beszélgettek.

 

- A csősz reggel besétál a szeszfőzdébe és megiszik egy fél vegyest. Beletelik egy kis időbe, amíg visszatér – mondta az egyik fiú, aki láthatóan a legidősebb volt közöttük, valószínűleg a kis csapat vezére.

- Biztos, hogy nem lesz itt? – nyögte a legkisebb.

- Biztos! Különben meg, ha félsz, menj haza, kis pisis! – szólt rá durvábban a harmadik, aki nem nagyon szerette, ha kisebbek vagy lányok próbálják meg hátráltatni.

- Hallgassatok már, itt vagyunk! Elmondom, hogy lesz. Te, Miki itt maradsz az út elején. Odatámasztod a bicikliket az árok oldalába és vársz. Te, Feri feljössz velem a kerítésig. Én bemászok és kiadom a dinnyéket. Átemeled a kerítésen és óvatosan legurítod az úton. A Miki meg összeszedi. Minden bicikli csomagtartójára feltesz egy dinnyét. De figyeljetek közben, mert ez az új csősz nagyon éber. Vadabb, mint egy kutya. Ha elkapja valamelyikünket, menten agyonveri a botjával. Ha kimásztam, futás le a biciklikhez és kitekerünk a kastély udvarára. A templomtorony tövében találkozunk.

 

***

 

- Nézd már, a tolvaj úristenit neki! Állj meg, mert úgyis agyoncsaplak!

A csősz nagytermetű fiatal férfi volt. Hatalmas léptekkel közeledett a fiú felé, aki már a harmadik dinnyét keresgélte, a növények között meglapulva, a nagy, kívánatos gyümölcsöket meg-megkopogtatva szakértően. Társa, ahogy érzékelte a veszélyt, lerohant az úton, megugrasztotta Mikikét és a már megszerzett két dinnyével a kerékpárokon elmenekültek a remeteség irányába.

Jóska nagyon gyors fiú hírében állt, ráadásul osztályában a legerősebb, de a csősszel szemben semmi esélye sem volt. Már majdnem átmászott a drótkerítésen, már fenn volt a tetején. Az őr azonban elkapta a lábát, amint épp a kerítés felett kifeszített szögesdróton akarta átlendíteni, és egy rántással visszahúzta. A gyerek hatalmasat puffant a földön, ahogy odavágódott a közel két méteres magasból.

- Jaj, ne bántson! – könyörgött Jóska, akinek hangját remegővé változtatta az elemi félelem a veréstől, amire a csősztől számíthatott. Nem találkozott még az új őrrel, de a híre már megelőzte: akit megfogott, az nagyon elverte.

- Na, ülj csak le, te kis alattomos mihaszna! Mért lopsz te?

- Csak szerettem volna egy kis dinnyét enni - mondta szipogva a fiú.

- Vegyen az apád a zöldségesnél vagy a kocsinkról, amikor árulunk. Különben is ezek a dinnyék még nem érettek.

- Nincsen nekünk erre pénzünk, az apám meg, ha megtudja, hát akkor ő ver agyon.

- Hát mit csinál az apád?

- Bányász.

- Ne mondd már, hogy nem keres annyit, hogy vegyen neked dinnyét?

- Nem tudom, nem keres – mondta a fiú beletörődve, lesz, ami lesz.

- Hát mit csináljak veled?

Elnézte a félelmében összegömbölyödött gyereket. Még így is kilátszottak a bordái. Arca beesett, láthatóak voltak az arckoponya csontjai. Látszott rajta, hogy szinte mindig éhes. Mezítelen talpát maga alá húzta. Olyan volt, mint egy riadt nyúl, amely parancsra vár, hogy besétáljon az óriáskígyó szájába.

- Hát mit csináljak veled? – ismételte meg a kérdést a csősz – Tudod, nem csak az a baj, hogy lopjátok a dinnyét, hanem az is, hogy összetöritek az üveglemezeket a palánták mellett. Pedig azok arra kellenek, hogy összegyűjtsék a napot a növényeknek. Az üveg meg drága, el kell menni érte, megvenni, levágatni, kihelyezni, a törött cserepeket meg az ágyásokból összeszedni. Sok munka, sok kár.

- Én soha nem tennék ilyet, nézze meg. Egy cserepet sem törtem össze!

- Hát mit csináljak veled? Na, tudod mit! Most az egyszer elengedlek. A dinnyét, amit már félig levágtál, elviheted. De ha még egyszer meglátlak itt, elintézem, hogy javítóintézetbe zárjanak. Tünés!

 

A fiú fogta a dinnyét és elszaladt le az úton, ahol ott feküdt a biciklije az árok oldalában. Gyorsan felpattant rá, attól tartva hogy az őr mégiscsak meggondolja magát, utána jön és jól eltángálja, majd a remeteség felé vette az irányt.

 

***

 

A csősz ülve maradt és nézte, ahogy a fiú elkotródik. Elgondolkodott magában. A gyerek látványa nem hagyta hidegen. Sohasem szerette a szegény, alultáplált, városszéli kiscsibészeket. Zavarta a soványságuk, az ideges, folyton kereső, kutató szemeik, beesett arcuk, melyekről csak akkor tűnt el a mosoly, ha veszélyt szimatoltak. Ő mindig jól táplált volt, néha még kövér is. Az apja paraszt volt, disznókat tartott, így sohasem éhezett. Néha irigyelte is a vékony gyerekeket, szeretett volna úgy futni, focizni, ahogy ők. Odaadta volna nekik még az uzsonnáját is, csak ne csúfolják és engedjék maguk közé.

 

- Már megint idejöttek! Csak egy fél vegyesre szaladtam be a városszéli szeszfőzdébe. Épp, hogy felhajtottam és már fordultam is vissza. Hát, jó a pálinkája az öregnek, azt meg kell hagyni. Micsoda éhenkórász volt ez a kölök is. Látszottak a bordái. Hát, milyen apja van ennek? Nem ad neki enni? Tényleg csak ennyit adnak a bányászoknak, nem hinném. Biztos van neki egy rakás testvére. Szaporodnak ezek, ha kell, ha nem. Lehet, hogy az apja rabmunkás volt korábban, azt itt ragadt nincstelenül, vagy ötvenhatos. Bár akkor meg ismernem kellene. Kicsi ez a város. Igaz, a bánya miatt sok jött-ment települt ide az utóbbi egy-két évben. Na, mindegy! Már majdnem megsajnáltam. De hát, minket is meg kell érteni, nem etethetjük ingyen a világ összes éhezőjét.

 

Tudta jól, hogy sok városi gyerek csatangol nyáron a határban és azt esznek, amit találnak vagy lopnak. A környéken mindenfelé voltak elvadult gyümölcsfák, szilva, körte, vackor, szamóca, szeder, kökény és áfonya, som és galagonya. Megették a papsajtot, a vadsóskát, és volt, hogy még a vad tormát is. A réten ürgét öntöttek, zsebpecával kisebb halakat is fogtak. Ott, ahol a patak beleömlött a tóba, nagy fekete folyami rákok laktak a meder alján, azt is összeszedték. Aztán tüzet gyújtottak, ahol a nyársra tűzött halat megsütötték, a rákot pedig úgy élve vetették a lángra. Ha felizzott az ollója, kipiszkálták és kiették belőle a húst. Aztán estére hazaértek és kaptak valami meleg kolompérlevest, meg egy szelet kenyeret, ha szerencséjük volt.

 

- Amelyik túléli ezt a gyerekkort, abból olyan felnőtt lesz, aki a jéghátán is megél! – fejezte be az elmélkedést a csősz és elindult a fészer felé, hogy elővegye a gyomláló kapáját.

 

***

 

A három fiú önfeledten majszolta a dinnyéket. Ez volt az aznapi reggelijük, s mivel a nap már meglehetősen előrehaladt, ez volt a tízóraijuk is, s mire végeztek már ebédidő volt. A maradékokat a templomtorony romos bejárata mellett egy kis kőpárkányra tették, amely olyan magasságban volt, hogy megfelelően rejtve maradt az esetlegesen arra járók elöl. Bár nem sokan szédelegtek arra mostanában, csak néhány környékbeli suhanc.

- Aztán mi vót? Elvert nagyon? – kérdezte Feri.

- Nem, egyáltalán nem bántott. Azt mondta, ne törjük az üveglemezeket vagy intézetbe vitet – válaszolta Józsi.

- Pedig milyen jó volt rá célba dobálni az útról! - sóhajtotta Miki, aki nem volt sokkal fiatalabb, mint a másik kettő, csak ha lehet, még soványabb, fejletlenebb, mint azok.

- Többet nem dobálhatod, mert akkor én kapok miattad is.

- Múltkor az egyik gyerek bemászott a kastélyba! – váltott témát Feri - Azt mondta, tök üres, olyan, mintha szellemkastély lenne.

- Nekem mára már elég volt az izgalmakból. Majd egyszer bemegyünk – Józsi érezte, hogy tekintélye hatalmasat nőtt két társa előtt, hogy a reggeli kalandot ép bőrrel megúszta, így amit mondott úgy is lett, és nem mentek be a kastélyba.

 

 

II.

 

Teltek múltak a napok, hetek, és már július elején járt az idő. Meleg, kora délelőtt volt. Két álmos munkásőr és két szolgálatban lévő rendőr beszélgetett unatkozva a Majki – tó partján. Szürke egyenruhájuk már kezdett kényelmetlen lenni. Ahogy a nap egyre magasabban járt, úgy gombolódott ki egy-egy gomb a zubbony nyakán és a tányérsapkát is meg-meg kellett emelni, hogy az alá szorult meleg levegő eltávozzon.

 

1960-at írtak. Azon a napon, a hajnali órákban zörgetett be egy parasztember a városi rendőrőrsre. A kapuügyeletes álmosan és ingerülten tartóztatta fel.

- Mit akar ilyen korán reggel?

- Jó reggelt, rendőrelvtárs! Nagy a baj! Egy halottat vetett ki a víz, Majkon a tóból, a remeteség alatt. Épp jövök lefelé a földúton a kerékpárommal a földre, mert kapálni akartam, és akkor látom…

- Micsoda! Na, jöjjön csak be, aztán mondjon el mindent szépen sorban! – ezzel betessékelte az embert ellentmondást nem tűrő hangon, be egyenesen az ügyeletes tiszt szobájába.

Az ügyeletes tiszt már hallott mindent, és rögtön osztotta a parancsokat.

- Két szolgálatos elvtárs menjen ki járőrbe a helyszínre, vigyék magukkal ezt az embert, hogy mutassa meg, hol és mit látott. Aztán biztosítsák a helyszínt, ezt az embert hozzák ide vissza, hogy alaposabban kikérdezzük és felvegyük a jegyzőkönyvet. A biciklije itt marad! Nem lopja el senki a rendőrség elől.

Ezután felhívta a városi párttitkárt, valamint a munkásőrség ügyeletesét, majd ő is a helyszínre sietett.

 

A környéken csatangolt néhány mezítlábas, fekete klott alsónadrágot viselő 10 év körüli fiú, akik a nyári szünet beköszöntével együtt csavarogtak az oroszlányi határban, a Majk körüli erdőkben, a kertek alatt. Feltűnt nekik, hogy a tóparton valami történik. Ilyenkor, a kora délelőtti órákban általában csendes volt a környék.

Odalopóztak és lebújtak a fűben.

A hulla meglehetősen ronda volt, néhány napja a vízben lehetett, már kikezdték a halak. A fűben hevert, alig láthatóan, aki nem tudja, észre sem veszi.

Addigra már megtörtént az orvosi szemle és hivatalosan is halottá nyilvánították a tetemet. A két rendőr és a munkásőrök addig biztosították a helyszínt, amíg a hullaszállító elviszi a holtestet.

 

Az undort, amit akkor éreztek, amikor a vízből kihúzták, már elmúlt. Inkább az unottság vett rajtuk erőt. Volt, aki az elmaradt reggelijére gondolt, egy másik sokkal fiatalabb, az elmaradt házastársi együttlétre. Már egyre ingerültebbek voltak. Egyik cigarettát szívták a másik után. Egyszer csak meglátták a néhány méterre lévő bozótosban lapító gyerekbandát.

 

- Takarodjatok innen, az anyátok istenit! – ordította oda az egyik idősebb munkásőr – Mit leselkedtek itt!

A gyermekek, mint a megriadt őzek, felugrottak és futott mindenki, amerre látott. Ketten hátrafelé, a sűrűbb bozótos irányába, ketten felfelé, a volt kamanduli remeteség felé, egy pedig nyugati irányba, a régi, romos malomhoz vezető úton. Ez az útvonal volt legközelebb a férfiakhoz.

- Állj csak meg! – ordított rá a rendőr, majd a pisztolytáskájához kapott. A fiú ijedtében lefékezett, majd megállt.

- Gyere ide, a jó istenedet! – vadult be még jobban a rendőr. Kíváncsiskodsz, mi?

A fiú csak állt, szemlesütve.

- Na, ne állj ott! – szólt rá az idősebbik munkásőr, aki civilben földalatti szállítócsillés volt a bányánál, és azért ment el munkásőrnek, hogy néha átérezhesse azt, milyen, ha ő parancsol, ha tőle félnek.

A fiú bátortalanul közelebb őgyelgett. A hulla pár méterrel arrébb, egy sással benőtt partszakasz mellett feküdt a fűben. Nem látszott belőle sok, de azért tudni lehetett, hogy ott van. A férfiak körbeállták és mustrálgatták a megszeppent gyermeket.

A fiatalabbik munkásőr hátratolta fején a sapkát, és miközben a homlokáról letörölte kézfejével az izzadtságcseppeket, megszólalt.

- Hogy hívnak fiam?

- Miki – válaszolta a fiú.

- Miki? – húzta fel a szemét az egyik rendőr. - Hivatalos emberekkel beszélsz, te taknyos! Mi a neved!

- Lőrincz Miklós – mondta a fiú, de most már nagyon meg volt szeppenve. Körülbelül 125 centiméter magas, hosszú, csontos lábú, kicsi talpa sáros, bőre megkeményedett a sok mezítlábas járástól. Haja alig egy centis, afféle sörte. Látszott, hogy a szünet kezdetekor a borbély kopaszra nyírta.

- Aztán mit keresel te itt, Lőrincz Miklós? – nézett rá gyanakvóan az a rendőr, amelyik a pisztolytáskájához fenyegetően odakapott, amikor megállította őt.

- Hát semmit, csak játszunk – mondta félve, szinte reszkető szájjal a fiú.

- A halál neked játék? – fortyant fel az idősebb munkásőr, amelyik eddig alig szólt, csak a cigarettákat szívta egymásról gyújtva – Azt hiszed, mi is játszani vagyunk itt? – és a hangjában érezhetően nőtt a feszültség.

- Nézd csak meg! Ott fekszik a fűben - taszított rajta egyet a szállítócsillés.

A fiú elvesztette az egyensúlyát, nem esett el, csak megbillent, de egy helyben maradt. Most már nagyon félt, reszketett a nyári melegben. Szemén legördült egy könnycsepp és a mellkasán vékonyka csíkban megfényesítette kávébarna bőrét. Megnedvesedett orrát maszatos kezével törölte meg, melyet már megszínezett az aznapi csatangolás és játék.

- Nézd, má’! Kémkedni meg leskelődni nem félt, most meg az anyja szoknyája mögé bújna! – mondta az egyik rendőr, gonosz mosollyal a szája sarkán - Ki neked az apád?

- Lőrincz Benedek. Kovács. A bányánál.

- Hát az anyád?

- Ő meg jegyszedő a felsőtelepi moziban.

- De látom, terád nem figyelnek, így aztán másoknak kell a nevelésbe besegíteni – vette apáskodóra a hangsúlyt a rendőr – Aztán láttál-e már halottat, fiam?

- Nem – mondta alig hallhatóan, most már folyamatosan sírdogálva és szipogva a fiú.

- Hogy? –emelte meg a hangját a rendőr.

- Nem! – válaszolta hangosabban Miki.

- De, ugye meg akarod nézni? – kérdezte a fiatalabb munkásőr, gondolva, hogy a többieknél jó pontot szerez, ha aktívabb lesz a fiú leckéztetésében. - Jó benne lenni az ilyen csapatban. –gondolta magában - A társadalmi munka, a közszolgálat, az ismeretségek, kapcsolatok, aranybánya ez ugye, ilyen szűkös időkben. Kell ez a szolgálat, jó ez a munkásőrség. Tán még idővel többet is kereshetek, talán még elő is léptetnek! Ki tudja. Még a Pártba is beléphetek.

- Tessenek engem elengedni! – mondta a fiú, és már hangosan zokogott – Nem jövök vissza többet! Megígérem!

A férfiak azonban másképp gondolták:

- Nézd, má’ menne! Na! Ha úgy siet, hát hadd menjen, de előtte mutassuk meg neki a hullát, hogy egy életre elmenjen a kedve a kíváncsiskodástól! – mondta a fiatal munkásőr.

 

Ekkor a testes férfiak két oldalról közrefogták a félelemtől megbénult, remegő fiút. Jobbról a fiatal munkásőr, balról a földalatti szállítócsillés. Kezét-lábát egyszerre megemelve, hassal a föld felé fordítva, könnyedén vitték a csontos, apró, magatehetetlen testet a fűben fekvő hulla felé. A fekete klottnadrág úgy lifegett keskeny, gyermeki csípőjén, mintha kis szoknyácska lenne. A többiek helyben maradtak. A munkásőrök hangosan kurjongattak, míg a rendőrök visszafogottabban, mosolyogva figyelték az eseményeket. Másodpercek alatt odaértek a tetemhez. Az egyik férfi megkerülte a testet, a másik pedig mellé állt. A fiú mintegy fél méterrel a tetem fölött, vele párhuzamosan lógott. A test meztelen volt, csak hevenyészetten takarták egykori ruházatának cafatai. A délfelé tartó nyári napban már orrfacsaró szag terjengett. Miki először behunyta a szemét, de ráordítottak, hogy nyissa ki. Iszonyatos látvány tárult elé. Kékes, felduzzadt arc, félig nyitott száj, amelyből kibuggyant a feketés-kék, püffedt nyelv. Nagy, hordó has, a test mellé fektetett kinyújtott karok és lábak. Püffedt, maszatos bőrén kisebb sérülések, sár, iszap, növénymaradványok.

- Na, nézzed má’! Tetszik, ugye? – mondta az idősebbik munkásőr. Háttérben a többiek nevetgéltek – A fiú már nem kapálózott, megadta magát a sorsának. Lógott derékban megnyaklott testtel, mintha Krisztus keresztjét döntötték volna előre. Ez a megadás, ahogy védekezés nélkül eltűrte, hogy a felnőttek megalázzák, a beletörődés a megváltoztathatatlanba, valóban Krisztusivá nemesítette. Szenvedett a többiek helyett, a rendőrök helyett, a munkásőrökért, de leginkább a saját szegénységéért és gyengeségéért.

- Nem látja elég jól! – kiabálta oda valamelyik rendőr – Tegyétek rá! – mosolygott gonoszan a bajusza alatt.

Erre a két munkásőr rádobta a fiút a halottra. A tetem érintésekor elmondhatatlan borzalmat érzett. A hideg, csúszós, nyálkás test, a gödréből félig kifordult szem, a szájból kilógó nyelv, de különösen a hideg bőr abban a forróságban, undorral töltötték el és pánikszerű hangulatba taszították. Már nem nézte, hogy erős férfikezek szorítják csuklóját és bokáját. Olyan elemi erővel rúgott, taszított, kapálózott, hogy egy pillanatra elengedték. Ekkor legurult a holttestről, felugrott, és elkezdett rohanni a remeteség felé vezető, enyhén emelkedő úton.

- Takarodj, mert lelőlek! –ordította utána a rendőr, félig nevető, félig fenyegető hangsúllyal. A munkásőrök hangosan nevettek és kurjongattak. Ez a váratlan történés teljesen felizgatta őket, mintegy színt, vidámságot hozott ebbe a reggelbe, amely olyan borzasztóan kezdődött. A két végrehajtó lemosta kezét a tó vizében, amelyen vízimolnárkák szaladtak szét ijedten a rezzenő felszínen, és egy vadkacsapár úszott tova békésen. Minden olyan csendes és nyugodt volt a parton.

 

Miki úgy szaladt felfelé az úton a remetelakok irányába, mintha égne a haja, és meg sem állt a bejáratnál található nyomóskútig. Ott még mindig remegve, lemosta magáról, amit hirtelen lemoshatott, majd futott-futott, ki ebből a gonosz, kegyetlen világból.

 

 

III.

 

1998. Késő őszi délután Két férfi ül a városi szakrendelő intézet pszichiátriai rendelőjének várótermében. Szemmel láthatóan ismerik egymást, de csak akadozva kezdenek beszélgetni.

- Látom, te is itt vagy. Rég nem találkoztunk.

- Ja! Hát te! Minek jöttél a dilidoktorhoz?

- Á, tudod! Nem találom a helyem. Ez a rendszerváltás, a munkanélküliség. Zavar mindenhol, de leginkább a fejekben.

- Nem a te fejedben van a zavar, ha itt vagy? Persze, nem akarlak megsérteni, csak a helyzet adja.

- Tudod, nekem akkor volt jó, abban a rendszerben. Jól éltem, megvolt mindenem. Persze, nehezen nőttem fel én is, mint mindenki, de aztán jött a szerelem, a család. Volt munka. Először albérlet, aztán szövetkezeti lakás.

- Igen! Könnyű volt neked. Melós voltál, kiemeltek. KISZ titkárként már jobban kerestél, jobban, mint egy mérnök, pedig csak egy ipari tanuló iskolát jártál ki. Én meg villamosmérnökként is alig vittem valamire.

- Ja, igen. Nagy volt a szád! Jöttek a pártfegyelmik meg a kilépés. Meg a Munkásőrség. Abból is kiléptél. Kiléptél te mindenből.

- Igen, mindenből, amivel nem értettem egyet. Lehet úgy élni, hogy csak bólogatsz. Igen, ilyen elvtárs, meg igen, olyan elvtárs. Nem lehet. Tükörbe is kell néha nézni az embernek.

- Na, akkor nézz bele, Mikikém, mert igen rosszul festesz! Mi a baj?

- Tudod, Jóska, olyan bajom van, amit nemrég fedeztek csak fel.

- Na, ne mondd! Mi az?

- Pánikbetegség. Én jöttem rá.

- Aztán hogyan.

- Ültem otthon, hallgattam a rádiót, hogy itt egy magyar szaktekintély, aki most jött haza Amerikából, és hogy van ez a betegség, aminek ő a szakértője lett. Elmondja a tüneteket. Hát rögtön tudtam, hogy nekem az van. Mondom is az asszonynak, hozzon gyorsan papírt, ceruzát. Leírtam a doktor nevét és felkutattam Budapesten. Bejelentkeztem, kivizsgált, hát tényleg az van. Kaptam gyógyszereket, most meg ide is elküldött.

- Tudtam én, Miklós, hogy te mindig más voltál egy kicsit, de hogy ezt te magad bizonyítod be. Szóval mi is ez a kór, és miért is van?

- Á, hosszú!

- Idefigyelj! Előbb bement az öreg ipse. Az még egy félórát benn lesz. Itt minimum fél órát mindenki benn van. Neked is jobb, ha beszélsz és én sem unatkozom. Amúgy is haverok voltunk, meg kollégák, és tényleg régen nem találkoztunk. Na, szóval…

- Mit na, szóval?

- Hát mondd! Hallgatlak.

- Jól van. Bár én nem bírom a várakozást. Sohasem állok sorba. A bezártságot sem bírom. Itt talán még elvagyok, de liftbe egy ideje nem szállok be. Aztán a tömeget sem bírom, jó, hogy csak ketten vagyunk itt. Hol is kezdjem? Ugye emlékszel, amikor a tóparton elkaptak a rendőrök, úgy harminc éve. Na, annak a halottnak az arca sokáig kísértett. Még az előtt, korábban már volt egy idegbetegségem 4 éves koromban. Úgy hívták, hogy vitustánc. Olyan gyerekek betegedtek meg, akik vészesen alultápláltak voltak és kóros vitaminhiányban szenvedtek. Hát én majdnem belehaltam abba, aztán az utca végén élt egy paraszt család, azok hoztak nekem tehéntejet. Attól kicsit helyrejöttem. Szóval ez a kettő – a betegség, meg amikor ráfektettek a hullára - valahogy alapot teremtett a későbbiekhez. Aztán 14 évesen már dolgoztam és munka mellett tanultam tovább. Tudod te milyen munka mellett elvégezni a Kandót? Család mellett? Úgy, hogy a főnököd, aki csak technikus, folyamatosan alád tesz, mert a vetélytársát látja benned? Ezt még mind elviseltem volna. De a stresszt, amit a vizsgák előtti várakozás jelentett, azt egyre nehezebben. Lassan valamiféle paranoia fejlődött ki bennem, amely hol erősebben, hol gyengébben támadott. Aztán a sok változás a rendszerváltás idején. Már idegesített. Amikor a taxisblokád volt, rabnak éreztem magam. Legszívesebben nekik mentem volna. Fogoly voltam a városomban. Vagy az üzemi sztrájk. A hőbörgő segédmunkások nem akartak kiengedni a kapun, pedig csak a táppénzes papíromat vittem be az irodára. A raportok, a sok igazságtalanság és átlátszó ármány. A nyílt törtetés. Nem bírtam elviselni. Hát így jutottam el idáig.

- Ezt sokan elmondhatnák magukról. De mitől vagy te nem egy általánosan vett idegroncs, hanem egy ilyen divatos betegség tulajdonosa. Csak nem a beosztással jár?

- Érzem a gúnyt a szavaidban, de most már mindegy. A pánikbetegségnek olyan tünetei vannak, amit csak a pánikosok produkálnak. Én például, ha rossz passzban vagyok, álmomban mindennap meghalok, kiszállok a testemből és felülről nézem a hullámat.

- Jaj, ne mondd! Akár egy regényben! - vágott közbe Jóska affektálva.

- Hiába gúnyolódsz. Így van. Aztán elkezdesz betegségeket gyártani magadban, fejben. Például infarktust, valamilyen szervi rákot, például agydaganatot. Aztán csodák csodája, a szervezeted produkálja a beképzelt betegség tüneteit. Engem például majdnem megműtöttek mellékvese rákkal.

- Hát, talán be is fejezhetnénk ezt a témát! Már jön is ki a bácsi. Na, én akkor bemegyek Miklós. Te Úristen! – ezzel Józsi bement a pszichiáterhez.

A rendelőből kijött öregember szó nélkül felöltözött, és a fejbiccentés után gyorsan eltűnt.

 

- Na, ez jól beijedt! Nem baj, megérdemelte! Ha belegondolok, hogy még fél óra, aztán az is lehet, hogy ez az én esetemet tárgyalja ki ott bent. Olyan rémült arccal ugrott innen fel, hogy biztos megkérdezik tőle, hogy mi dúlta így fel. És akkor ő elkezd engem kitárgyalni ott bent. És azt mond, amit akar. Aztán, ha én következem, még nekem kell majd magyarázkodnom! Na, azt már nem! – egy-két perc elteltével - Várni, várni! Ez nem nagyon megy nekem. Amikor kijött az aranyerem, mert november végén kutat ástam a kertemben, akkor megmondtam az orvosnak, hogy vágja ki járóbeteg rendelésen, mert itt lakom az utcában, és hazamegyek műtét után, de nem akarok kórházba menni, és főleg nem akarok várni. Így is lett. Igazam volt! Most nem is maradok tovább, mert megint igazam lesz! – ezzel fogta magát és kijött a rendelőből.

 

 

IV.

 

2007. szeptember. A nap forró volt, mintha a nyár soha sem akarna véget érni. A nőt délelőtt hozták be szülészetre, de nem nagyon akaródzott megszületni a babának. Már este volt, és még mindig vajúdott.

- Császározzanak már meg, nem megy! Nem bírom tovább! – nyöszörögte a nő.

- Bírja még egy kicsit. Hálás lesz még nekem, hogy nem vágom fel – mondta magabiztosan a szülésznő.

Két óra múlva azonban azt észlelte, hogy gyengül a magzat szívhangja, a vajúdó nő pedig a gyengülő tolófájásokra panaszkodott.

- Hívom a doktor urat! Nem várhatunk tovább, mert elveszíthetjük a babát.

Az orvos percek alatt ott termett. Néhány próbálkozás után, amit a kismamával közösen tettek a természetes kitolás elősegítésére, belátta, hogy drasztikusabb beavatkozásra van szükség.

- Vákuumozunk! – adta ki határozottan az utasítást.

 

Az apa tehetetlenül szemlélte a történteket. Nem számított ilyen drasztikus eseményekre. Még sohasem asszisztált születésnél, de a gyakorlottabb közreműködők sem szoktak vákuumos szülést látni. Amúgy is megviselt volt az idegrendszere. Apja már egy hete feküdt ugyanabban a kórházban, ahová reggel a feleségét is behozta. De míg azt tudta, hogy a felesége szülni fog, azt nem, hogy mi baja az apjának. Már hetek óta görnyedten mászkált otthon és erősen le is fogyott.

- Megroppant a derekam, amikor kapáltam a kertben - mondogatta. Már egy éve nyugdíjas volt. Rokkantnyugdíjas. Az idegei miatt. Pánikbetegség. Vett egy kertet, pontosabban egy kiszikkadt nádast és tizenegynéhány hónap alatt igazi paradicsommá változtatta.

- A mérnöki munka, az ipari környezet, az üzemzavarok, de legfőképp a raportok után, a fizikai munka, a friss levegő, a fejlődő kert igazi változást jelent nekem - mondta - Igaz, hogy pár hónapja volt egy kis aranyér problémám, de megoldottuk.

Aztán nyár közepétől fájlalni kezdte a derekát. Már dolgozni sem nagyon tudott, csak kijárt és óvatosan kiásott vagy leszedett ezt-azt a beérő zöldségekből és gyümölcsökből.

 

***

 

Az apa kijött a szülőszobából. Megviselt volt. Kimerítette a közel tíz órás asszisztálás és a vákuumos szülés látványa. Anyja, anyósa, apósa és sógornője a szülőszoba előtt várták izgatottan.

- Megvan! Fiú! Minden rendben! Kicsit hosszú volt, de most már minden rendben – mondta kimerültem, a könnyeivel küszködve.

A rokonok körbefogták, körülölelték, veregették a vállát. Csak az anyja húzódott kicsit hátrébb, várva sorára, türelmesen.

- Gratulálok kisfiam! Nagyon örülök! Gyere üljünk le, beszélnünk kell. Míg te benn voltál a szülésen, voltam az apádnál. Nincs nagyon jól. Megígértem neki, hogy amint tudod, meglátogatod. Beszéltem az orvossal is.

- És mi van vele, megroppant a dereka?

Nem – mondta halkan, alig hallhatóan – Apád halálos beteg.

- Micsoda? Az lehetetlen. Nem csak megroppant…

- Tudod, hogy sokat fogyott. Nem lehetett csak egy húzódás. Rák.

- Rák? Jaj, ne! Ne mondj ilyet!

Most mindketten elhallgattak. A fiúnak szüksége volt pár percre, amíg rendezte a gondolatait. Lehiggadt, felvette magára azt a láthatatlan vértet, amely gyorsan lezárta a kiáramló érzelmi energiák kivezető nyílásait, hogy olyannak mutatkozhasson, amilyet egy férfitől elvárnak. Kemény, befelé síró.

- Hol? – szólalt meg újra, most már összeszedetten

- Vese. Szóródva a tüdőben. Áttét a gerincre, ez volt a derékfájás. Nagyon előrehaladott. Csupán hetei vannak hátra. Megpróbálom hazahozni, de lehet, hogy már nem engedik.

A fiú újra a könnyeivel küzdött, nem tudta, hogy született gyermeke vagy haldokló apja okozta-e, de valószínűleg a kettőből kialakult bizarr, szürrealista élmény, melyen nehéz most felülkerekedni

- Már tudja? - Szorított ki magából egy utolsó értelmes kérdést.

- Még nem, de látom a szemén, hogy érzi és nem hiszi el, amikor azt mondom, hogy nincs komoly baj.

 

V.

 

2007. fagyos decemberi végi nap. Egy fekete ruhás nő, és egy fiatalabb, szintén sötétruhás férfi száll ki egy fehér Seat Ibizából, a majki kamanduli remeteséghez tartozó tó mellett, a hófoltos fűben. A tó partjához mennek, a kastély felé eső partszakaszhoz, ahol a nádas megszűri a betorkolló patak hordalékát. A nő kezében egy egyszerű porcelán urna, távolról akár vázának is nézhetnénk.

 

- Tudod, fiam, apád utolsó kívánsága az volt, hogy hamvait a Majki tóba szórjam, ott, ahol a sás kezdi benőni a partot. Ez a hely apádat egész életében végigkísérte.

- De hát Anya! Apát másfél hónapja eltemettük!

- Így van! Eltemettük.

- De az urna a kezedben?

- A temetés is urnás temetés volt, de abban az urnában nem volt semmi. A rokonság, a család, a megemlékezés lehetősége… Szóval, volt egy hivatalos temetés és lett egy hely, ahová mindenki kijárhat hozzá. De a végakarata szerint a hamvak ebbe az urnába kerültek és most fogjuk eltemetni valójában.

- Anya! Nagyon hasonlít ez a hely arra, amit egyszer mesélt, amikor a munkásőrök meg a rendőrök rádobták a vízi hullára. Ez lenne az?

- Igen, ez az. Bizony fiam. Persze azért ne gondold, hogy ez az oka, hogy ezért akarta. Ez a hely lényegesen fontosabb annál. Biztosan nem tudod, de ’68-ban itt ismerkedtünk meg. Egy szabadtéri majálist tartottak a tó partján és apád a fúvószenekarban játszott, mint kürtös. Nagyon fiatal volt még, 18 sem. Nekem egy-két hónap volt még hátra, hogy 16 éves legyek. Játszott a zenekar és én, ahogy apád ott ült és fújta a kürtjét, rögtön beleszerettem. Itt ültem a fűben, ahol most állunk és hallgattam a polkákat, indulókat és keringőket. Apád is észrevett, ide – ide pillantott, aztán, amikor szünet volt, idejött mellém és beszédbe elegyedtünk. Az lett a vége, hogy összeházasodtunk. Épp december 23-án, vagyis ma van a házassági évfordulónk!

- Jaj, bocsáss meg Anya, de elfelejtettem.

- Nem tesz semmit. Nem ez a lényeg.

- Tehát ez egy különleges hely. Nem gondoltam volna. Én mindig azt hittem, hogy utáltok ide jönni, mert amikor itt voltunk, nem akartatok a vízbe engedni.

- Hát persze. Féltünk, hogy belefulladsz. Gondolom, érted, miért?

- Értem én, de azt azért ne gondold, hogy nem úsztam át ezt a tavat, azért is, dacból. Nem egyszer, sokszor. Csak ti nem láttátok.

- Szerencsére nem láttuk

- És most, anyám, akkor mi lesz? Azért szórtatja magát a tóba, mert itt ismerkedtetek meg? Nem értem még mindig.

- Tudod, az élet egy körforgás, fiam. Megszületünk, felnövünk, szerelmesek leszünk, megházasodunk, jönnek a gyerekek, unokák, aztán, ha szerencsénk volt és mindezt végignézhettük, akkor meghalunk szép csendben. Nagyon kevés ember van, akinek ez a körforgás egy helyhez köthető. Talán csak azoknak, aki soha nem mozdultak ki a faluból, ahol születtek. Ez a pontja a világnak ilyen. Apád, amikor néhány perc múlva a tóba szórom, itt lel végső nyugalomra. Itt ismert meg engem is, itt zenélt sokszor és akkor olyan boldog volt. Itt érte a nagy trauma is, ami talán az egész életét beárnyékolta. De itt nőtt fel, ezeken a réteken, erdőkön, itt a remeteség környékén.

- És? – kérdezte a férfi anyjától, aki egy pillanatnyi szünetet tartott az elbeszélésében.

- Ezt talán még soha nem mondtam, de itt is született. Itt valahol. Itt a tópartnak ezen a kissé félreeső részén.

- Mi?

- Nagyanyád egyszer, amikor már előrehaladott terhes volt, szeretett volna sétálni, mert úgy érezte, otthon megfullad. Egy februári nap volt. Melegebb az átlagosnál. Aztán hirtelen rájöttek a fájások, elment a magzatvize, és mivel a negyedik gyermeke volt már az apád, nagyon hamar meg is szült. Itt valahol, ahol most állunk.

 

Most mindketten elhallgattak. Csak nézték a vizet, a hideggel mit sem törődő vadkacsákat, és érezték, hogy most ők is a természet körforgásának részei. A gyenge, de azért csípős decemberi szél átjárta már tagjaikat. A nő letekerte az urna tetejét és tartalmát a tó vizébe öntötte. A szürkésfehér hamu hamar feloldódott a jéghideg vízben és a tófelszín ismét felvette mozdulatlan közönyét.

 

- Nyugodj békében, Miki.

- Nyugodj békében, Apám.

 

A nő visszatekerte az urna tetejét, beletette barna vászontáskájába és beültek az autóba. A férfi indított.

- Akkor Karácsonykor melyik nap jövünk össze? – kérdezte.

- Ahogy szoktunk, 25-én - válaszolta a nő, miközben az autó kikanyarodott a fagyos, murvás útról az aszfaltra, és elhajtott a város felé.

 

 

 

VÉGE

 

 

***

 

Ligeti: "Lux aeterna"

Gyorgy Ligeti: "Lux aeterna" (1966) for sixteen solo voices

Forrás: you tube, NewMusicXX

https://www.youtube.com/watch?v=JnuAaKiX1sg

 

 

 

---

 

Illusztráció: William Klein - A démoni pár, 1976.

 

 

 

 

Coda, egy kapcsolat vége

 

 

 

- Megbántottál!

 

- Tudom. Direkt volt. Akartam, hogy szenvedj.

- Szenvedtem is, te szemét! Hogy tehettél velem ilyet? Azok után, hogy...

- Mik után? Azt kaptad, amit érdemeltél! Ráadásul, lehet, hogy még élvezted is.

- Igen! Élveztem! Nagyon! De leginkább azt, hogy nem te élvezed.

- Na, itt tévedtél. Te csak az ösztöneidre gondoltál, de én a méltóságra. Téged ott megaláztak, bemocskoltak, és azért, mert én úgy akartam!

- Csak most értettem meg, hogy te mekkora szemét vagy!

- Úgy-úgy. Egy szemét. Egy kupac szemét. Te váltóztattál azzá. Szerettelek, de kihasználtál.

- Nem direkt. Ilyen vagyok.

- Még ez a cigi ... ez is te miattad van!

 

- Azt a két rohadékot te küldted rám, ugye?

- Nem! Pontosabban, csak az egyiket! A másik nem volt a tervben. Azt sem tudom, hogy került oda. Én csak szóltam annak a szépfiúnak, a Lacinak, annak az ügyeletes nőcsábásznak, akinek az agya helyén vákuum van, hogy csábítson el. Aztán gondoltam, hogy majd kompromittállak vele.

 

- Mire készültél, te szemét?

- Gondoltam, majd készítek, vagy készíttetek vele fotót, vagy mozgót, aztán a nettel megzsarollak. Biztos nem szeretnéd, ha feltenném ide-oda, vagy körímélben megkapnák az ismerőseid.

- Ó, micsoda egy alattomos, számító ember vagy te, ráadásul egy bűnöző. Ez bűn, te! Mit akartál elérni ezzel?

- Hogy megtörsz, és újrakezdjük. Úgy, ahogy én akarom. De aztán másképp alakult, mint ahogy akartam. Az a hülye Laci elhívta a haverját is, hogy bemutassa az új csajt, ...

- ...mármint engem ...

- ...mármint téged. Tudod fényezni akarta magát, hogy milyen jó nőt kezel. De a fickó korán jött, a kéró ajtaja meg nyitva. Ugye nem volt előre az orrára kötve, hogy minek hívják pontosan. Az meg belép, és látja ám, hogy megy az eksön. Az a barom meg azt gondolta, hogy a Laci, aki annyi nőt akaszt le, sokszor bizony a felsőpolcról, meghívta egy ingyen numerára. Levetkőzött és beszállt. Mindhárman meglepődtetek. Senki nem tudta, hogy ki, kit hívott. Te meg be voltál rágva, aztán gondoltad, ha már lúd, legyen kövér ...

- Ez nem igaz, te rohadék...

- De ami a lényeg, az az idióta Laci, a nagy élvezetei közepette, elfelejtett fényképezni, pedig megbeszéltem vele, hogy a mobiljával vesz fel még mozgót is, ha tud.

- Az neked a nagy szerencséd, hogy nincs fotó, mert földobtalak volna, te aljas!

 

- Már megbántam az egészet. Semmi hasznom nem volt belőle. Téged meg meghúztak ketten is, nekem meg azóta nincs nőm.

- Így nem is lesz, te lúzer.

- Tudom. Mindig az voltam. De Te! Te segíthetnél, hogy ne legyek az!

- Mit kezdjek én egy ilyen balfékkel, mint te?

- Nem tudom. Nem tudok már semmit! De nagyon kívánlak Téged! Állandóan! Főleg, amióta az a két szemét megdugott!

- Téged zavar?

- Zavar is, meg nem is.

- Nekem azért mégis csak jobb volt!

- Neked velem volt jobb. Egyébként nagyon zavar, de ha ez a tét, akkor inkább nem zavar. Sőt!

- Sőt, izgat mi? Te kis disznó! Vágysz rám, ugye? A testemre, amit elhajítottál, mind egy használt papír zsebkendőt!

- Igen! Vágyom rád!

- És persze meg akarsz változni.

- Igen.

- Mire lennél képes értem?

- Mindenre.

- Mindent megbocsájtanál, és mindent megengednél.

- Mindent.

- És kényeztetnél, ugye?

- Igen. Kényeztetnélek.

- Na, jó. Majd meglátom. Most mennem kell. Lacival randizom.

- ?

- Ja, és még valami. Nem volt másik hapsi. Csak kitaláltuk. Laci előre elmondott mindent. Én akartam vele együtt lenni, és nem volt semmi átvágás, meg megalázás. Csak kiszedtük belőled azt, hogy milyen is vagy valójában.

 

- Micsoda?

- Hát ez van drágám. A soha viszont nem látásra. Ugye, ezt a kávét azért kifizeted? Ja! És még valami. Az utóbbi két hétben nem is voltam itthon, és egyáltalán nem tudom, hogy ki az a Laci, de most már tényleg mennem kell!

 

 

VÉGE

 

 

/2009./

 

***

 

PIL - This Is Not A Love Song

PIL video, early 80s

Forrás: you tube, nodog93

https://www.youtube.com/watch?v=6aumejrcEHs

 

 

---

Illusztráció - Astrid Noël munkája

 

Száz kérdés a modern ember korából

 

1. nem én léptem először a Holdra, miért?

2. nem szivaroztam Castroval, miért?

3. nem lőttem le a Ceausescu házaspárt, miért?

4. nem szakadt meg a dobhártyám Doberdónál, miért?

5. nem voltam felderítő a D-Day előtt az Ardennekben, miért?

6. nem cseréltem eszmét Hemingwayjel a spanyol polgárháborúban, miért?

7. nem lehettem ott a Kis-Trianon palotában, miért?

8. nem én voltam az első magyar űrhajós, miért?

9. nem olvastam elsőként a Bovarynét, miért?

10. nem kellett túléljem Auswitzot, miért?

11. nem láttam József Attilát a szárszói vasútállomáson, miért?

12. nem kúráltam magam Baden Badenban a Monarchia idején, miért?

13. nem voltam ott Marilyn Monroe temetésén, miért?

14. nem én ültem a motoron Peter Fonda mögött, miért?

15. nem cipeltem rizses zsákot a Ho shi Minh-ösvényen, miért?

16. nem voltam ott, amikor Honekker szájon csókolta Brezsnyevet, miért?

17. nem rólam mintázták Darth Vadert, miért?

18. nem voltam Jim Morrison sírjánál Pere-Lachaise temetőben, miért?

19. nem én találtam fel a hidrogén bombát, miért?

20. nem az én anyám volt Enola Gay, miért?

21. nem nekem integetett JFK Dallasban, miért?

22. nem én szakítottam ketté Csehszlovákiát, miért?

23. nem döntöttem sebességrekordot a Bonneville sóstóban, miért?

24. nem én lassítom a Golf-áramlatot, miért?

25. nem én tártam fel Nebheperuré leletet 1922-ben, miért?

26. nem én vagyok James Bond, miért?

27. nem tartózkodtam az ikertornyok egyikében sem 2001. szeptember 11-én, miért?

28. nem kerestem Bin Ladent a Tora Bora barlangokban 2004-ben, miért?

29. nem miattam pusztult ki a dodó, miért?

30. nem én kaptam Anvar Szadat helyett a béke Nobel-díjat 1978-ban, miért?

31. nem játszottam „Sóder, sóder a lába alatt”-ot észak-koreai pionyírokkal

az Artyekben, miért?

32. nem voltam kulák, miért?

33. nem voltam forradalmár, miért?

34. nem osztottam földet, miért?

35. nem kerestem aranyat a kis-alföldi Duna hordalékban, miért?

36. nem voltam recski elítélt, miért?

37. nem csapoltam mocsarat, miért?

38. nem voltam munkásőr, miért?

39. nem szolgáltam a Patyomkin páncéloson, miért?

40. nem én találtam ki a kubizmust, miért?

41. nem voltam matador, miért?

42. nem szolgáltam Tito hadsegédjeként, miért?

43. nem vertem meg a Polgár lányokat sakk szimultánban, miért?

44. nem hajtottam óriásszúnyogokat egy észak-urali gulagban, miért?

45. nem engem küldtek Che helyett Kongóban tanácsadónak, miért?

46. nem irtottam őserdőt Amazóniában, miért?

47. nem vezettem focimeccset a Wembleyben Puskáséknak, miért?

48. nem voltam ebolás Zairében, miért?

49. nem kaptam vérátömlesztéssel HIV vírust Romániában, miért?

50. nem tüzeltem millpengővel a pesti Duna parton, miért?

51. nem találtam fel a C vitamint, miért?

52. nem álltam semmilyen kapcsolatban Bulgakovval, miért?

53. nem lettem paralízises az ötvenes évek Magyarországán, miért?

54. nem az én ötletem volt a relativitás elmélet, miért?

55. nem hajtottam végre japán tisztként harakirit, miért?

56. nem én voltam a Kárpátia rádiósa, amikor Titanic elsüllyedt, miért?

57. nem súgtam poént Hofinak, miért?

58. nem szítottam sztrájkot Gdanskban 1980-ban, miért?

59. nem mentem a Beatlessel Indiába, Maharishi Mahesh Yogihoz, miért?

60. nem láttam Memphisben, amikor Elvis elhagyta az épületet, miért?

61. nem nyertem soha újkori olimpiát, miért?

62. nem konzultáltam Gaudival az építészetéről, miért?

63. nem írtam alá az engedélyt Lenin bebalzsamozásáról, miért?

64. nem ettem emberhúst pápuai mafor harcosok társaságában, miért?

65. nem randiztam Katrinával New Orleansban, miért?

66. nem éltem Pinochet Chiléjében, miért?

67. nem én fúrtam az alagutat a La Manche csatorna alatt, miért?

68. nem gyalogoltam végig a Nagyfalon, miért?

69. nem találták meg az arcmásom egyetlen agyagkatonán sem, miért?

70. nem buliztam Gingsberggel sem a ’60-as években, sem később, miért?

71. nem kerültem meg a földet a Szent Jupáttal, miért?

72. nem lógtam lámpavason, egyetlen forradalom idején sem, miért?

73. nem vagyok olyan ügyes kung fus, mint Bruce Lee, miért?

74. nem ettem soha Campbell konzervlevest, miért?

75. nem indítottam cunamit 2004 Karácsonyán az Indiai-óceánon, miért?

76. nem menekültem soha lávafolyam elől, miért?

77. nem ismertem Chaplint, miért?

78. nem töröltem el az apartheidet Dél-Afrikában, miért?

79. nem kötöttem bombát a testemre, hogy zsidókat öljek egy

zsúfolt reggeli buszon Tel Avivban, miért?

80. nem találtam meg Tróját, miért?

81. nem repesztettem darabokra egyetlen Concorde-ot sem, miért?

82. nem rémisztgettem a gyerekkorában Hitchcockot, miért?

83. nem gyilkoltam meg Trockijt Mexikóban, miért?

84. nem vagyok rajta leondingi Elemi Iskola osztálytablóján 1899-ben, miért?

85. nem kaptam apámtól a Dzsugasvili nevet?

86. nem haltam bele a klórgáz támadásba Ypresnél, miért?

87. nem voltam Tenzinggel a Csomolungmán, miért?

88. nem merültem alá a Marianna árokban, miért?

89. nem építettem barrikádokat ’68-ban Párizsban, miért?

90. nem voltam szabadgondolkodású lakásfoglaló Berlinben, miért?

91. nem építettem betonszarkofágot Csernobilban, miért?

92. nem vettem részt egyetlen Rá expedícióban sem, miért?

93. nem tudom kibetűzni a Rosette-i követ, miért?

94. nem töltöttem ki elemekkel a periódusos rendszert, miért?

95. soha nem lábteniszeztem Pelével, miért?

96. nem gyilkoltam bennszülötteket a magrebtérségben, mint idegenlégiós, miért?

97. nem találkoztam sem Freuddal, sem Junggal, miért?

98. nem laktam Bhopalban 1984-ben, miért?

99. nem a Columbine Középiskolában voltam 1999. április 20-án, miért?

100. NEM KAPOK VÁLASZT A KÉRDÉSEIMRE, MIÉRT?

...pedig még annyi kérdésem lenne!

 

***

 

100 WC öblítés (Egy modern mestermű)

100 Toilet Flushes (A Modern Masterpiece)

 

Ez a video egy kísérlet, melyben a modern mesterek által megteremtett hagyományokon elindulva, próbáltak újat megfogalmazni a művészek. Az első lépéseket már megtette előttük John Cage, vagy Stockhausen, akik egyes műveiket az esztétika hagyományainak mellőzésével komponálták. Nem élvezhető ez a zene, ezek a zajok, ha nem vetkőzzük le berögzült hagyományainkat, előítéletünket. A szerzők külön hangsúlyozzák, hogy nem volt szándékuk leutánozni Ligeti Gyögy Poeme Symphonique For 100 Metronomes című művét, melyet már közöltem a versek menüben, de ezt mindenki döntse el saját maga.

Az mindenképpen elmondható, hogy művészet az, amely gondolatokat ébreszt, véleményt generál. Azt hiszem, erről mindenkinek lehet véleménye, akár jó, akár rossz. Kívülállónak maradni nehéz lenne.

 

Forrás: you tube, xuelovecat

https://www.youtube.com/watch?v=kPbpYdrlPk4

 

***

 

---

A Tatai Kálvária (ismeretlen internetes forrásból)

 

 

Őszi naplemente a Tatai Kálvárián

 

 

A Kálvária most egy kis nyugalomsziget. Bár lent zsong a város. Zaja áttranszformáltan, tompa, de visszhangos dúrokban jut csak fel ide. Pedig a Május 1 út az 1-es főútról ontja a füstölgő, dübörgő szörnysereget az M1 autópálya felé. Villog, csikorog, nyüszít ez a hatalmas ezernyi szuverén sejtből összepréselődött fény – gumi kígyó, míg megkönnyebbülten, feloldozást nyerve bele nem olvad a sztráda még hatalmasabb, még csillogóbb, a végtelenbe tovavágtató szörnyébe. Ám itt a hegyen, a tücskök ciripelése elnyomja a civilizált káosz zaját.

 

Kaptatok fel a keresztek irányába. A kopár fű, kopottas gyér csomói közül előtűnik a többszázmillió éves, csontszínű triász mészkő, márványosra lejárt, ezeréve az embert figyelő szemtanú-arca. Lábam elé meredek, ahogy ütemesen lépdelek fel a dombon, majd hirtelen valami ismeretlen erő megállít. Megfordulok, és elém tárul a csoda. A távolban, túl az Öreg-tavon, a vértesszőlősi lankák fölött, ott ahol a Gerecse lezárja a látóhatárt, feltűnik a Hold. Mintha bújócskázna a végtelen, görbült térben. Mintha épp csak átkukkantana, hogy mit csináltok emberek és állatok, növények, minden teremtményei az Istennek. Kíváncsiságában egyre jobban mutatja magát. Lábujjhegyre emelkedik, úgy les ki Baj fölött, valahol ott, ahol a Szőlőhegy lankái belevesznek a meredek, sziklás hegyoldalba. Fénye egyre jobban beszínezi a gazdátlanul arra úszkáló bátortalan felhőpamacsokat, és éles kontrasztot húz az alatta lévő hegyek gerincén.

 

Hogy miért nincs nálam egy jó kamera? Mindegy! Megteszi a mobilomba épített fényképező is. Miközben célba veszem és lefotózom ezt a csodát, érzékelem, hogy a Hold meglepően gyorsan emelkedik. Míg fejemben cikáznak a gondolatok, azt veszem észre, hogy már teljes terjedelmével a hegy fölött van. Hatalmas, sárga és kerek. Mágikus gömb, titkok tudója. Látsz és hallasz mindent évmilliók óta, mióta kiszakadtál a Földanyából. Ismered a világ összes titkát. Mindig bölcsen hallgatsz, és mégis milyen őszinte vagy. Az arcodba van vésve a történelem.

 

Amíg így elmélkedem, teljesen megfeledkezem eredeti célomról, a keresztekhez tervezett alkonyati sétáról. Egy kutya ugatása zökkent vissza a valóságba. Apa és kamaszkorú lánya hozta ki egy kis futkározásra. Megfordulok és felpillantok a dombtetőre. A Nap már alábukott. Megszínezte a lapos, összekuszált seprűcirokra hasonlító felhők szegélyét. Ott jobbra pedig, Mocsa és Naszály szőlősdombjai között a völgyekben már sűrűsödik, gomolyog a tejfehér köd.

 

Ősz van. Október négy, vagy öt, tizenhét óra negyvenöt perc. De ez most nem számít. Hiszen ebben a pillanatban a lelkemmel befogott tér időtlen, ismert fizikai dimenziók alapján behatárolhatatlan.

 

A látképet szinte kettéhasítja a kilátóként újrahasznosult ágyúgolyóöntő torony. Sötét, karcsú, az ég felé meredő tűje kettéhasítja a nyugati látóhatárt, így újraértelmezésre kényszeríti a szemlélődőt. A toronytól jobbra erősebben támad a köd, kevesebb a fény, karakteresebbek a sziluettek, balra még a Naptól itt felejtett vöröses árnyalatok dominálnak.

Átellenben, a hátam mögött, zömöken, az utolsó napsugaraktól átlényegült-téglavörösen áll az öreg víztorony. Készül az éjszakai csendre, a sötétre. Tudja, a tücskök és denevérek nem tévednek.

 

Most újra a domb tetejére nézek. Hívogat az apró, fehérfalú, barokk kápolna. Amióta a kutyafuttató család magára hagyta, magányosan vár, gondolja, én leszek ma az utolsó, aki hálás pillantásokkal viszonozza puszta létezését. Büszkén issza magába a ráirányított reflektorok sárga fényét. Micsoda giccses játéka az Univerzumnak, hogy az Esthajnalcsillagot a kápolna keresztje fölé vezérelte!

 

Nem szabadna felednem eredeti célomat, a kápolna szomszédságában, de tőle északnyugatra található feszületek meglátogatását. Egy negyedórája, még egy szerelmes pár turbékolt az apró „golgotát” körülvevő kőfal tetején, lábukat fiatalosan lóbálva, egymás fülébe titkokat sugdosva. A keresztek műfényei valahogy halványabbnak tűnnek, és még a napfényszínezte felhőkből készült háttér is érzékelhető, bár szövete egyre sűrűbb. A kőkereszteken időző torzók - Ha–Nocri, Gestás, Dismas - szimbólumai mindennek, mi örök. Szenvtelenül figyelik a környezetüket, benne engem, a tájidegent. Ők már tudják, amit én még nem fogalmaztam meg magamnak, hogy ma már nem jutok fel hozzájuk. Teljesen besötétedett.

 

A természet számtalanszor megismételt csodáját, a giccses naplementét, és a divatos holdfelkeltét ők minduntalan és örökké látják. De én nem! Én csak ma, és csak most! Nekem újra és újra beívódnak ezek a percek, ahányszor csak részesülök belőlük. Egyes részletek kitörlődnek, egyesek pedig felülíródnak az emlékeimben, de mindig gazdagítanak.

 

A Hold már teljesen feljött. A hamis fényjátékok lassan feloldódnak az éjszaka sötétjében. Visszafordulok: Sajnos, ma nem jutottam fel a tetőre!

 

 

Jó éjszakát, Kálvária!

Jó estét, Tata!

 

/Tata, 2009. 10. 19./

 

***

 

Dave Brubeck - Take Five – 1966 in Germany

Dave Brubeck – piano, Paul Desmond - alto sax

Eugene Wright – bass, Joe Morello - drums

Forrás: you tube, Astrotype

https://www.youtube.com/watch?v=faJE92phKzI

 

 

 

 

---

Az Al-Azhar mecset és egyetem

 

Kairó

 

 

Egy napos, madárcsicsergős tavaszi napon, barátom Zoli üzent, hogy menjek át hozzájuk, mert ilyet még nem láttam. Ez a 80-as évek közepén lehetett. Mire odaértem már 4-5 barátom tolongott a nagyszobában. Izgatottan magyaráztak, kábeleket dugdostak ide-oda, mindenki okoskodott, de senki sem volt biztos dolgában. A háttérbe húzódva, a falhoz dőlve állt, egy jóképű, magas, fekete, egyenes, homlokba boruló hajú, vastag fekete bajuszt viselő, körülbelül 30 éves férfi. Ruházatán látszott, hogy nem a Centrum Áruházban vásárolta.

Mivel én úgysem fértem közel a tolongó fiúkhoz, megszólítottam az idegent.

 

- Szevasz, Csikes István!

- Béres! – mondta kimérten, hangjából rögtön kiéreztem a nyírségi tájszólást.

- Honnan kerültél, te ide? – kérdeztem érdeklődve, barátkozós hangon.

- A Zolinak a nagybátyja vagyok. Akarok itt a városban venni egy lakást.

- Csak úgy kápé, nem semmi lehetsz te? – mondtam csodálkozva.

- Tudod már öt éve külföldön dolgozom, és nem akarom a bankban tartani a pénzem.

- Hol dolgozol, a németeknél? – már nagyon érdekelt a dolog.

- Kuvait. – mondta és ezzel lezárta a témát, odament a fiúkhoz és beüzemelte a csodagépet, egy Sony márkájú, duplafészkes, gyorsmásolós videó rekordert.

 

***

 

Így ismerkedtem meg Béres Ferivel, a Kuvaitban dolgozó lakatossal. Egy-két napig volt a városban, majd Szabolcsba ment a szüleihez. Mielőtt visszautazott volna a munkahelyére, még útba ejtette ismét városunkat, mert megnézett néhány lakást.

- Tudod István, én itthon csak egy olajos kezű lakatos vagyok, de ott kinn egy úr. Nem vagyok képes azt a lakókomfortot, azt a luxust otthagyni, amiben élek. Meg a tengert, meg a filippínó lányokat, akik szintén vendégmunkások. Ha piázni, mulatozni akarunk, egy-két napra átugrunk az iraki Baszrába, ott lehet inni is, és lányok is könnyebben akadnak. A pénzemen, meg itthon mindent megkapok, ha egy-két hétre hazajövök. Csak az ország, a magyar beszéd, meg hasonló dolgok hiányoznak. De tudom egyszer vége ennek az egésznek, és hazajövök. Aztán újra csak egy olajos kezű lakatos leszek.

 

Akkor irigyeltem Ferit. Elment Kuvaitba, a tengerpartra, a filippínó lányokhoz, a luxuscikkekhez, meg a baszrai mulatókba. Olyan volt ezt nekem akkor hallani, mintha Rejtő Jenő kalandregényt olvastam volna.

Aztán egy jó fél év múlva ismét jött. Már megvolt a lakás, két szoba, összkomfort. A szüleit költöztette éppen bele Szabolcsból, mert úgy döntött, hogy a városunkban telepszik majd le, ha végleg hazajön. Talán már tudta, talán érezte, hisz már hatodik éve dolgozott avval a német céggel a Közel-Keleten, hogy lassan végéhez közeledik a kinti beruházás, és elő kell készíteni a hazatelepülést. Még több mint egy évig dolgozott cége alkalmazottjaként, de minden hazajövetelekor, a számunkra ismertetlen luxus kellékeit hozta haza. Műszaki cikkek, illatszerek, ruhák és számtalan más dolog. Aztán vett még egy összkomfortos lakást, hogy ne kelljen a szüleivel együtt lenni éjjel-nappal, és azt is berendezte.

 

***

 

Hét év Kuvait után települt haza. Szinte másodpercek alatt lett barátnő, aki napok alatt élettárssá nemesült. Jött a nyugati autó egy 3 ajtós, metálkék Opel személyében. Aztán a garázs, a hétvégi kert, és gyakorlatilag mindent megteremtett pár hónap alatt, ami úgy gondoltuk, nekünk egy élet alatt sem biztos, hogy sikerül.

De eljöttek azok az idők is, amitől félt, az „olajos kezű lakatos”-ság kora.

Ferinek nem volt jogosítványa, de azért vezetett. Ezt néhány alkalommal az autó is megbánta, aztán az élettárs komolyabban is nekiment a garázsajtónak. Már inkább sajnáltuk az autót, és vele együtt Ferit is. Aztán egyszer az Opel totálkárosra törött, és a karosszériások kezén alkatrésszé málló autóval együtt, az élettárs is végleg eltűnt.

Feri pedig a Kiskőrösi borozó törzsvendége lett. Kellett neki még 5-6 év, és a lakás, valamint a garázs is az enyészeté, vagy másoké lett. Maradt a hétvégi ház.

 

***

 

1996-ot írtunk. Ekkorra már nekem is sikerült megvalósítanom az egyszerű magyar ember álmát, a lakás – kocsi - utazás –lehetőleg nyugati, vagy egzotikus – vagyoni szintet. Ferivel már egyre ritkábban futottam össze, de ha véletlenül mégis, csak azt láttam, hogy teljesen tönkrement az italtól. Naponta megtette a kerti lak és a városszéli borozó közti távolságot. Már csak bejárt a munkahelyére, ha ép nem volt betegállományban, mert az idegrendszere, lassan tönkrement.

 

Barátnőm, Zsuzsi a szomszéd városban lakott, és közösen Kairóba készültünk. Úgy egyeztünk meg, hogy a szülei visznek minket a Ferihegyi reptérre. Ezért, hogy autóm, egy Zastava 55 GTX nem álljon az utazás végéig a szomszéd város utcáján, még előző nap összecsomagoltam, és átvittem a csomagokat a barátnőmhöz, majd hazajöttem, és beálltam a garázsba.

 

Másnap sokáig aludtam, még rá is húztam egy kicsit, mivel a repülő este 10-kor indult, így az éjszakai alvás kilőve. Aztán hamar eljött a délután. A 17 órakor induló busszal akartam átmenni a szomszéd városba. 20 perc buszozás, 20 perc pakolás, 10 perc búcsúzkodás, 80 perc autózás, 10 perc búcsúzkodás, csekkolás, repülés, ez volt a terv. Lassan ráérősen indultam le a lépcsőházban. Próbáltam elképzelni, hogy holnap ilyenkor már a világ egyik legegzotikusabb helyén fogok ugyanígy sétálni. 16.45 volt. Zsebre tett kézzel ballagtam a buszmegálló felé. Szembe jött vele Feri, aki dülöngélt haza a borozóból.

 

- Hááát te, Pissstikéjm? Hová megyel? – kérdezte lassan, a részegekre jellemző hanghordozással.

- Szevasz Ferikém! Kairóba! – mondtam büszkén, zsebre tett kézzel, szélesre húzott mosollyal.

 

Feri csak állt ott, nézett bambán. Próbálta feldolgozni, az információt, és vizsgálta annak hitelességét. Október vége van, szemerkél az eső, este háromnegyed öt. Itt áll előttem ez a szemtelen gyerek zsebre tett kézzel, és adja alám a lovat, hogy Kairóba megy. Nem eleget piszkáltak már az arabok miatt, meg hogy elvesztettem mindenem? Már ez is kezdi?

Aztán összerakta agyában a számára is elfogadható verziót, vagyis „hogy már ez is?”, aztán lassan, ügyelve arra, hogy el ne tévessze a mondanivalója lényegét ezt mondta:

 

- Kairóba? Háát, tudod mit mondok erre? Menjél te a jó büdös francba! – ezzel megfordult és bizonytalan léptekkel elindult a városszéli dűlők egyikében lévő kerti lakjába.

 

***

 

Többet nem láttam Ferit. A következő év tavaszán hallottam, hogy az egyik városszéli dűlőben leégett egy hétvégi ház, és találtak benne egy elszenesedett hullát. A megyei lapban megjelent párszavas híradás megemlíti, hogy a rendőrség szerint bűncselekményre utaló nyom nem volt.

 

 

Tata, 2008.

 

 

VÉGE

 

 

 

***

 

Michael Levy – Hymn to Horus

Egyiptomi népi dallam, ókori lírán, az "Apollos Lyre" című lemezről

Forrás: you tube, Klezfiddle1

https://www.youtube.com/watch?v=tohIQTpeKL0

 

 

 

---

 

 

Lakatos

 

 

1984 februárjában, abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy a Magyar Néphadsereg soraiba szólított, és ha már meghívott, mindjárt ott is tartott másfél évig. Persze majdnem mindenkivel így volt ez abban az időben. Nagy kaland az ilyen, minden megtörténhet bárkivel, és valakivel meg is történik. Engem a szupertitkos tatai 8478-as zászlóaljba vezényeltek, amely tulajdonképpen a rakétásokat jelentette. Annyira vigyáztak ránk, valamint a titkos rakétákra, hogy még az alakulatunk nevét sem lehetett kiejteni. Úgy hívtak minket, hogy a „SENKIK”. Hát így lettem én is a szupertitkos, híres és hírhedt csapat tagja, így lettem én is senki. Bár már rég nincs hadrendbe állítva az a rakétarendszer, amely akkor olyan védett volt, de annyi évet aláírattak titoktartási fogadalomként az emberrel, hogy még ma sem beszélhetek róla.

 

Persze millió érdekes, veszélyes, különleges és mulatságos dolog történt ott velünk, de nálam egy tanulságos emberi történet, egy későbbi „városi legenda”, melynek szemtanúja voltam, viszi el a pálmát.

 

Lakatos a cigánysrác már a bevonuláskor felhívta magára a figyelmet. Nem azért, mert csak 45 kiló volt, vékony karokkal, dobverő szerű vádlival. Vékony, csontos arca, fényes koponyájára feszülő bőre, az egész embernek, törékeny, szinte légies külsőt kölcsönzött.

 

- Nem vagyok köteles vért adni! – ordította a félrészeg, konyakszagú katonaorvosnőnek.

- Fiatalember! Értse meg, ez nem véradás, hanem vérvétel. Mindenkitől vért kell vegyek, bevonuláskor! – mondta ingerülten.

- Engem nem vág át, én ismerem a jogaimat, 50 kiló alatt nem kell vért adni! – ismételte teljesen feleslegesen, mert addigra már megcsapolták a vénáját.

Hát ekkor jegyeztem meg a madárcsontú Lakatost.

 

Az egy hónapos alapkiképzés, majd az öthónapos jászberényi rakétás kiképzés után kerültem vissza Tatára. Addigra Lakatosnak már híre volt.

 

- Képzeld! – mesélték az ottmaradott társak – a gyerek eskütétel után sem volt hajlandó kimenni a laktanyából, hanem lefeküdt aludni. Azóta sem ment haza, nem akar! Elvállalta az összes konyhaszolgálatot. Állandóan ott van. Úgy félnek tőle, mint a tűztől. Ha nem tetszik neki valami, földhöz vágja, ami a kezében van, vagy ahhoz, aki beléköt. Nem semmi az ipse. Ráadásul szkanderben verhetetlen!

- A 45 kilójával, na ne etessetek!- Ezzel otthagytam őket.

 

A tatai rakéta alegységben, Leviczin Ernő alhadnagy századába kerültem. Alacsony körülbelül 160 centi magas lehetett, mongolos berendezkedésű arccal, keskeny szemnyílásokkal, melyeket még látványosan össze is húzott, ha fürkészve az emberre nézett. Szája fölött dús, szőkés, szájközépnél felfelé pöndörített, hosszú bajusz. Hírhedt volt szigorúságáról, keménységéről, és testi erejéről, valamint arról, hogy ő volt az egyetlen tiszt, aki nem volt tagja a Pártnak. Az egész laktanyában féltek tőle, és a háta mögött Levibadinak hívták. Leszerelés előtt egy héttel még menetelve és dalolva vitte katonáit ebédelni. Ha valaki nem énekelt hangosan, vagy nem tartott lépést, azt kiemelte a sorból, persze fél kézzel.

 

A mi Levibadinknak fülébe jutott a világ – laktanya – verő, legyőzhetetlen szkander bajnok, Lakatos híre. Gondolkodott egy pár napot, vagy talán csak nem találkoztak, hiszen Lakatos a konyhán élt gyakorlatilag, majd üzent neki, hogy próbálják már ki egymás erejét.

 

A nagy párviadalra hálókörletünk egyetlen asztalánál került sor. Nem volt nagydobra verve, néhányan láttuk csupán. A félszegen várakozó Lakatos és Levibadi nem sokat udvariaskodott egymással. Leültek és elkezdték nyomni egymás karját. Egy szabály volt csupán, hogy testtel nem lehet rásegíteni, mert akkor az alhadnagy asztalostól borította volna a romasrácot.

 

Ahogy elkezdtek nyomni a tiszt rögtön érezte, hogy keményfába vágta a fejszéjét. Lakatos kicsit remegő testtel, de szilárd kézzel állta a tiszt meg-megújuló rohamait. Így telt el 4-5 perc. Ekkor Leviczin Ernő alhadnagy egy utolsó rohamot vezényelt magának – „az ellenfél elpusztítandó”-, és minden erejét összeszedve szorította ellenfele kezét. Lakatos homlokának barna színe szederjes kékké vált, verejtékcseppek folytak le a halántékán, és a koponyáján futó erek mind-mind egyenként kiduzzadtak, szinte látni lehetett a bennük áramló vér lüktetését.

 

Az utolsó roham talán fél percig tartott, majd Ernő feladta. Ő sem győzött, de Lakatos sem. Döntetlen. Azonban a rettenthetetlen Leviczin erkölcsileg vereséget szenvedett, talán életében először, ezt mindenki tudta és érezte.

- Hú, az annyát, Lakatos. Maga kibaszott erős! – mondta zavartan mosolyogva, majd elhagyta a körletünket. A dolgot többet nem hozta szóba.

Mi pedig lelkesem veregettük, a teljesen kimerült katona hátát.

 

***

 

Két év múlva tartalékosként ismét bevonultattak a tatai laktanyába, egy hónapra. És akkor hallottam egy legendát egy cigánysrácról, aki legyőzte a nagy Levibadit. Legtöbben hitetlenkedve hallgatták, én azonban szótlanul mosolyogva hátradőltem, emlékeimbe merültem és hagytam, hogy a városi legenda továbbéljen.

 

 

/Tata, 2009. 04. 03./

 

 

VÉGE

 

 

***

 

Over The Top - Final Arm Wrestle, 1987

Sylvester Stallone filmje

Forrás: you tube, Greig300

https://www.youtube.com/watch?v=lzcVvTHZlQo

 

 

---

Magritte - Time Transfixed, 1938

 

Tata – Győr közötti távolság 59 km. Ez vonattal alig több, mint 50 perc. Az ember általában csak bámul ki az ablakon, még akkor is, ha a hátizsákja tele van tanulnivalóval.

 

Dotis – Arrabona tér-idő expressz

 

 

Állomás. Reggel. Hajléktalan a padon. Fordítva ül, a fal felé, háttal mindenkinek. Alkarjára dőlve alszik. Testszagát a 10 méterre lévő pénztárnál is érzem. Jegyet váltok. Teljes árut kérek, csak oda. Ki tudja mi lesz délután. Óriási gyalogos felüljáró. Beton, vas. Ronda, de célszerű. Hírtelen átfut az agyamon, hogy ez az egész vasból van, alattam egy méterrel meg több ezer volttal teli elektromos vezetékek. A hajamba belekapó szél jelzi, mi vár rám a nyitott peronon, ha késik a vonat. Persze így is meleg van, ahhoz képest, hogy a naptár november közepét mutat. Két tucat betonlépcső vezet le a peronra.

 

Figyelem! Tata állomás! Gyorsvonat érkezik Budapest Keleti pályaudvarról a 4. vágányra. A vonat 7-óra-negyven-egy-perckor 4-perc-múlva továbbindul Komárom-Győr-Szombathely irányába – zengi akadozva a sok apró hangmintából összeállított szöveget a hangosbemondó. A gyorsvonat Komáromig nem áll meg. Komárom-és-Győr között minden állomáson és megállóhelyen megáll. Győr-és-Sopron között csak - itt helyiségnevek felsorolása következik – állomásokon áll meg, Győr-és-Szombathely között csak - itt újabb város és falunevek, csak Pápát tudom megjegyezni – állomásokon áll meg. A soproni kocsik a vonat elején, a szombathelyiek a szerelvény végén találhatóak. Kérjük, a 4-es vágány mellett vigyázzanak.

Most hírtelen csend. Tán késik a vonat.

Fél perc múlva a gépember újrakezdi. Ez már a harmadik nekifutás lesz, lassan kívülről tudom.

Figyelem! Tata állomás! Gyorsvonat érkezik Budapest Keleti pályaudv…

 

Források táplálta édenkert, mocsaraid közt kincs a nyugalom. Nem messze a limes, de itt örök béke honol. Dotis…

 

Bömbölő duda, csikorgás, sűrített levegő sziszegő hangja, ahogy a fékek megállítják a monstrumot. A vasszörny besiklott a jelenbe, megszakítva gondolataimat. Megszakítva az álmodozást. Az álmodozást rögökről és halmokról, melyeken taposok. Színek, melyeknek meghatározhatatlanságunk okán ásványok és drágakövek kölcsönözték nevüket. Fények, tereptárgyak. Összekapcsolják a realizmust a szürrealizmussal.

 

A peronon, tőlem 5 méterre, mondhatom, hogy mellettem fiatal szőke nő toporog. Vékony, hosszú, szalmaszín hajfürtjeit arcába fújja a szél. Jó alakú, festetlen, fáradt. A szája vastag és izgató. Határozottan egy másik ajtó felé siet, majd megáll és vár. Tudtam, hogy az ajtót mégis én nyitom ki. Természetesen előreengedem. Apró női praktika. Nem terhes számomra. De jól esik, hogy felismerem az apró cselekvések hátterét. Leülünk. Én a kocsi egyik végében, ő a másikban. Jó pár utas szerteszét. Sokan vagyunk, mégis mindenki egyedül. Elindulunk. Gondolataim újra visszahódítanak a jelentől. Még jó, hogy van nálam papír és toll. Persze mindig van, de azért mégis…

 

Szembogara obszidián. Ruhája fehér tóga, bíborszín csíkok díszítik. Majd kétezer éve, a kúria itt búvott valahol a nádasok és források vidékén, az Által-ér mentén, mely ép alattunk folydogál. Vajon miért ez az első gondolat, ahogy a vonat átsüvít e tájon, a kortalan ég alatt?

Óarany és föld sárga. Türkiz, berill és aventurin. Antimonit szürke. Tetragonális, hexagonális és mikroklin. Tehervagon kopott téglavöröse. Némán döngő vaslépcső, mely egy funkcióját vesztett ipari létesítmény kihalt géptermébe vezet. Talán ez is egy elmúlásszimbólum.

Változó felhőképek. Időnként, az előtűnő nap kitörő sugarait, tűként döfi retinámba. Retina irritáció. Félelmetes, hogy a természet milyen változatos képet produkál pillanatról pillanatra. Szegény impresszionisták a pillanatnyi csodák hajszolásába ölték bele életüket. Sziszifuszi feladat.

Felírtam a színeket. Persze ebből már nem lesz vers. Se novella. Mégis fel kellett írnom.

 

Vonatom az 1-es főúttal párhuzamosan fut. Már látom a Kis - Kolónia házait. Azaum, vagy Odiavum. így hívták ezt a vicust, vagyis falut, mely már Traianus idején itt állt. Még korábban Claudius idején is laktak erre. Ha belegondolok, hogy a nagy Augusztus szobrán már egy gyönyörű szarvas jelölte Pannóniát. Az már testvérek között is kétezer éve volt. Szerette ezt a tartományt Septimus Severus, és a fia Caracalla is. Persze ez mind a vörös iszap zagytározója alatt oldódik-maródik, ha egyáltalán még maradt belőle valami. Hát, hogy hagyhattátok ezt, ti Római Istenek?

 

Timföldgyár, főbejárat. Halott. Falon öles betűkkel, munkásszobrok támogatásában kommunista munkaversenyre buzdító felirat: „Nálunk a munka, dicsőség és becsület dolga!”

Ámen!

 

A vonat száguld tovább ezen a gazzal és ipari romokkal megsebzett történelmi vidéken. Most két csúf, égbemeredő bauxittároló bunkert látok, fölötte teregető gumiszalagváz. Töredezett hullámpala burkolat. A fák között megbúvik a Nagy - Kolónia. Persze mindenki Almásfüzitő-felső néven ismeri. A hagyományok pusztítása, és a szépérzék kiölési kísérletek részben sikerültek az elmúlt 50 évben. Agyongraffitizott név- és funkciótalan vasúti épület Szőny előtt. Nyomasztó. Nem kellene kinézni az ablakon.

Brigetioba érkeztünk. A vonat most áll meg először. Megálltak itt a germánok is. Bár át-át törték időnként a limest, ez a határ azonban mégis mindig megmaradt. Sajnos ma is az. A szlovák határ. Néhány utas cserélődik, a magány marad. Indulunk. Sárgamellényes fékvizsgáló, hosszúnyelű krampáccsal a kezében gyorsuló vonatunkat nézi. Talán egy emberi pillantás elfogására vágyik. Hosszú a szolgálat. Tartálykocsik, feliratok. Próbálom elolvasni. Minek! Sárga csőkorlát, a rozsdaszín dominál. Színes kis autókkal teli vagonplatók.

Nocsak! Ott egy libazöld, a főleg szürke, fekete, kék és piros modellek között. Kirí, és tényleg, mostanában a fehér nem divat!

Gyermekkorom Matchboxai a Mini Racing, a London Taxi, a Mercedes 200 SL, és a bordó Rolls.

 

Sötétszürke gyapjúkardigán, világosszürke kézelővel és narancssárga csíkokkal. Leveszem. Mostanra bemelegedett a vonat. Most éppen látszik a Duna, a fakózöld Erzsébet-híddal. Rév-Komárom gigászi hajórakodó darui uralják a látóhatárt. Brigetio pedig a földbe süppedt, csak néhány szarkofág jelzi a múltat, melyeket hanyagul szétszórtak a város különböző pontjain. Feltűnik a Monostori erőd fölbeásott, tömbje. Itt is aztán volt mindenki, utoljára az oroszok.

Süvítünk tovább. Beszántásra vágyó, learatott kukorica csonkjait látom, akár egy csata nyomai. Tájkép csata után. Önjáró öntözőrendszer. Hatalmas. Szintén lehetne harci gép is egy virtuális játékban.

 

A természet szürkéje nem csak árnyalatokban különbözik a vagonokra kérgesedett kosztól. Talán ezért gondoltam ásványokra és színekre. Önvédelem. Zsigerből, tudat alatt.

Zakatolásunk inkább süvítés innen belülről. Ipartelep, mindent elnyelő egyen-Franchise óriásdoboz-raktárakkal. Győr – Ipartelepek. Több tucat teherautó piros ponyvával. Koszosak. Nem kívántam meg a kólát.

Még egy utolsó szótódulás: andezit zúzalék a talpfák közt, mohazöld hangvédőfal, végtelenbe futó párhuzamosok, kopasz fák csoportja - óriások serege, vagonfeliratok és graffitik, egy buzogányt formáló hidroglóbusz. A távolban Bábolna, Nagyigmánd irányában óriási, tájidegen szélerőművek. Don Quijote nyergelt a lovad, de dinamitra, vagy rakétára lesz szükséged! Nézem őket borzongással átitatott áhítattal. Ez a forgás félelmetes. Minél közelebb mész, annál inkább.

Belvizes tócsák, kizöldellt őszi szántás a novemberi áltavaszban. Felszívódó felhők, a tűző napban.

 

Győr – Gyárváros. Magas téglakémények, felső - negyedükön piros-fehér sávok váltakoznak. A peron is téglabarna. Ipartelep - egyenszín. Távvezetékek óriás gémjei – szürkék. Távvezetékállvány - egyenszín.

Már közeledünk Arrabonába. Megsárgult fóliasátor, leszakadt ajtóval. Tolatómozdony. Ósdi, faburkolatú vagon, valamikor zöld volt, íves tetővel. Engem a régi, ló vontatta cirkuszi kocsikra emlékeztet.

 

Már majdnem ott vagyunk. Betonkerítés, szeméthalom, főleg nylon alapú. Elővárosi, piros nyílvonatok suhannak. Először jobbról, majd balról. Sikító fékhang. Ezek mi vagyunk.

Győr főpályaudvar. Szedelődzködök. A szőke, érzéki szájjal már rég eltűnt. Észre sem vettem, mikor szállt le. Gondolataim a tintába folytak.

Hát megérkeztem Arrabonába, ahol hajdanán Traianus is járt. Ahol a rómaiak sok száz évig éltek, háborúztak, törvénykeztek, pénzt vertek, bányászkodtak, utat készítettek és fürdőt építettek, mulatoztak, szeretkeztek, szaporodtak, majd meghaltak, és temetkeztek. Míg egy földrengés és a markomannok végleg el nem söpörték őket.

 

Aluljáró: tömeg, fojtott, néha éles hangok, szagok. Intuíciók. Friss péksütemény illat, és yankee hot dog. Újságárus. Gyanús, jól öltözött alak. A falon átfirkált horogkereszt. A lépcsőn felfelé menet látszanak a járda szélén álldogáló taxisok. Felérek. Teleszívom tüdőmet a friss, hamisan langyos levegővel.

Megérkeztem.

 

 

Tata, 2010. 11. 14.

 

 

VÉGE

 

***

 

Ancient roman music

Zene az antik Rómából a Synaulia együttes előadásában, vezényel: Walter Maioli.

A klippben látható két ferkó Pompeiból származik: "Theophany of Dionysius" és "Io Received by Isis at Canopus.

Forrás: you tube, sciprio

https://www.youtube.com/watch?v=jV0oA3YUiw8

 

 

---

Fotó: Caracalla által veretett ezüst Antoninus

 

Készülő regényem első fejezete. Már kétharnadig elkészült, de fél éve felfüggesztettem az írását. Nyugodt idők kellenek a regényíráshoz. Mostanság a versírónak van feladata. Az iszapkatasztrófa azonban arra késztetett, hogy ismét elővegyem, és bemutassak belőle egy aktuális részt.

 

 

Az ezüstpénz (munkacím)

 

korrektúra nélküli első verzió

 

1. FEJEZET

 

 

Az a nyár nagyon meleg volt. Még csak június 16-át írtak, de jó néhány forró napot átéltek már az emberek. Általában mindenki örült a jó időnek. A gyerekek azért, mert az egész napos csatangolás a nyári szünet első napjaiban sokkal kellemesebb melegben, mint az olyan szeles, esős, hideg időben, mint amilyen az előző évben volt. Az időjárás ebben az évben a monszunra emlékeztetett. Forró napos periódusokat, heves zivatarok váltották fel, aztán egyik pillanatról a másikra elállt, és már perzselt is a nap. A levegő nehéz volt és páradús. Aztán, ha egy hosszabb szárazabb óra következett a páratartalom is rohamosan csökkent, és már ismét a megszokott közép-európai, szárazabb meleg lett a jellemző. Az embereknek olyan érzése támadt, mintha két éghajlat fura egymásnak udvarlása, egymásba fonódó, egymást kerülgető tánca, szeszélyes szerelme határozná meg a nyári időjárást. Talán a mediterrán klíma csúszott feljebb ezer kilométerrel, hogy ízelítőt adjon ezeknek a szárazföldi népeknek, hogy milyen is a nyár ott lenn délen Itáliában, ahol az időnek kérdéseiben már évezredek óta az istenek rendelkeznek.

 

Most is kitört a vihar. Olyan hevesen zuhogott, hogy szinte sistergett a levegő. A látóhatár szélén, a sötét ég alján fodros, cikázó villámok futottak szerteszét, miközben bevilágították a hirtelen sötétségbe boruló környéket. A lenyűgöző égi jelenséget olyan erejű dörgések követték, hogy belerázkódott a környék. A szél gigantikus erővel fújt, hogy a riadt személőknek olyan érzése támadt, hogy a következő löket gyökerestül tépi ki a félelmetesen meghajlott fákat, és magával ragadva tovarepíti, mint egy hadizsákmányt. A férfi egy buszon ült. Gondolatait rendezgette az agyában.

 

- Még 10 perc és odaérek. Remélem, addig eláll. Nincs velem sem esőkabát, sem esernyő. Nem szeretnék ázott jelentéktelen, verébként megjelenni a megbeszélésen. Egyébként is nagyon rosszul érint ez az egész. Utálom, ha a munkámat nem tudom elvégezni, csak úgy tessék-lássék módon. Leletmentés! Feltárni kellene! Olyan ez a vihar, mintha maga Jupiter akarná kifejezni haragját – gondolkodott magában. Ahogy ez a gondolatsor végigfutott agyán, már a Kolónia megállóba érkezett. Tudta, hogy a következőnél kell leszállni. Amint a busz kiért a fasorral sűrűn benőtt városi útról, észrevette, hogy abban az irányban, amerre haladt, már kisütött a nap. Ha vonattal érkezik, az előbbi megálló az Almásfüzitő –felső, míg a mostani az Almásfüzitő Ipartelep lett volna. A kettő között csupán két kilométer a távolság. Megérkezett az almásfüzitői vasútállomás külső peronja mellé kihelyezett buszmegállóba. Leszállt. Szerencsére csak a vihar szélét csípte el, ahogy jött, itt meg már elállt egy pár perce. A nap olyan melegen tűzött, hogy az aszfalton összegyűlt tócsák szemmel láthatóan párologtak. Levette fekete zakóját, és a válltöméseknél precízen összeigazítva a bal karjára hajtotta. Elindult a Timföldgyár felé. Nem volt messze, mintegy 100 métert kellett megtegyen a bejáratig. A gyárat, az út felöl magas bevakolt téglakerítés választotta el. Eredetileg a vakolata fehér volt, de a bauxit portól, már piszkosrózsaszínre változott. A járdán egy-két nagyobb tócsa jelezte, hogy itt is szakadt rendesen. Az egyikben néhány gyermek tapicskolt mezítláb. Biztos az innen 2 kilométerre lévő lakótelepről csatangoltak el ide, hogy megvárják szüleiket, akik 2 órakor végeznek a délelőttös műszakban. Elérte azt az út mentén hosszan elnyúló, kétszintes épületet, amelynek a közepén a főbejárat volt. Az órájára nézett. 12 óra 40. Még volt 20 perce a megbeszélés kezdetéig. Pontos ember lévén, szeretett akkor megérkezni, amikor szükséges. Sem előbb, sem később. Így maradt még pár perce, mielőtt belépett az üzembe.

 

Megállt a bejárat előtt, elővett egy doboz cigarettát, és rágyújtott. Szembefordult a főbejárattal és szemlélni kezdte. Voltak olyan helyzetek az életében, amikor várni kellett. Ilyenkor rendszerint azon vette észre magát, hogy kibújik belőle a szakma. Nézi és elemzi az épületeket, bírálja a szobrokat, vagy elgondolkodik azon, hogy a vizsgált objektumot annak idején helyesen tájolták-e. Most is ezt tette. A bejáratot mintegy méterrel az utca szintje fölé építették. Egy nagyüzem bejáratához illően nagy nyílászárókat terveztek vaskerettel, opálos, drótos üveggel. A bejárati ajtókhoz széles, sok ember egyidejű használatához igazodó lépcsőt építettek. A lépcsősor és az ajtókat magába foglaló üveges rész közé, inkább az emberek terelésére, mint művészi igényből két oszlopot építettek. – Amolyan antik hatás – gondolta, de ez rajta kívül még senkinek sem jutott eszébe. Így a bejárat három részre tagozódott. A két oszlop között kettő darab kétszárnyas ajtó helyezkedett el. A mindennapos használat során, ezeken közlekedtek a munkások. Az oszlopoktól jobbra, illetve balra még volt egy-egy kétszárnyas ajtó, de ezeket csak akkor nyitották ki, ha az aulában munkásgyűlést tartottak, és nagy volt benn a hőség. Felnézett a bejárat feletti homlokzatra, ahol ez volt olvasható:

 

NÁLUNK A MUNKA BECSÜ-

LET ÉS DICSŐSÉG DOLGA

 

- Ámen! - mondta magában. A felirattól jobbra 3 alakos szoborcsoportot látott, amely domborműszerűen emelkedett ki a homlokzatból. Az alakok szorosan egymás mellett – az egységet jelképezendő -, lépcsőzetesen elhelyezett párkányokon álltak. Mindhárman a felirattól kissé elfordult testtel, de feltűnően arra fordított fejjel álltak. A jelmondathoz legközelebbi, legalul álló alak munkásnadrágot, trikót és bakancsot viselt, fején afféle olvasztár kalap. Jobb marka nyitott és kifelé tartott, mellyel a nyíltságot és tisztaságot szimbolizálta és ezt példázta szelíd, értelmes nézése is. Feltűnően izmos karjai és vállai a munkások erejét és hatalmát kívánta megmutatni, bal kezében csákány. A középső alak mintegy fél méterrel magasodott ez előbbi fölé. Ruházata hasonló, de hajadonfőtt, arca magasztos, az odaképzelt fényességbe, vagy szélbe tartja bátran. Hullámos, jólfésült haja szinte lobogott a friss szélben, fiatalságot és nyíltságot mutatva. Kezében hatalmas zászló, melynek rúdja mindhárom alak fölé magasodva a kompozíció csúcspontját jelölte ki, egyben az alakcsoport háromszögbe rendező egységét hozta létre. A zászló szövete a középső alak háta mögött dúsan és lobogva hullt alá. Ez által mozgalmassá, mondhatjuk így: előrehaladóvá, a széllel, az ellennel dacolóvá magasztosította a hármast, ezen túlmenően, mivel a hátsó harmadik alaktól a lobogó szövet, az első alaktól pedig a magasabban fekvő párkány választotta el, a középső alak a zászlóvivő, a vezér, a munkásvezér alakját is kihangsúlyozta. A harmadik, hátsó férfi alakja - melyből csak a lábai térd alatt, két karja és feje voltak láthatók, hiszen teste a zászló takarásában volt -, mindhármuk közül a legizmosabb. Vastag a nyaka, büszke a fejtartása. Kohászsapkája alól elszántan tekint a felirat irányába. Ő már nem szelíd. Megemelt álla, feszült arcizmai, ökölbe szorított jobb keze a folytonos harcot, az ellenséggel való szilaj szembenállást mutatta. A bal kezében tartott, vállközépig megemelt kalapács, nem csak a munkásosztály eszközszimbólumát jelenítette meg, hanem jelezte a küzdelemre való felkészültséget, és kijelölte a harc pillanatnyi színterét, a munkahelyet, a timföldgyárat is. De ha még a szobor együttes sem lenne elég adalék, a magasztos munkakezdéshez, a szoborcsoporttól jobbra a kor ízlésének megfelelő címert is terveztek a bejárat fölé. Ez kör alakú volt, és közel egy méter átmérőjű. Közepén vízszintesen egy alumínium rudat jelképező hengeres test, oldalán az ALOXID felirattal. Az így kettéosztott embléma szélén feliratos sáv futott körbe. A felső rész felirata: ALMÁSFÜZITŐI, az alsó részén pedig: TIMFÖLDGYÁR. Az akkori címerdivatnak és ideológiának megfelelően az alsó félből felfelé, mindkét irányba egy-egy babérkoszorú ág futott, eltűnve az alurúd alatt, majd a címer felső mezejében ismét előbukkanva, hogy aztán végükkel közrefogjanak egy csillagot. A nemzetközi munkásosztály vörös csillagát, mely az öt világrész dolgozóinak egységét jelképezte: „Világ proletárjai, egyesüljetek!” A férfinak még eszébe jutott a munkáskéz öt ujja, amely az öt társadalmi csoport - a munkások, a parasztság, az értelmiség, az ifjúság és a katonák – összefogásának szimbóluma.

 

Amíg így gondolkozott elemezgetve az egyébként lehangoló összhatást keltő bejáratot, elfogyott a cigaretta. A földre dobta, rátaposott, és felment a lépcsőn. A portásablakhoz hajolt és beköszönt:

- Jó napot kívánok! Prohászka Endre vagyok. 13 órakor kezdődik egy megbeszélés az igazgató elvtársnál, már várnak.

 

A portás szótlanul bólintott. Felemelte a telefont és tárcsázott. Egy-két perc várakozás után elé jött egy férfi és elkísérte a tárgyalás helyszínére. Az udvar, amelyen mintegy 50 métert kellett megtenni, pirosas porral volt megfestve. A zivatar nyomán pirosas színű tócsák keletkeztek. Nem nagyon tudott körbenézni, mert az épületekkel sűrűn beépített udvar jobbára árnyékos részein még nem tudtak felszáradni a tócsák, így aztán szinte folyamatosan a lába előtt rendszertelen összevisszaságban elszórt vizes csapdákat kerülgette. Két perc alatt odaértek, az irodaépületbe. Kísérője maga is részt vett a megbeszélésen, így aztán együtt mentek a tárgyalóterembe, ahol már 10 – 12 ember beszélgetett kedélyesen. Egy kávé elfogyasztása után, mellyel a kis büféasztalnál sürgölődő hölgy kínálta meg, elfoglalták a helyüket a hosszú tárgyalóasztalnál. A megbeszélésen elnöklő üzemvezető-főmérnök pontosan 13 órakor megnyitotta az ülést.

 

- Tisztelettel köszöntök minden megjelentet! Külön köszöntöm Prohászka elvtársat Kuny Domokos Megyei Múzeumtól, és az Igazgató urat! A megbeszélésről jegyzőkönyv készül, az elhangzottakból emlékeztetőt állítunk össze, amelyet mindenki megkap a holnapi nap folyamán. A jegyzőkönyv vezetésére felkérném Víghné, Ilikét. Tehát akkor: A mai napon 1971. június 16-án azért jöttünk össze, hogy megvitassuk a tervezett vörös-iszap zagytározóval kapcsolatos aktuális kérdéseket. A témában tájékoztatót hallunk Prohászka Endre ásatásvezető régész elvtárstól, a területen dolgozó feltárás vezetőjétől, az eddig elvégzett munkákról, és arról hogy milyen ütemben folyik a leletmentés a közeljövőben. Aztán a tervezési csoport vezetőjétől hallunk egy rövid tájékoztatót, majd kérdéseket lehet feltenni. Kérem még jegyzőkönyvbe venni, hogy a megbeszélés Prohászka elvtárs kezdeményezésére jött létre. Akkor átadnám a szót Prohászka elvtársnak.

 

- Tisztelt Egybegyűltek! Tisztelt Kollegák! Ő … Kedves Elvtársak! – Kicsit egyszerűbben, egy határozott köszönéssel akarta volna kezdeni a mondandóját, de nem szerette az elvtárs szót használni. Nem volt párttag, még a családjában sem. Így aztán mindig kerülgette a kifejezést. Most is ízlelgette a nyelvén, szinte öntudatlanul, de aztán a harmadik köszönési formulába sikerült belefogalmaznia. Ő még templomba járt gyermekként, nemcsak hogy megkeresztelték, de első áldozott és bérmálkozott is. Egyébként is vonzották a hagyományok, máskülönben nem ment volna régésznek. – Először is szeretném néhány mondatban felvázolni a feltárandó terület régészeti jelentőségét és kitérnék arra is pár szóval, hogy nagybecsű elődeim milyen eredményeket értek el kutatásaik során. Ez azért fontos, mert ebből lehet prognosztizálni a ránk háruló közös feladatot, ennek a nemzeti kincsnek a felkutatásában és megőrzésében. Az ide vonatkozó törvény rendelkezése szerint a megyei múzeumok feladata az ilyen jellegű feladatok elvégzése. Fontos tudni, hogy a régészeti lelőhelyeket a törvény szerint a földmunkákkal járó beruházásokkal el kell kerülni. Abban az esetben, ha a lelőhely elkerülése a földmunkával járó fejlesztés, beruházás költségeit aránytalanul megnövelné, vagy a beruházás másutt nem valósítható meg, a beruházással veszélyeztetett régészeti lelőhelyeket előzetesen fel kell tárni. Ha a beruházási tervek engedélyezésekor régészeti feltárást írnak elő a beruházónak, annak az illetékes megyei múzeummal kell a kapcsolatot felvennie – itt ugye velünk -, és szerződést kötnie. A törvény szerint a feltárás teljes költségeinek egy bizonyos százalékát költségelőirányzatként biztosítani kell a feltárás fedezetére, így különösen a régészeti hatástanulmány, próbafeltárás, dokumentálás, elsődleges leletkonzerválás, valamint az elsődleges leletfeldolgozás teljes, és a leletelhelyezés rendkívüli költségeit. Ezért szükséges lett volna a tervezés korai szakaszában bevonni minket a munkába, hiszen így időt lehet megtakarítani, gyorsabban készül el például a feltárási engedély. Ezt az engedélyt az Ásatási Bizottság véleményezése után lehet kiadni. Erre a területre ezek az engedélyezési procedúrák már lezajlottak és minden ment eddig rendben, tervszerűen. Az eljárási, ügyintézési határidőket mindig a minimálisra szorítottuk, mert tudjuk kevés mindkettőnk ideje. Azonban egy-két dolgot szeretnék a figyelmükbe ajánlani:

1. Olyan mértékben szabad régészeti lelőhelyeken beruházni, vagy ásatást kezdeményezni - a fenntartható használat elvének figyelembe vételével, - hogy a lelőhelyek állománya számottevően ne csökkenjen, illetve eredeti összefüggéseikben jelentősen ne károsodjanak. Ne feledjék az, ami a földben nyugszik, mindannyiunk kulturális örökségének része.

2. Miniszteri rendelettel védetté kellene ezt a lelőhelyet nyilvánítatni, mert jelentősége az eddigi feltárások során megnövekedett. Azokat a lelőhelyeket, amelyeket miniszteri rendelettel nyilvánítottak védetté a földhivatalok is kötelesek a tulajdoni lapon feltüntetni. Sajnos mind a védetté nyilvánítás, mind a bejegyzés itt elmaradt.

3. A rendelettel védett területen, egyébként engedélyhez nem kötött, de 30 cm mélységet meghaladó bármilyen földmunkával járó, illetőleg a terület jellegét veszélyeztető, befolyásoló változtatáshoz, munkálathoz is szükséges az állami hivatal engedélye. Így pl. engedélyköteles a faültetés, szőlő- és gyümölcsös telepítés, tuskóirtásos fakitermelés, rigolírozás, meliorizáció, kerítésállítás, csatornafektetés, légvezeték - tartóoszlop állítás, kavics-, föld- és anyagdepó, feltöltés és töltés létesítése, a terület funkciójának és használatának megváltoztatása.

Gondoljunk arra, hogy a föld mélyében több ezer év ismeretanyaga rejtőzik, amelynek megismerése és megőrzése közös érdekünk. Ez kulturális örökségünk.

 

Az elnöklő üzemvezető-főmérnök ekkor lopva az órájára pillantott, mint aki úgy gondolja, hogy kár olyan dologról beszélni, amit már úgyis eldöntöttek ott fenn. De hát mit tehettek, ez a régész idejött húzni az idejüket. Nekik a termelés számít, a felfutás, a csúcson üzemelés, a tervteljesítés, mert akkor van prémium, akkor van százalék, és akkor nincsen cseszegetés, onnan felülről. Már pedig a felpörgetett termelés során képződő iszapot kezelni kell. Három-négy, maximum öt év, és kell az új zagytározó.

 

- A vizsgált területen mindig is megtalálható volt az emberi megtelepedés. Az Által-ér befolyásának területe kedvelt lakhelye volt a réz-, a bronz-, és a vaskor emberének. A település bennszülött lakosságát az illyr azalusok alkották. Már ebből a korból vannak leletek. A római korban aztán a terület hadászatilag kiemelten fontos szerepet kapott. Több évszázadon keresztül ez a vidék volt a Római Birodalom határa, az úgynevezett limes, itt a Duna vonalában. Ez aztán maga után vonta azt, hogy több száz éves római kori jelenlét nyomai vannak mindenfelé. Brigetiotól, mai nevén Szőnytől keletre Almásfüzitő volt a legfontosabb katonai település. Ezt a jelenlétet időszámításunktól az első és negyedik század közé tehetjük. Egy római segédcsapat állomásozott itt, volt egy erőd – castellum, megjegyzem pontosan a létesítendő VII. számú zagytározónak kijelölt terület közepén. A tábornak kétféle neve is fellelhető: Azaum, illetve Odiavum. Én az első elnevezés felé hajlok, de a nemzetközi szakirodalom mindkét néven nyilvántartja. Mélyen tisztelt és nagyra becsült kollégám, Füleky Péter jó tíz évvel ezelőtt már végzett leletmentést a területen 1959 – től, 1961–ig. Az akkor talált leletek rendkívül értékesek, ritkák, és jelentőségük óriási az egész római császárság időszakában fellelt leletanyaghoz képest is. Különböző mindennapos használati tárgyak, szerszámok, csonttűk, késnyelek edénytöredékek, és fibulák mellett, illatszeres üvegcsék, poharak, csatok, veretek, egy díszálarc, egy bronzból készült császárszobor töredéke kerültek elő. Megtalálták az erőd DNY-i saroktornyát, és egy hadiút szakaszait. Mivel az ásatások csupán leletmentőek voltak, vagyis csak bizonyos pontokon, igen kis területkitakarás mellett folytak, lényegesen nagyobb feltárási eredmények várhatók. Tudtommal vállalatuk az idei évvel kezdődően, 1971-től 1973-ig, vagyis 3 év időtartamot tervezett be a feltárásra. Szeretném felhívni becses figyelmüket, hogy 3 év alatt csupán újabb leletmentést végezhetünk. Egy tisztességes feltárásra ennek az időnek legalább a kétszerese kellene, vagy több. Azért szerettem volna Önökkel beszélni, hogy próbáljanak meg egy másik területet választani ideiglenes zagytározónak, amíg a régészeti munkák folynak, vagy még legalább két évet rászánni a terület feltárására. Hangsúlyozom! Nem kizárt a jelentős, akár világraszóló leletek felszínre kerülése sem!

A férfi nagy beleéléssel beszélt. Szándékosan kerülte a neveket, évszámokat és a latin kifejezéseket. Tudta nem érhet el többet, mint hogy felkeltse az érdeklődést, vagy némi szimpátiát szerezzen.

 

A tervezést vezető mérnök már a saját papírjaival volt elfoglalva. Tudta a tervek elkészültek. Tudatában volt annak, hogy itt helyben nem dől el semmi. A termelést növelni kell, és tisztában volt azzal is, hogy ásatások ide, rómaiak oda, a zagytározónak meg kell épülnie 1975-ben, de legkésőbb 1976-ban. Az asztal körül már tapasztalható volt némi mozgolódás. Többen rágyújtottak, és ráérősen dohányoztak, mintha a gomolygó füsttel akarták volna elhomályosítani azt a nyilvánvaló tényt, hogy ez egy elvesztegetett délután. De amíg a levezető elnök, és az igazgató elvtárs meg nem unja a régész előadását, addig nekik is csendben kell lenni.

 

- Nem szeretném a drága idejüket pazarolni – folytatta Prohászka az előadását -, csupán még arról szólnék pár mondatot, hogy milyen leletekre számíthatunk, milyen objektumokat szándékozunk feltárni. Mindenképpen fontos az úgynevezett porta praetoria kiásása.

 

Ahogy ezt kiejtette a száján a főmérnök kérlelő pillantást eresztett meg az igazgató felé, aki azonban hősiesen hallgatott. Jól esett neki ez a monoton duruzsolás. Kellemesen érezte magát. Szinte pihentette. Végre egy tét nélküli ülés! Valószínűleg fel sem tűnt neki a latin kifejezés elhangzása.

 

- Aztán a tábor két belső tornyának, és az ÉNy oldalon fekvő késő római kiserőd feltárása. Fontos lenne a feltárandó pontokon a limes út darabjainak megtalálása. A korai palánkvár, melynek nyomai már megvannak, még nincs korban pontosan behatárolva. Ez is nagyon fontos lenne. A castellum idejéből, vagyis amikor már erőd volt, Hadriánus idején időszámításunk után – szándékosan kerülte a Krisztus után kifejezést, hiszen az üzemi funkcionáriusokból és mérnökökből álló üzemi tanácstestület minden tagja Párt tag volt-, 118-119 között az ala III. Thracium sagittaria, vagyis a 3-as számú thrák íjász lovas segédcsapat állomáshelye volt. – Természetesen a régész sem volt annyira naiv, hogy ne tudja, ezeket nem lehet meggyőzni az igazáról, de valami eredménye azért csak lesz. Talán kis határidő kitolás, csúszás elnézése, stb. Mivel érzékelte, hogy a többiek figyelmét nem tudja tovább fenntartani, most már belevitt minden olyan kifejezést, amitől korábban megkímélte őket, hogy feléledjenek. Így folytatta: - A nemzetközi tudományos körök ezt a tábort a traianusi erődökhöz sorolják, mi ezt nem állítjuk. Fontos lenne a tábort körülvevő vicus - vagyis civil falu – feltárása, és az ott található feltehetően gazdag leletanyag elemzése. Ezen a részen gazdag temetkezési lelet együttes is található. A terület letakarítása után 40 – 150 cm vastagságban található a római kori kultúranyag.

 

- Mindannyiunk nevében megköszönöm Prohászka elvtársnak a mindenre kiterjedő részletességgel elkészített, szakmailag is kimagasló színvonalú tájékoztatását – vágott szavába a főmérnök, kihasználva azt a pillanatot, amikor egy kis szünete tartva ivott egy korty vizet – Egyúttal megkérdezném, hogy van-e valakinek kérdése?

 

Ha most valaki meg mert volna szólalni, hogy ostoba álérdeklődéssel felhívja magára a figyelmet, minden bizonnyal a többiektől kapott volna hideget-meleget a tanácskozás végén. Így aztán mindenki hallgatott.

 

- Ha nincs, akkor felkérném Tódor elvtársat, hogy ismertesse az üzem álláspontját, és a terveinkben szereplő számokat.

 

- Egy pillanatra álljunk csak meg! Nekem van egy kérdésem a Prohászka elvtárshoz! – A teremben meghűlt a levegő. Az igazgató felélénkülve eddigi szendergéséből – úgy látszik mégis figyelt, vagy csak azt akarta megmutatni, hogy ő akkor szól, amikor akar – a régész felé fordult, és minden további udvariassági forma mellőzésével megszólalt: - Mondja Prohászka elvtárs! Ha egyszer ez a terület annyira tele van őskori leletekkel, – a szó hallatára a régész szeme összeszűkült: - Milyen őskor? Én itt a rómaiakról pofázok egy órája -, de nem szólt. – miért nem kapirgálnak arrébb. Ha hagynák, hogy végezzük a timföldgyártást, kapnánk mi is lehetőséget, hogy teljesítsük azt az évi 300 000 tonnát, amit a Szovjetunióba kell küldjünk, aminek fejébe megfelelő tételezésben nyers alutömböket kapunk. Ezt várja a fehérvári Könnyűfémmű, meg a kőbányai. Ennek a feldolgozó kapacitásnak a kielégítésére termel a Gánti bauxitbánya. Így lesz aztán repülőgép-, meg autóbusz alkatrész, lábas, meg fazék. Így lesz export késztermék az NSZK-ba, meg a többi nyugati országba. Így lesz ebből dollár, na meg rubel. Így tudunk vásárolni, meg árut cserélni. Beszerezni egy csomó dolgot, amit mi nem állítunk elő itt Magyarországon. Hát még egyszer kérdezem Prohászka elvtárs. Nem áshatnának máshol?

 

Az igazgató, aki a 8. általános elvégzése után segédmunkás volt, majd kis idő múlva felfigyeltek tiszta paraszti gondolkodására, egyszerű és logikus kifejezésmódjára, meggyőződtek fedhetetlen múltjáról, kiemelték és pártiskolába vitték. Egyszer csak ide került igazgatónak. Igen egyszerűen gondolkodott itt is. Amit fölülről mondanak, azt végre kell hajtani, amit alulról, azt meg kell hallgatni. Ez működött. Kevés beszéd, sokatmondó hallgatás. Tulajdonképpen nagyon érthetően, mindenki számára érthetően – legyen az mérnök, vagy régész -, megfogalmazta álláspontját a kérdésben.

 

A régész is tudta erre nincs jó válasz, de hát legalább megpróbálta. Nem gondolkodott sokat. Érveit már megfogalmazta.

 

- Tisztelt igazgató elvtárs! Tökéletesen megértettem kérdését, érveit. Köszönöm, hogy lehetőséget kapunk a gyors feltárás elvégzésére, melyről folyamatosan tájékoztatni fogom. Én, mint szakmám szerelmese szeretném mindazt elvégezni, amit a gazdasági lehetőségek biztosítanak. Csupán annyit szeretnék hozzátenni, hogy a mi munkánkat a törvények által előírt kötelezettségek szabják meg.

 

Végre szót kapott a tervezésért felelős mérnök is. Jól érzékelte, hogy a csata már eldőlt, a hadvezér előrelovagolt és lovagi párviadalban döntötte el a csatát. Őrá már nem kíváncsi senki, ezért pár szűken szabott mondatra korlátozta mondanivalóját, amiért a többiek nagyon hálásak voltak neki.

 

A régész számára már összefolytak ezek a számok. Rajta nem múlott, legalább megpróbálta. Később a mérnök szavaiból már csak arra emlékezett, hogy az ásatás területét tervek szerint 6-8 méter vörös iszap fogja borítani.

 

 

***

 

Antik római zene:

Musica dellAntica Roma – Pavor

Forrás: you tube argesarge

https://www.youtube.com/watch?v=flu-MJNnP8E

 

***

 

Almásfüzítő, Requiem - Egy gyáróriás halála

Zenés emlék videó az almásfüzitői Timföldgyárról, már ami megmaradt belőle.

Forrás: you tube, SchumTM

https://www.youtube.com/watch?v=Z0eYryBcqxE

 

 

---

Fotó: Geromino, apacs főnök

 

Geronimo

 

 

- Mit hoztál apa? – kérdeztem, miközben futottam szüleim elé. Lehettem úgy 4 éves. Apám ha, tehette elkísérte édesanyámat, hogy együtt hozzanak haza az óvodából. Igazi ünnep volt ez nekem, mert minden alkalommal egy kis fehér papírzacskó lapult a kabátja zsebében, benne néhány műanyagkatona. Ezeket az útba eső Lencsi néni trafikjában vásárolta. Micsoda öröm volt számomra e zacskók tartalma: cowboyok, indiánok, német katonák, huszárok, és páncélos lovagok. A gyalogos katonák 1 Ft-ba kerültek, míg a lovasok 5-be. Aztán volt az Ivahoe lovas katona, álmaim netovábbja, aranyozott páncélban és fehér lovon, 10 Ft-ért.

 

Ezekkel a kis figurákkal órákig elszöszmötöltem: Valódi csatazajokat utánozva küzdöttem seregeimmel. Később kitaláltam, hogy a minél életszerűbb harc kedvéért lerágtam katonáim fejét, karját, lábát, attól függően, hogy milyen sérülést szántam nekik. Egyszer, amikor gyufát szereztem, még meg is gyújtottam valamelyiket, de iszonyatosan fájt, amikor az ujjaimra ráragadt egy kékes lánggal égő, olvadtan csöpögő katona. Kapkodva próbáltam leszedni a másik kezemmel, de akkor meg a két fogóujjamhoz ragadt, és azokat égette meg. Úgy döntöttem, hogy több égetéses kivégzés nem lesz.

 

- Hát hol vannak a katonák fejei? – kérdezték a felnőttek nevetve.

- Lerágtam, mert ők a halottak a csatában! – válaszoltam bölcsen.

 

Nem kellett sok idő, hogy rájöjjek, hogy míg a hadra fogható, ép katonák száma egyre kevesebb, a nyomorékok, és halottak száma egyre több. Már sokkal élénkebb fantáziára volt szükség, egy komolyabb ütközet lejátszásához. Hosszas megfontolás után elhatároztam, hogy csatáim során elkerülöm katonáim kivégzését, lefejezését, megcsonkítását, és megelégszem a felborításukkal.

 

Józsi barátommal az általános iskola 3. osztályában találkoztunk, amikor új gyerekként mellé ültettek. Hamarosan összebarátkoztunk, ugyanis mindketten odavoltunk az indiánokért. Nagyon sokan így voltak ezzel, a múlt század hetvenes éveinek elején. Imádtunk mindent, aminek köze lehetett az indiánokhoz. Ott voltak például a könyvek. Cooper Nagy indiánkönyvét, amely öt regényből álló sorozat volt, minden magára egy kicsit is adó fiú elolvasta. Még máig emlékszem a címekre: Vadölő, Az utolsó mohikán, Nyomkereső, Bőrharisnya, A préri. A másik ilyen regényfolyam Karl May, vagy, ahogy mi hívtuk, „Majkároly” négy történetből álló eposza a Winnetou, amely az Old Shatterhand, Old Firehand, Old Death, és Winnetou című részekre tagozódott. Aztán itt volt még Az ezüst-tó kincse, Az olajkirály, A fehér törzsfőnök, és még számtalan, más, kalandos és romantikus történet. Bár állandóan a város körüli erdőségekben, mezőkön csatangoltunk, valahogy mégis maradt idő ezek elolvasására. Gyanítom, hogy a „választható” egy tv csatorna csökkentett műsoridővel, hétfői és pénteki adásszünettel, a személyi számítógép, a Nintendo és a Playstation késői feltalálása, mind oda vezettek, hogy maradt idő még olvasni is, az esős, hideg napokon.

 

Ott volt a város mozija, az Ady mozi. Évenként, néha sűrűbben megkaptuk a mi indiántörténetünket, Gojko Mitic, mint aktuális indián hős, a keletnémet statiszták, mind eredendően kiirtandó gonosz cowboyok képében. A helyszínül általában a Dinári-karszt kies díszletei szolgáltak. Néha becsúszott egy amerikai western, Gregory Peckkel, Henry Fondával, Clint Eastwooddal. Aztán megjelent Sergio Leone és a Volt egyszer egy vadnyugat, a Keoma, és természetesen a Hét mesterlövész. Imádtuk ezeket a filmeket, azt hiszem, hogy azok, akik ezeken nőttek fel, még ma is szívesen nézik. Persze voltak vadhajtások bőven, mint például a szovjet western szaxofonszólóra vonagló varázslója, vagy a csehszlovák Limonádé Joe, de mi ezt is megbocsájtottuk.

 

Abban az időben Józsinak és nekem már komoly hobbink volt. Szenvedélyesen gyűjtöttük a műanyagkatonákat. Jóskában, a padtársamban igazi katonázó társra találtam. Kezdetekben csak a szobában, a parkettán játszottunk. Aztán kezdtük felfedezni a széklábak, szekrények, polcok adta lehetőségeket.

 

Jóska – velem ellentétben - igazi falusi házban lakott, előkerttel, tyúkudvarral, hátsókerttel, pajtával, benne rozsdásodó Wartburggal. Ezek a helyek további lehetőségeket kínáltak fel a játékhoz, és mi éltünk is a lehetőséggel. Először a tyúkokat próbáltuk kisebb területre terelni. Egy darabig hagyták, hogy idegenek tartózkodnak a közelükben, aztán feltűnt nekik a sok színes műanyag katona. Néha egy-egy közülük odafutott, felcsípett egyet, és elrohant. Mi persze utána. A madár, mert ugye a tyúk is az, felrepült a kerítésre, és erős szemrehányó hangot hallatott, miközben szárnyaival csapkodta a levegőt, hogy megőrizze egyensúlyát. Riadt kotkodácsolása közben kiejtette csőréből, az apacsok törzsfőnőkét Geronimot, amit gyorsan felkaptam, és futottam is vissza, játszani. De addigra már négy-öt másik renitens szárnyas lépkedett méltóságteljesen az általunk megálmodott vadnyugati tájban, és hosszú, elnyújtott – kooót, kooót – hangokat hallatva, felülről mérve csapást hol a cowboyok, hol az indiánok táborára. Ezzel egy időben kloákájukból méretes bombákat hullattak az indiánok táborára. Józsi, aki ugye falusi gyerek már bírt némi tapasztalattal a tyúkok megrendszabályozásában, egy seprűvel szaladt, és az – Anyátok jó istenit, tűnés innen! – kiabálta, miközben nagyokat csapott, az ijedtükben minden irányba szétfutó, röpködő, szemrehányóan kotkodácsoló szárnyasok közé. Amikor sikerült eltávolítani a madarakat a játékterepünk igazi csatatér látszatát keltette, de a pusztítást sajnos a tyúkok, és nem mi hajtottuk végre a csapatokban. Volt olyan indiánunk, ami soha többé nem került elő. Máig is sajnálom!

 

Pár nappal később ismét ellátogattam a barátomhoz. Széles mosollyal fogadott, és ami nagyon furcsa volt, hogy az apukája Józsi bácsi, aki egyedül nevelte, ugyanolyan sejtelmesen mosolygott.

- Mi történt? – kérdeztem.

- Na, fiaim menjetek csak hátra, aztán nézzétek meg, hogy mit is csináltunk mi ketten a Józsikával.

 

Hátramentünk a tyúkudvarhoz és látom ám, hogy kerítéssel elkerítettek egy darabot a tyúkoktól, és egy igazi terepet építettek. Volt ott minden. Nagy terméskövek és szikladarabok a vad, sziklás hegyek utánzásához. Kis tó, valamint folyómeder, amely játék előtt feltölthető volt az udvari csapról. Erdő gyanánt, egy-egy beásott gazos fűcsomó, nagy tormalevelek szolgáltak. A „kovbojoknak” apró kis város épült, összetört piros és szürke konyhaburkoló taposókőből, cementes kötőanyaggal összeragasztva. Maga volt a valóság, és egyben maga volt a mennyország. Azon a nyáron nagyon sokat játszottunk ott, a tyúkok szomszédságában, és még a szagukat is elviseltük.

Aztán eltelt egy év már az ötödik osztályt is elvégeztük, de szenvedélyünk a katonázás, megmaradt. Már messzebb merészkedtünk a város határától, és ha elég korán indultunk még a Vértes közelebbi csúcsait is megmásztunk.

Nem emlékszem, hogy melyikünk ötlete volt, de tény, hogy elkezdtük magunkkal cipelni a válogatott katonáinkat, és ahol jó terepet, fatönköt, vízmosást találtunk, leálltunk és lejátszottuk az oda elképzelt csatát. A harc előtt komoly terepszemlét tartottunk, akár az igazi felderítők, majd felállítottuk a csapatokat. Ha volt rá módunk, felmásztunk egy fára, és felülről is megszemléltünk a csata előtti hadrendet, akár az igazi hadvezérek roham vezénylése előtt.

 

Egy forró nyári napon az úgynevezett Nagylegelő egyik részén állítottuk fel seregeinket. Ez a hely lakhelyünktől körülbelül egy óra járásra lehetett. Több kidőlt, és korhadozó fatörzs, egy-két valahogy odakerült terméskő szikla a közeli kőfejtőből, a kopottas gyér fű, egy alacsonyabb akácfa, mind-mind ideális kellékei voltak a játéknak. Jó nagy területen helyeztük el a katonákat, egymástól mintegy 5-10 méter távolságban voltak a különböző csoportok. Teljesen belefeledkeztünk a játékba. Hangosan utasításokat osztogattunk, és csendben szinte súgva irányítottuk a felderítőket. Csak a szél távoli, halk suhogása, a szöcskék ciripelése, és a madarak éneke hallatszott az idilli nyári légben.

Eközben lágy gomolyfelhők a magasba tornyosulva esőfelhőkké álltak össze. A szomszéd füves területen legeltető juhász utasította kutyáit, és megkezdték a több száz juh beterelését a mintegy fél kilométerre lévő aklokba. A nyáj meglehetősen nagy sebességgel közeledett, mert a juhász a kutyákat folyamatosan ösztökélte. Mi talán túlzottan is csak a játékra figyeltünk, és akkor vettük észre a birkákat, amikor azok már odaértek. Annyi időnk maradt, hogy gyorsan felmásszunk a közeli akácfára. A nyáj pedig akár a feltartóztathatatlan fekete-sereg, özönlött át terepasztalon, indiánon és katonán. Bégetésük, mint az ostromra induló sereg csatakiáltása, töltötte meg a teret. A kutyák észrevettek minket és odarohantak a fához, amelyen gubbasztottunk. Mérgesen, vicsorogva ugráltak fel. Amikor a juhász meglátta rájuk ordított:

 

- Éj, Teee! Ném bírka, hagyd máá’!

- Ménemmentek haza, mingyá’ szakad! – vetette oda nekünk.

 

Mentünk volna, ha a birkáktól és kutyáktól nem tartottunk volna, meg aztán ott voltak a legyalázott, válogatott seregeink is, a fűben széttaposva, elsodorva, birkabogyóval gazdagon megtrágyázva.

Ahogy eltávolodott a nyáj leugrottunk a fáról, mert a vihar már a nyakunkon volt. Mindig számoltuk a villámlás és a dörgés között eltelt időt. Minél közelebb volt a kettő egymáshoz, annál közelebb a vihar! Hát most közel volt. Szaporán szedegettünk seregeink maradékát, nagyot szitkozódva, ha közben birkabogyóhoz nyúltunk. Éreztük, hogy a szél erősödik és a tücskök ciripelése is abbamaradt. Hírtelen nagy cseppekben elkezdett esni. Még a katonák fele szerteszét hevert. Gyorsan felszedtünk még néhányat, de az eső ekkor már olyan nagy és kövér cseppekben hullott, hogy vissza kellett állni a fa alá.

 

- Te Józsi! Én úgy tudom, hogy aki viharban a fa alá áll, azt agyoncsapja a villám! - mondtam neki,

- Menjünk haza!

- Még nem találtam meg Geronimo főnököt. Nélküle nem megyek!

 

Geronimo az apacsok nagy főnöke, számunkra egy barna műanyagkatona képében reinkarnálódott. Egy fegyver nélküli álló figura, mely egyik kezét a mellén nyugtatja akár Napóleon, a másikat oldalra kitárja, mint aki irányt mutat és befogad egyszerre. Fején hatalmas tollkorona, a háta közepéig körívben aláomló tollakkal.

Pislogtunk jobbra, nyújtogattuk a nyakunkat balra, de Geronimo nem volt sehol. A vihar már körülöttünk tombolt. Dörgött, villámlott, mintha az égiek is megharagudtak volna Geronimo elvesztése miatt.

 

- Futás! Gyerünk! – kiabáltam, és választ sem várva átrohantam a birka rágta füves réten, mintegy 20 méterre lévő következő fáig. Hátranézve láttam, hogy Józsi még vacilál, aztán ő is fut. A következő futással már elértük a városba vezető földutat, amelyet végig fák szegélyeztek. Így fáról-fára haladtunk. A vihar addigra irányt váltott, visszafordult, és már a Vértes lábát mosta. Amikor hazaértünk, már újra forrón sütött a nap, és a ruhánk is kezdett ránk száradni.

 

Később, a héten többször is visszamentünk a nagylegelőre, és néhány katonánkat megtaláltuk. De Geronimo nem lett meg soha. Talán ez egy jel volt, talán más okozta, de már egyre ritkábban katonáztunk, és sokkal jobban kezdtek érdekelni azok a dolgok, amelyek megmagyarázhatatlanok minden tizenéves számára. Már szívesebben csatangoltunk a városban, kerestük a lányok tekintetét, és ha módunkban állt, szóba elegyedtünk velük.

 

Már jó néhány év eltelt, és a legelőre is egyre ritkábban mentem ki, akkor is csak azért, hogy gombázzam. Az erdőszéli mélyebb, sűrűbb patakvölgy mentén, gyönyörű őzlábgombák meredeztek a fák közötti fény irányába, a legelőszéli bokros tövében lila pereszke kínálgatta magát, míg a gyéres fű közt, szegfűgomba és pöfeteg nőtt. Szívesen gyűjtöttem ezeket. Az őzlábfejeket, és pöfeteget rántani, a pereszkét és szegfűgombát pörköltbe. Ha eső után egy fél nappal kimentem a rétre, nagyon sok szegfűgombát találtam. Szinte oda sem kellett nézni szedéskor. Amíg az ember a körmével elcsípte az egyiket, szemével már megtalálta a következőt. Egy óra alatt szép mennyiséget lehetett gyűjteni. Amint így csipegettem a gombát fűcsomóról - fűcsomóra haladva, egy foszladozó, barna kis műanyagkatonára bukkantam. Egy fegyver nélküli álló figura, mely egyik kezét a mellén nyugtatja akár Napóleon, a másikat oldalra kitárja, mint aki irányt mutat és befogad egyszerre. Fején hatalmas tollkorona, a háta közepéig körívben aláomló tollakkal.

- Istenem! Hát itt vár ránk azóta is, Geronimo!

 

 

VÉGE

 

 

***

 

Geronimo: The Last Free Apache

Geromino, az utolsó szabad apacs

Forrás: you tube, trabalkar

https://www.youtube.com/watch?v=Eum4xW4c4X8

 

 

---

 

A habcsók – Adventi gondolatok

 

 

„Csodásabb éj sosem volt…

Nappalnál fényesebb sereg:

angyalok csillagos csapatja

a földre érkezett.”

 

Falus M. Lukács – A jel

 

 

„a mindenség

előlép

innen ég

onnan ég

onnan világít szét

oda áramlik szét”

 

(Vágtázó Halottkémek – Verőfény, Az Éden visszahódítása I.)

 

 

5 éves lehettem és izgatottan vártam a Karácsonyt. Nem volt soha gazdag az ünnep, alig volt valamink. Lakásunk sem. A nagyszülőknél laktunk, akkor már a másodiknál. A 60-as években egyébként sem volt nagy az ajándékválaszték. De én mindennek örültem. A kevés ajándék nagyobb érték, mint a mai ünnepek választéközönéből szinte kötelezően választott Lego, Barbi, PS, DVD. Nagyobb becsben állt a feldíszített fenyőfa is. Nálunk az ünnepnek nem volt lelki jellege. Hiányzott az a spiritualista várakozás. Hittörténetekről, mi több hitkérdésekről szó sem eshetett. A Karácsony csak úgy volt ünnep magában gyökerek nélkül. Persze az ajándékot a Jézuska hozta, de ezt sem ragozták túl. Ha így veszem nagyjából egyforma ünnepeket ültünk szokásos ételekkel és ajándékozással. De az a Karácsony nagyon más volt, mint a többi. Kigyulladt a fa.

 

Sok helyen megtörtént, nem ritka esemény. Apám rövid tanakodás után egy vödör vízzel tökéletesen megszüntette a problémát. Az addigra már félelmetesen lángra kapott fa leborult a szobaasztalról és bűzösen füstölögve feküdt a szoba padlóján. Elázott, eltört, vagy megpörkölődött minden, ami díszként, ünnepi kellékként, ajándékként, vagy csemegeként szolgált volna azon az ünnepen. Az a Karácsony már Szenteste véget ért, még jóval éjfél előtt. S mivel a várakozás, mi több éjféli mise nem szerepelt a „programban”, abban az évben tulajdonképpen nem is volt Karácsony. Akkoriban ezt nem fogtam fel, és csak azon sajnálkoztam, hogy egyetlen egy habcsókot sem tudtam megenni, és egy újabb évet kellett várni, hogy megkóstolhassam az áhított csemegét. Már biztosan elfelejtettem volna az egészet, de nem olyan régen –tán egy-két éve-, megláttam egy égett szélű, megsárgult, keményfedeles könyvet, annak a Karácsonynak az egyetlen megmaradt emlékét, mely tárgyi, fizikai lététől elrugaszkodva szimbólummá vált. Az elmaradt Karácsony szimbólumává.

 

Még ma sem tudom annyira belsőségesen megülni ezt az ünnepet, mint szeretném. Ha tehetném, egyszerűbb étkeket ennék, mint hétköznap akár egyszerűbbet, mint egy átlagos hétvégén. Nem szaladgálnék bevásárló kocsival, és nem cipelnék töménytelem dolgot a lakásba. Jó lenne csendben lenni, és csupán apró szimbolikus, de személyre szabott ajándékokat adni a szeretteimnek. De vajon a gyerekeim megértenék-e azt, hogy a kevés mennyivel több, hogy milyen egy kis habcsókra egy évet várni?

 

 

VÉGE

 

***

 

Ella Fitzgerald - Jazz Christmas

amerikai animációs film

Forrás: you tube, cjrstudio

https://www.youtube.com/watch?v=KmEMcWFa0v8

 

 

---

 

 

Mementó

 

 

1983. június 22. Athén

 

Egy tavernában üldögéltünk barátommal, Janival. Már közel 3 hete Görögországban csavarogtunk. Vonat, stop, hálózsák, szabadon, mint a madarak. Megnéztük, amit az útikönyv ajánlott. Vízumunk 1 hónapig érvényes volt, nem siettünk sehová. Így megtapasztalhattuk a görög hétköznapokat, megismerhettünk embereket. Estéinket általában valamelyik vendéglőben töltöttük el.

 

Ezen az estén sem történt ez másként. Egy tavernában iszogattunk valahol az Omonia tér közelében, egy olyan helyen, amit csak helyiek látogattak. Szerettük az ilyen kocsmákat. Mindig volt valamilyen lehetőség beszélgetni, ismerkedni, a feltűnően és néha terhesen közvetlen őslakosokkal. Amit sörömből felnézve a falon lévő tévére tévedt a tekintetem, hirtelen olyan érzésem támadt, mintha ismerős kép villant volna elém, de csak egy tizedmásodpercre. Szinte csak a tudatalattim rögzítette az ott látottakat, az éber neuronok az okcipitális lebenyem látásközpontjába juttatták a képet, és az valamilyen lebenyi alközpontban megbújva, további feldolgozásra várt. A görög állami tévé esti híradója ment, számunkra teljesen érhetetlen és értékelhetetlen volt a filmtudósítások többsége, így nem is figyeltük különösebben.

 

 

1983. február Vértessomló, Sportbál

 

Barátaimmal szerettünk a falusi bálokat. Egyedi volt a hangulatuk, amely egy városi szórakozóhelyről hiányzott. Egy szlovák, vagy egy svábbál a zenéjével, az érdekes helyi figurákkal, az idő múlásával szaporodó részegek akadozó, tájszólásban előadott történeteikkel, és a tíz óra utáni szinte kötelező verekedésekkel különleges bukét adtak ezeknek a rendezvényeknek. Ezen az estén is ezt a szórakozást választottuk, egy sportbálnak elnevezett svábbált. Már jócskán előreszaladt az idő, épp egy asztal körül üldögéltünk, beszélgettünk. Ekkor árultam el barátainak a titkomat, hogy Görögországba készülök. Ha minden rendben május közepén indulok, egyedül, vonattal és stoppal, ahogy jön. Hitetlenkedve néztek, hogy ezt nem lehet. Már javában benne voltam az ügyintézésben. Bizonyításul elmeséltem nekik a kék útlevél megszerzésének procedúráját:

 

 

1983. január Egy dunántúli bányavállalat széntermelő aknaüzeme

 

Útlevél kérőlap beadásához szükséges a dolgozó munkahelyéről a Párttitkár, a Szakszervezeti titkár, a KISZ titkár és a közvetlen munkahelyi vezető aláírásos javaslata. Először a KISZ titkárhoz mentem. Mégis csak egy korosztály. Meglehetősen hűvösen fogadott. Elmondtam miért jöttem. Egy fél percig keresgélt a kartotékjai közt, majd meglepetést színlelve rám nézett, és részben csodálkozó, részben rosszallást kifejező hangon azt mondta:

 

- Nagy elvtárs! Te nem is vagy KISZ tag, há’ hogy lehet ez?

- Me’ még nem léptem be! – szépítettem a helyzetet.

- Na akkó’ most belépsz, kifizeted erre az évre a tagdíjat, és akkó’ megvan az aláírás.

- Na akkó’ belépek, és leperkálom azt a 60 forintot, mert Görögország ennyit megér.

 

Egy megvolt. Mentem a szakszervezeti titkárhoz és neki is elmondtam jövetelem célját.

 

- Nagy elvtárs! Maga nem is szakszervezeti tag, há’ hogy lehet ez?

- Me’ még nem léptem be! – mondtam a korábban már szerencsét hozó választ.

- Na akkó’ most belép, kifizeti erre az évre a tagdíjat, és akkó’ megvan az aláírás! – hallottam az ismerős választ.

 

Már a felét megszereztem, ebben a személyemre szabott vetélkedőben, ahol a tét a négy aláírás, melyeket csak akkor kapok meg, ha megküzdök a négy óriással. A neheze azonban még hátra volt. Hát, ha a Pártba is be kellene lépjek, én komolyan bajban leszek!

Mentem az üzemi párttitkárhoz, aki a pártfunkcionáriusként alkalmazott üzemigazgatóval karöltve, tejhatalmú ura volt az üzemnek. Mondom, hogy miért vagyok itt.

 

- Nagy elvtárs! Te, ugye nem vagy párttag, de látom, hogy most léptél be a KISZ-be és a szakszervezetbe is. Ez mindenképpen nagy fejlődés, hiszen eddig nem nagyon mutattál aktivitást a mozgalmi életben. Nálam ez jó pont. Én aláírom neked a papírod, és aztán érezd jól magad! – mondta atyáskodón, és az aláírt papíromat a kezembe nyomva, vállamra tette kezét, és kikísért az ajtón.

 

Már csak a közvetlen főnökön volt hátra. Gondoltam: Na, ez már nem lesz gond. Sokáig nézte remegő kezében tartva a lapot, majd vérben úszó, könnyező, dülledt szemeit rám emelve, borízű rekedt hangon így szólt:

 

- Ide figyelj, bazmeg! Pár éve aláírtam egy ilyen papírt, aztán két év múlva Havajról kaptam egy képeslapot. Tudod te, hogy mennyit baszogattak utána ezé’ engem? Há’ kell ez nekem? Vissza akarsz-e gyönni, baz’meg?

- Vissza főnök, persze hogy vissza! – mondtam volna lelkesen, de szavamba vágott: - Elvtárs!

- Persze, Elvtárs.

 

Pár másodpercig a papírra meredt, az ember azt hitte elaludt, de nem. Hírtelen mozdulattal, mintha elhessegetne egy számára kényelmetlen feladatot aláírta, és megvetően, hanyagul elém dobta. De mit bántam én! A stílusát már megszoktam, viszont megvan a kitöltött ajánló ívem az útlevél kérő laphoz. A többi viszonylag sima volt, csak ki kellett várni. De hát ezért kezdtem januárban intézni. Áprilisban megvolt az útlevelem, és beadtam a görög nagykövetségre a vízumigénylést. Május elejére azt is megkaptam, gyakorlatilag indulásra készen álltam!

 

Történt ez idő alatt, hogy egy fiú somlói sportbáli asztaltársaságomból kedvet kapott a görögországi kalandra. Azt mondta, ha bevárom ő is eljönne velem. Már javában járta az útlevélintézés stációit, amelyeken én már túlestem. Nagyon lassan ment az ügyintézés. Mondtam neki siessen, próbálja meg közvetlenül a görög konzulátuson megszerezni a vízumot, mert minél előbb indulni szeretnék, hogy a nagy meleget elkerüljem. Ha júniusig nem lesznek meg a papírjai, mennem kell, mert már így is 2 hete várok rá.

 

 

Jani

 

Ugyanannál a dunántúli bányavállalatnál dolgozott, mint én, csak egy másik aknaüzemben. Ezeknek az üzemeknek a szénkitermelő részét, a „széngyárat” úgy hívják, hogy front. Itt a nap 24 órájában, 3 műszakban, úgynevezett frontbrigádok dolgoznak, amelyek jól képzett szakemberekből, vájárokból, aknászokból, villanyszerelőkből, lakatosokból álló zárt munkásközösségek. Egy ilyen közösségben volt villanyszerelő Jani. Ez a munka meglehetősen veszélyes, sok apróbb, és néha nagyobb balesetek fordultak elő, és majdnem minden évben meghalt valaki.

 

 

1983. június eleje - közepe

 

Végre megkezdődött a nagy kaland. Sorra jártuk Athén, a Peloponészosz, és Kréta antik ásatásait és múzeumait, mindezt ráérősen, kihasználva az egy hónap adta lehetőségeket. Már majd’ 3 hete ott voltunk, és akkor az a nyugtalanító tizedmásodperc a tévéből... Még volt egy hetünk a hazaindulásig. Időnk nagy részét egy pireuszi, kizárólag a helyiek által használt szabad strandon töltöttük. Még vettünk néhány szuvenírt és hazaindultunk.

 

 

1983. június 29. tatabányai vasútállomás

 

Már közel egy napja vonatoztunk. A meleg, a kialvatlanság teljesen elcsigázott minket. Az ember nyaralásból visszajövet, sokkal nehezebben tűri a fáradalmakat. Hiányzik az agyra ható ingerforrások közül a kellemetlenségeket elnyomó izgalom.

10 perc várakozás a tatabányai állomáson, 20 perc vonatozás, és hazaérünk nagy kalandunkból. Az utolsó átszállás az oroszlányi vonatra. Még minden szép és jó volt, olyan álomszerű az átélt élmények, izgalmak utóhatásaként. A megelégedettség érzése, hogy ez is megvolt! A vágy, hogy lásd a családod és mesélhess véges-végtelenül.

 

Az állomáson összefutottunk egy ismerőssel, aki csodálkozva jött oda hozzánk.

 

- Jani, te élsz? –kérdezte csodálkozva.

- Ezt a kérdést? –rökönyödtünk meg.

- Hát ti nem tudtok semmit, hol voltatok?

- Egy hónapig Görögországban!

- Jani! Fogózkodj meg! – mondta a férfi és hangját halkabbra fogta, mintha titkot árulna el, vagy inkább, mint aki nem akarja, hogy mások is hallják, amit mondani akar. - Sújtólégrobbanás volt egy hete a bányában, pont azon a fronton, ahol te is dolgozol, ráadásul abban a szakban, amelyikben vagy. Mindenki meghalt, meg mások is, 37-en.

 

Nem tudtunk szóhoz jutni. Csak fogtuk mázsássá nehezedett csomagjainkat, és elvonszoltuk a vonatig. Némán ültünk hazáig, a fáradtság és a megrökönyödés kiszívta minden maradék erőnket.

 

Később rájöttem, hogy a görög tévéhíradóból bevillanó kép, melyet az éber neuronok az okcipitális lebenyem látásközpontjába juttattak, és az valamilyen lebenyi alközpontban megbújva, további feldolgozásra várt, a Márkushegyi aknaüzem aknatornya volt.

 

Aztán is eszembe jutott, hogy azzal a döntéssel, hogy elhalasztottam 3 héttel az utazásomat, hogy vártam Janira, megmentettem az életét. Sohasem köszönte meg. Előfordulhat, hogy ez így eszébe sem jutott. Mindez nem is fontos. Nem vagyunk már barátok, és soha nem is találkozunk. Azon azonban azóta is sokszor elgondolkozom, hogy az ember élete milyen apróságokon múlik.

 

Az 1983. június 22-én 37 bányász halálát követelő márkushegyi sújtólégrobbanás áldozatainak emlékére.

 

 

 

VÉGE

 

 

***

 

Bányász Himnusz

Helyszínek: Oroszlány, Márkushegyi Bányaüzem, Majk Bányászati Múzeum, volt XX-as #

Forrás: you tube, zsuzsi135

https://www.youtube.com/watch?v=VFfRV0g04fQ

 

***

 

Cseh Tamás – Bányalég

Forrás: you tube, Porfogo

https://www.youtube.com/watch?v=--tpFTzkn2E

 

 

---

 

 

Fotó: Prices Sara, Cairo

 

 

Az első előtti szerelem

 

 

 

- Esperanto estas la bela lingvo. Ez azt jelenti, hogy az eszperantó egy szép nyelv. – magyarázta Béla bácsi, az iskolai eszperantó nyelvkörben, 1971-ben.

Én is ott ültem a diákok között, 9 évesen 3 hónaposan és 5 naposan, mert akkor még így számolgattuk a korunkat. Minden nappal idősebbek lettünk, és ez fontos volt nekünk, akik minél előbb nagy fiúk szerettünk volna lenni.

 

Egy évvel korábban 3. osztályos tanulóként francia nyelvet kezdtem tanulni, szintén szakköri formában. Sajnos tankönyv nem volt, így csak szóban-írásban oktattak minket. Ha valaki ügyes volt, francia képregényből kivágott képeket kapott jegy helyett ajándékba. Ezek a „francia pif” képek szinte kincsnek számítottak. Sajnos a tanárunkat máshová sodorta a sors a nyári szünet folyamán, így a francia nyelvtanulás abbamaradt. Angol, vagy német nyelvoktatás nem volt lehetséges, mert nem volt nyelvtanár. Az akkori Kádárista rendszer nem támogatta a munkás-parasztság nyelvi képzését, a kötelező orosz nyelv tanulását pedig csak az 5. osztályban kellett elkezdeni. Márpedig nyelvet tanulni kell, így 4. osztályba kerülvén maradt az eszperantó.

 

Én ezt nem bántam meg soha. Az a 6 év, amit az eszperantó tanulásával, gyakorlásával töltöttem sok magyarországi és külföldi utazást, kirándulást jelentett, ráadásul gyerekekkel találkozhattam, köztük külföldiekkel is. Nem volt ez kevés abban az ellenséges, kétpólusú világban. Sok embert ismertem meg, ráadásul a nálam idősebbek is szóba álltak velem, a közös nyelvórák ürügyén. Ma sem felejtem Fintor Jancsit, vagy Slezák Tamást. A közös programok, utazások, vagy táborozások alkalmával sokat tanultam tőlük.

 

Két éve tanultuk a nyelvet, amikor gyermekküldöttségként meghívást kaptunk az Eszperantó Világkonferenciára, a jugoszláviai Mariborba. Ez volt az első külföldi utazás mindannyiunk számára. Sok élménnyel gyarapodtunk, de mindenek előtt megtanultunk kapcsolatot teremteni más országok, más nyelven beszélő embereivel. A tanulásnak pedig volt értelme: utazhattunk.

 

Gyorsan lehetett haladni ennek a dallamos nyelvnek a megismerésében. A csábítás itt is meg volt. Nem képekért hajtottunk, hanem címekért. Szerencsére hamar eljutottam a levelező szintre. Először egy jugoszláv, majd egy francia eszperantista gyerek címét kaptam meg. Az előbbivel két levélváltásig jutottam, a másodikkal nem tudtam felvenni a kapcsolatot. Aztán jött egy bolgár cím, Rumen Georgiev, aki egy nálam két évvel idősebb fiú volt. Mások is kaptak bolgár címeket, mint kiderült azért, mert ezeknek a gyerekeknek a nyári magyarországi utazását készítették elő. Havi egy-két levélváltással mérve az időt, fél tucat után megérkezett Rumen Georgiev, és még vagy 20-25 bolgár gyerek. A fiúk zömökek és sötét hajúak, a lányok cserfesek és csinosak voltak.

 

Egy bő hetet töltöttek városunkban, ami a kultúrák igazi találkozása volt. A fiú, aki nálunk lakott, nem látott még fürdőkádat, majd amikor megmutattam neki, hogyan kell használni, beült mellém a vízbe. A szappant azonban akkor sem volt hajlandó használni. Elővette rózsaolaj illatú hüsikendőjét, és azzal törölgette le magát. Azonban ez engem kevésbé zavart, az annál inkább, hogy láttam meztelen testén, hogy ő már nagyfiú, én pedig még csak kisfiú vagyok.

 

A barátját, aki szintén velük jött, úgy hívták, hogy Sztojan Sztojanov. Ők ketten egymástól elválaszthatatlanok voltak, és mivel vendégül látója, Józsi az én legjobb barátom, nagyon összetartó kis csapat kezdett kialakulni. Sztojan szeretett a lépcsőház bejáratánál a lépcsőn ücsörögni. Ilyenkor térdeit felhúzta, két karjával rátámaszkodott, fejét előre lógatta, és folyamatos, kitartó köpködéssel próbált minél nagyobb nyáltócsát képezni. Persze nekünk, fiúknak, akkor ez egyáltalán nem volt elítélendő cselekedet. Mindennap együtt lógtunk az oroszlányi utcákon, a város körüli erdőkben és réteken, ha nem volt épp közös program, vagy kirándulás. Néha más bolgár gyerekek, fiúk és lányok is hozzánk csatlakoztak.

 

Így ismertem meg Krassimira Dimitrovát. Ő is két évvel volt idősebb nálam, akár a fiúk, és gyönyörű. Legalábbis nekem nagyon tetszett. Bár nem kerestem addig lányok társaságát, inkább a terhemre voltak, ettől kezdve, amikor tudtam, próbáltam a közelében lenni, és valami idétlenséggel felhívni magamra a figyelmet. Ez néha szórakoztatta, de inkább zavarta. Én akkoriban meglehetősen kövér voltam, ráadásul nagy kerek szemüveget viseltem, vastag üveggel, mi úgy mondtuk, hogy „szörényileventés-szemüveg”. Krassimirának pedig mi tagadás, volt hódolója bőven. Előfordult, hogy csúfolódással próbált elűzni magától, és gonoszkodott lekoptathatatlan barátnője, Tamara előtt.

 

Volt nekem egy jó kis halas bicskám. Egy rövid pengéjű kis zsebkés, melynek nyele fényes lemezpikkelyekből állt, és egy hal testét formázta. A társaságunkban minden fiú ilyenre vágyott. Gondoltam ez biztosan tetszik a lánynak, és vittem oda dicsekedni, hátha felnéz majd rám. Ő ránézett, majd rám, elvette tőlem, odarakta a nyakamhoz és azt mondta, barátnőjével összenevetve:

- Unu hararo pendas via vivo! –ami azt jelentette, hogy egy hajszálon függ az életed, majd a kést eldobva otthagytak. Vagy máskor:

- István! Vi estas tre dika knabo!

- Igen, sajnos kövér vagyok! - mondtam, és eloldalogtam.

 

Az egy hét hamar eltelt, és itt volt a búcsúzás ideje. A bolgár gyerekek továbbutaztak a sikondai gyermeküdülőbe, mi pedig Mariborba, az Eszperantó Világkonferencia meghívott gyermekküldöttségeként. Rumennel és Sztojannal megbeszéltük, hogy levelezni fogunk. Vendégeink felszálltak a buszra, s az lassan, és méltóságteljesen elindult, köszönésképpen dudált egy nagyot, majd ráfordult a városból kivezető útra.

Én csak távolról, és félig szemlesütve néztem Krassimirát, ahogy felszáll, elhelyezkedik, fészkelődik, forgolódik, fecseg, egy felszíneset kiint az ablakon, persze nem nekem, mindenkinek úgy általában, és elmegy. Nagyon fájó volt az a néhány pillanat. Úgy éreztem, hogy elvisz valamit, valami megmagyarázhatatlant, ami majd hiányzik belőlem örökre, belülről, mélyről, az én nehéz és vigasztalhatatlan szívemből.

 

***

 

A nyár egyre keményebben perzselte fel a bányászváros kopott füvét. Én szöcskékre és sáskára vadásztam a városszéli mezőkön, lepkét kergettem és békát fogtam, vagy a Kertaljai patakban próbáltam Kövi csíkra lelni. Így teltek múltak a hetek, és Krassimira emléke úgy halványult el bennem, mint egy álom, amelyet felkelés után elfelejtünk elmesélni.

 

Hamar ősz lett és kezdődött az 5. osztály. Új tanárok, új tantárgyak. Szerencsémre Béla bácsi, az eszperantó tanár lett az osztályfőnököm, aki főállásban matematika – fizika szakos volt. Rumen időnként küldött levelet, és mindig kaptam tőle a borítékban ajándékot is. Hol egy bolgár focista-, hol egy színész képét. Én is hasonlókkal válaszoltam.

Gyorsan szaladt az idő. Már decembert írtunk, amikor levél jött Bulgáriából. Az íróasztalomra tette anyám a borítékot. Ahogy megláttam, feltűnt, hogy ezt nem a Rumen írta, mert a feladó neve és címe alatt egy kis piros szívecske díszelgett. Gyorsan felkaptam a borítékot és elolvastam a feladót: Krassimira Dimitrova!

 

A télből kifordulva már a tavasz derekán jártunk. Béla bácsi rendkívüli szülői értekezletre hívta az eszperantista gyerekek szüleit, mert fontos hírt akart bejelenteni. Mi gyerekek is ott lehettünk, amikor elmondták, hogy a bolgár gyerekek viszontlátogatásra hívtak minket Bulgáriába. Tanárunk felvázolta a tervet: utazás vonattal Szófiába, 3 nap szállás szállodában, városnézés, egy hetes várnai üdülés ifjúsági szálláson. A kettő között egy másfél hetes tartózkodás azon családoknál, amelyek gyermekei nálunk laktak, egy Popovo nevű, észak-bulgáriai kisvárosban, ahol a cseregyerekek éltek. Innen kirándulások a környékre.

 

Eszperantó csoportunk már túl volt az egy hetes maribori rendezvényen, és Béla bácsi a tapasztalatokat leszűrve alkalmasnak tartotta a társaságot egy három hetes utazásra is. A szülők többsége szerencsére vállalta az utazás költségeit, így megkezdődött a szervezés, a várakozás időszaka. Mindenki nagyon izgult, de én kétszer annyira, hiszen engem Krassimira is várt, akivel már postafordultával váltottunk a leveleket. A küldött ajándékok már nem képek, vagy kártyanaptárak voltak, hanem átváltóztak préselt virágokká, szalvétákká. Kraszi minden levelében hosszúlábú, miniszoknyás, szőke lányokat, virágokat, és természetesen szíveket rajzolt. Én időközben a nemi érés első jeleként jelentősen lefogytam, és megnyúltam.

 

***

 

A nagy utazás egy didergő júniusi hajnalon, a 3 óra 14 perckor induló Oroszlány –tatabányai vonaton kezdődött. Akkor már majd meg őrültem a zenéért. Képes voltam percekig tekergetni a Sokol rádió rövidhullámú skáláját, hátha elcsípek valami külföldi zenét. És mit ad isten, ahogy elindult a hajnali vonat, jókedvünket fokozandó, valahonnan a zavaros sípoló éterből kihallatszott, hogy:

- ájken getnó...

 

Temérdek izgalom ért minket utazás közben. A határátkelés Jugoszláviába, Nis után, alagútba be - alagútból ki, a meredek, kopár hegyek, és vad, zúgó folyók látványa, és Szófia, a hotel, a hagymakupolás templomok, a Georgi Dimitrov mauzóleum – akkor láttam először halottat -, és természetesen a pottyantós WC.

Egy hosszú és fárasztó utazás után, teljesen elcsigázva érkeztünk meg Popovoba, amely egy tíz-tizenötezer lakosú városka volt, a nagy dunai kikötő és átkelő város, Rusze közelében, nem messze a román határtól.

 

Mennyit nevettünk, miközben elmagyaráztuk bolgár barátainknak, hogy magyar nyelven mit jelent a popó szó.

- Popó – segg – popovo érted? – mondtam nevetve.

- Popo–seg–popovo erted ? – ismételgették, és először nem jöttek rá, hogy mért ütöm eközben nevetve a fenekemet.

Mi pedig azt nem értettük, hogy Bulgáriában miért mutatják fejjel fordítva az igent és a nemet. Számtalan félreértés származott abból, hogy pont az ellenkezője történt, mint amire számítottunk. Például Rumen kivesz egy üveg narancslevet a hűtőből és megkérdezi: Kérsz?

Mire bólogatok, hogy kérek, igen. Erre kivesz egyet magának és elkezdi inni. Nekem meg nem ad. Vagy int, hogy lejössz a ház elé, intek, hogy igen, erre leszalad, és az orromra vágja az ajtót. Vagy anyukája újrakínálja a kesernyés bolgár olajjal leöntött sopszka salátát, amiből az utolsó falatot éppen sikerült letolnom a torkomon. Riadtam rázom a fejem, hogy köszönöm, már nem kérek, erre megrakja újra a tányérom, hadd egyen ez az éhes magyar gyerek, majd a termetes Rumen apuka bíztatásul meglapogatja a hátam, miközben bíztatásul valamit anyanyelvén morog.

Azóta sem értettem meg, hogy ezek bolgárok miért tanulhatták meg ezt a bólogatós dolgot fordítva!

 

Rumenék egy 3 emeletes, régi tömbházban laktak. Négytagú család, két szoba. A fürdőben rögtön megértettem, hogy miért nem tudta a fiú, hogy mire van a kád. Náluk nem volt. Így én is oktatásra szorultam fürdés á’la bolgár módra tantárgyból. A fürdő közepén volt egy lefolyó, efölé kellett állni, és egy lyuknélküli tésztaszűrőszerű, nyeles edénnyel fejemre borítani a vizet, aztán hüsikendő, vagy a saját készletemből származó szappannal szappanozás, majd ismét vízborogatás a fejre. Viszont a WC angol. Józsi barátom, aki Sztojan Sztojanovéknál lakott, rosszabbul járt. Családi ház, fürdőkád, viszont pottyantós WC, a házon kívül, hátul a házvégében.

 

Gyönyörű napokat töltöttünk el barátaimmal, Józsival, Rumen Georgievvel, Sztojan Sztojanovval, Krassimira Dimitrovával és Tamarával. Együtt lógtunk, fürödtünk a városszéli tóban. Fagyiztunk, zenét hallgattunk, ismerkedtünk a helyi gyerekekkel.

Sokat nevetgéltünk, miközben egymás nyelvével ismerkedtünk.- Az ipafai papnak fapipája van, tehát az ipafai fapipa, egy papi fapipa – ismételgettem nekik büszkén.

 

- As ifapai papipapipa – próbálták kimondani elfúló nevetés közepette.

- Sárga bögre, pöttyös bögre, görbe bögre – mondtam.

- Söbörö göböre – mondták.

- Csicskopci cservenotik venicskopci – próbáltam én is utánozni őket.

 

Volt egy zenés táncos hely, még oda is elvittek minket. A helyi pop együttes külföldi slágereket játszott. Amikor megtudták, hogy magyarok is vannak a kerthelységben, az énekes köszöntött minket, majd eljátszották tiszteletünkre a Gyöngyhajú lányt, bolgár - magyar - angol vegyes halandzsa nyelven énekelve. Úgy gyerekfejjel is büszkeséget éreztem akkor, hogy magyar vagyok.

 

De a lényeg, Kraszi! Ő is ott volt mindenhol. Ha nem láttak minket megfogtuk egymás kezét, és volt, hogy még a vállát is átöleltem, mint a nagyfiúk. Találkozáskor, és az esti búcsúzáskor még egy - egy ártatlan puszi is megesett. Egyszer Kraszi meghívott hozzájuk. Egy szép családi házban laktak, az előkert illatozott a nyíló futórózsáktól. Bemutatott a családjának, eszperantó, orosz, bolgár, magyar vegyes nyelven társalogtunk. Bevezetett a lányszobába is, ami nekem nagyon tetszett. Sokat elárult erről a kedves bolgár lányról.

 

Lassan eljött a búcsú ideje. Vonatra ültünk a popovói vasútállomáson, hogy Várnába utazzunk, és végre meglássuk a tengert. A bolgár gyerekek oda már nem jöttek velünk. A búcsúztatásunkra szinte mindenki eljött, akit ismertünk. Én már nagyfiúsan kézfogással búcsúztam el Rumentől és Sztojántól, és a többi bolgár gyerektől. A végére maradt Krassimira, aki félre is húzódott, csak Tamara nem volt hajlandó távolabb lépni. Bátortalanul megpusziltam Kraszi arcát, és –„dzsiszrevido” eszperantista viszláttal már zavartan le akartam lépni, de megfogta a kezem, és valamit mondott, amit nem értettem. Ekkor nevetve oldalt fordult nekem, kinyitotta a száját, és kinyújtotta, aranyos, remegő, rózsaszín nyelvét. Ugyanígy tett Tamara is, és összeérintették a nyelvüket, majd felém fordult és lágyan szájon csókolt. Én bátortalanul viszonoztam, szánk összetapadt, és én megkaptam életem első csókját.

 

Ettől kezdve leveleztünk 2 éven keresztül, egészen a 8. osztály végéig. Időközben megírta, hogy már nem tanul eszperantóul, csak miattam használja a nyelvet, de egyre nehezebben, mert ő már középiskolás és német szakos. Kérdezte, hogy nekem megy-e a német, mert jó lenne úgy folytatni.

Lassan én is középiskolás lettem, és németül továbbra sem tudtam. Bár elkezdtem egy angol tanfolyamot, de ugyanúgy jártam, mint 6 évvel korábban a franciával. Abbahagytam.

Az évek múlásával Kraszi fokozatosan halványuló emlékké vált, mint ahogy az állomáson integető alakok, ha elindul a vonat. Az utolsó levelet, amelyre csak véletlenül, feledékenységből nem ment válasz, ő küldte. Aztán jött egy másik lány, talán egy osztálytárs, talán egy lány a térről, és Krassimira Dimitrova végleg feledésbe merült.

 

***

 

2007 nyarán történt. Egy ismerősöm arra panaszkodott, hogy a diplomájához eszperantó nyelvvizsgát kell tegyen, és már csak 3 hónapja van, hogy levizsgázzon. „Esperanto! Esperanto, estas la bela lingvo”, jutott eszembe.

Elővettem a réges-régen mellőzött eszperantó nyelvkönyvemet, kinyitottam, és egy boríték hullott ki belőle a földre. Felvettem és ránéztem, vajon milyen levél lehet. Egy megfakult, piros filctollal rajzolt, apró szív volt a feladó neve alatt, felette pedig a feladó neve: Krassimira Dimitrova.

 

Leültem és rögtön valami melegséget éreztem belül, mint amikor az erdő eldugott zugában felolvad a télről megmaradt hófoltocska. Akkor értettem meg azt, amit gyerek fejjel még nem fogtam fel, hiszen a lányok addig csak zavaró tényezők voltak, hogy a számomra történetileg definiált „első szerelem” előtt volt egy korábbi is. Az a megtalált levél ráébresztett, hogy Krassimira volt nekem az „első előtti szerelem”.

 

 

 

VÉGE

 

 

 

Sebő Ferenc - Bolgár dallamok feldolgozásai, saját szöveggel.

Sebő Ferenc - Bolgarian folk melodies by hungarian poems

Forrás: you tube, TeheranJuice

https://www.youtube.com/watch?v=RctHWYMVbDg

 

 

 

---

Fotó: James Stanfield - Paris

 

 

 

A szürrealista fényképész

 

 

 

A költő sohasem talál fel újat. Nem tesz mást, mint átszabja a valóságot. Az életről, a környezetről készít látlelet-fotókat. Ezeket később feldarabolja és montázst készít belőlük. Cselekvése folyamán rámutat a mindennapi cselekedetek hátterére, és újraértelmezi azokat. Összekapcsolja a tudatalattit és a tudatosat. Időket egyeztet, korokat tol el. Megjeleníti a különböző tudati szinteken felhalmozódó információfoszlányokat. Keresi köztük a közös nevezőt. A létrehozott alkotás nem más, mint számtalan metszetet magába foglaló tér-kép, melyben a metszetek anyaga, térbeli elrendeződése, egymással való kapcsolata, mindenkire nézve más és más. Ha a szemlélőben impulzusokat generál az elé tárt eredmény - műalkotás, elkezdődik egy interakció, mely során az elé rakott tér-képből kiszelheti a kizárólag csak rá jellemző metszetet, ez lesz az ő értelmezése, egyénre szabott fotója. Így a költő tulajdonképpen nem más, mint egy szürrealista fényképész.

 

Van-e értelme világunkban a másképp látásnak? Van-e értelme olyan látszatokat, alternatívákat létrehozni, megfogalmazni, amelyek rejtettek, észrevétlenek, esetleg kitalálatlanok voltak korábban? Ha igen, megéri-e meglátni ezeket?

 

Célszerű megfontolni, de válasz egyszerű: van!

 

Van értelme a szürkék között meglelni a türkizkéket, felfogni a bézsközt megcsillanó tűz pirosat, a fehérből árnyékot vonó alabástrom színét, a város zsongásából kihallani a rigó dalát, megéri lelassítani egy filmrészletet, vagy kivágni belőle egy kockát. Megéri megcsiszolni egy kristályt, hogy felfedje szépségét, De megéri aláhúzni egy könyv emlékezetes mondatait, vagy figyelemreméltó gondolatait.

Megéri behatolni a kifakult őszvégi erdőbe, megéri beszaladni egy búzatáblába. Megéri észrevenni az apró mezei virágokat, az útszéli pipacsot, vagy búzavirágot.

Megéri tanulmányozni egy arc részletét, ugyanúgy, mint az előttünk elterülő panorámáét. Fontosak egy szobor, egy plasztika, egy bélyeg, vagy egy érem részletei.

 

Ezért, hát érdemes fényképezni szemmel, aggyal, érzésekkel, értelemmel. Fontos kimetszeni a számunkra fontos metszeteket, a privát, személyre szabott lényeget. Ha ez megtörténik, az agyunkban elraktározott élménykép-foszlányok, puzzle-darabok előhívásakor, összeállításakor, magunk is szürrealista fényképészekké válunk.

 

A saját, szuverén, egyénünkre szabott szürrealista fényképészünkké.

 

 

VÉGE

 

 

***

 

Karlheinz Stockhausen - "Helicopter String Quartet"

Helikopter vonosnégyes

Forrás: you tube, grrgamel

https://www.youtube.com/watch?v=13D1YY_BvWU

 

 

---

 

 

A garázsajtó története

 

 

 

 

1980 tavasza. Egy dunántúli megyeszékhely művelődési háza. Katonai sorozóbizottság a 18 éves korban hadkötelezetté váló fiatalok orvosi alkalmasságának igazolására.

 

- Samu Károly jöjjön be. Adja a papírját. Vetkőzzön le. Teljesen. A ruháját hagyja ott. Guggoljon le. Álljon fel. Hajoljon előre, majd hátra. Forduljon háttal. Terpeszállás, és hajoljon előre. Húzza szét! Minden rendben. Van-e valami betegsége, ami miatt nem tudná ellátni a katonai szolgálatot?

- Van, van. Persze. – mondta nem túl meggyőzően Samu.

- Mi? –húzta fel a szemöldökét a katonaorvos, miközben körbenézett és összegyűjtötte az egyetértő pillantásokat a sorozó bizottság tagjaitól.

- Hát, szokott itt fájni – mutatott a mellkasára, majd a közönyös és csodálkozó tekintetek láttán folytatta:

- Meg a lábam is szokott...

- Majd, ha hazamegyünk, jól megrugdoslak, aztán az tényleg fog fájni! – mondta egy sötéthajú, robosztus termetű férfi Andrási, és szigorúan nézte a csenevész termetű, és a megalázottságtól már teljesen maga alatt lévő fiút.

- Szóval akkor hol is fáj? - állt fel az orvos, atyáskodóra véve szerepét.

- Hát, ott is, de nem nagyon.

- Ugye megmondtam. – Szólt atyáskodó, baljóslatúan nyájas hangon, Andrási, a rendőrőrmester, akit akkor szoktak a sorozóbizottságba delegálni, amikor abból a városból soroztak, ahol él, ahol rendőr már vagy húsz éve, ahol ismer minden utcán csellengő suhancot, és ahol igen jól ismeri mindenki, aki nem fér a bőrébe néhanapján.

- Szóval nem nagyon. Alkalmas. Öltözzön fel! Szólítsa a következőt! – mondta a sorozóbizottság elnöke.

 

 

***

 

 

Két évvel később egy dunántúli kisváros cukrászdájában, egy négyfős társaság ünnepelte az István napot december 26-án. Meglehetősen sokat ittak, de mindenki jól állt a lábán. Úgy döntöttek, ideje továbbállni. Fizettek, felálltak és távoztak. Kinn az utcán jólesett a mínusz egy-két fokos levegő. A korábbi napok erős hidegei miatt a járdákat vastag jég borította. A négy fiú jó barát volt. Hárman a helyi gyárban dolgoztak, míg a negyedikűk asztalosként dolgozott a megyei építőipari cégnél, a KOMÉP-nél. Ezt a fiút Karesznak hívták. A többiek István, Jani és Sanyi. Már vagy 20 méterre eltávolodtak a cukrászdától, amikor Karesz a jégen megcsúszott és hanyatt esett. Jól bevágta a fejét. Az elfogyasztott konyak, Mascherie koktél, és Irsa vermut alkoholtartalma valószínűleg csökkentette a fejbe verés okozta fájdalmat, viszont nehézségeket okozott az egyensúly visszanyerésében. A fiúk próbálták felállítani nem nagyon ment. Egy nagyon csúszós részen voltak, ahol nekik is nehéz volt az állás, nem beszélve az alkoholról, ami bennük is dolgozott. Sehogy sem sikerült Kareszt felállítani, mert látszott rajta, hogy az alkohol kezd úrrá lenni rajta. A fiúk úgy döntöttek hazaviszik, hiszen csak mintegy ötven méterre lakott. Gondolták, ott majd kialussza magát. Így hát megfogták a nagytermetű asztalost, egy elől a két lábát, hátul meg jobbról – balról, és mint a nehéz tárgyat, csúszkálva, le-letéve, közben jókat nevetgélve haladtak a berúgott fiú lakhelye felé.

 

- Álljanak meg azonnal! – hallották a hátuk mögül.

Megálltak, úgyis nyekklett - nyaklott a társuk a kezük között. Megfordultak, és látták, hogy három rendőr siet feléjük.

- Komám, ezek a megyétől vannak! – szólt spicces hangon Jani.

- Ja, az nem jó nekünk, mondta István, aki tudta, hogy bármilyen szemetek is a helyi rendőrök, azért könnyebb velük lerendezni a kétértelmű eseteket, mint idegenekkel.

- Jó estét kívánok! Kit cipelnek maguk?

- Jó estét! A barátunk elcsúszott, bevágta a végen a fejét, és nem tud lábra állni. Mi meg hazavisszük, mert itt lakik az út túloldalán.

- Na. Állítsák csak talpra, ezt a fiút! – utasította őket az egyik rendőr.

 

Karesz arccal eddig a jégen hevert, a hidegtől kezdett bele visszatérni az élet.

- Itt vannak ezek a rohadt rendőrök. Az a rohadt Andrási. A tartozás. Hol a pénzem? Most aztán vége lesz, mint a botnak! Megölöm! – ordította.

 

Erejét a harag szinte megsokszorozta. A pillant tört része alatt felállt, mint aki titkos, kijózanító tablettát nyelt, és rohant volna a rendőröknek. Barátai mindhárman utána vetették magukat, de ő akár Herkules lerázta magáról őket. Két kezével és egyik lábával is taszított egyet hátra, és a fiúk úgy fröccsentek szét, mint a lavórból a vízcseppek, ha valaki belecsapott egyet. Mindhárom fiú elesett. Istvánnak széttört a szemüvege, és az egyik lencse éle, a szeme alatt, ívesen az arca bőrébe vágott. Janinak – mondhatni, ő úszta meg a legolcsóbban -, szétrepedt az ülepén, a feketepiacon vásárolt piros címkés Levi Strauss 501-es farmer, Sanyinak a mongolbőr dzsekije repedt meg hosszanti irányban, a baloldalán, azon a részen, ahol az ujját a háthoz varrják. Karesz pedig meglódult, most már akadálytalanul, a látottaktól pár másodpercre elámult rendőrök felé.

 

 

***

 

 

A járőrcsapat jól képzett, rendszeresen intézkedő rendőrökből állt. A  bányászvárosokban nem volt ritka a nagytestű, a sok pálinkától eszét vesztő, „nem szocialista módon, viselkedő” ember.  Így aztán nem sokat csodálkoztak. Azt sem mondhatnánk, hogy jókedvükben voltak. Nem elég, hogy szolgálatban vannak Karácsony másnapján, még csak nem is saját lakhelyükön, hanem a megyéhez vezényelve járőrbe. Itt pedig nem lehet üresen leadni a szolgálati jelentést. Ráadásul ez a hideg. Szóval még jól is jött ez az ügy, tehát nem lepődtek meg a támadáson. A jobbról álltó kitért a felé rohanó ember elől, és Castro-bakancsával sípcsonton rúgta Kareszt. A középső rendőr ezzel egy időben a rúgás fájdalmában előrehajoló és üvöltő ember arcába és szemébe nyomta a nála lévő könnygázspray flakon tartalmának jelentős részét. A csapat harmadik tagja ekkor ököllel tarkón vágta a fiút, aki összecsuklott. De kemény fiú volt ez az asztalos, nem került az ütéstől, meg a rúgástól rosszabb állapotba, inkább józanított rajta. Persze látni, nem nagyon látott.

 

- Álljon talpra maga disznó! – mondta az egyik járőr, bekísérjük az őrsre.

- Nem látok semmi, kimarja ez a szar, a szemem.

- Majd az őrsön megmosod fiam. – így a másik rendőr.

- De még volna itt egy kis dolog. Kérem az önök személyi igazolványát.

 

A fiúk addigra már összeszedték magunkat a földről. Ők már nagyon fáztak, és semmi jót nem vártak ettől az estétől. A járőr parancsnoka egyenként elkérte az igazolványokat. Hosszasan nézte a fényképeket, tulajdonosuk arcába világított, miközben afféle rögtönzött kvíz vetélkedő keretében villámkérdéseket intézett a fiúkhoz. A srácok engedelmesen válaszolgattak, miközben hunyorogtak a járőrlámpa fényétől. A másik járőr gondosan feljegyezte az összes adatot. Legalább lesz mit jelenteni. 4 igazoltatás, egy intézkedés, egy előállítás. Már fél műszakra elég. Nem siettek nagyon. Mindegy, csak teljen az idő. Most beviszik ide a helyi őrsre ezt a duhajt, kicsit nevelgetik, Oszt itt is a reggel. Lehet, már ki sem kell jönni.

 

Karcsi már teljesen lehiggadt, pontosabban kifogyott belőle hírtelen az erő. Minden megmaradt energiájával azon fáradozott, hogy megtartsa magát a lámpaoszlopba kapaszkodva, amihez a rendőrök támasztották.

 

- Na, akkor menjünk, Károly! – szólt a fiúra az atyáskodó a járőrparancsnok, és elindultak volna gyalog, a hozzávetőleg egy kilométerre lévő városi rendőrkapitányságra.

- Nem tudok menni! Nem látok! A szemem! – nyöszörögte Karcsi.

- Jöjjön csak Károly! Mi segítünk. Majd, ha szükséges, kihívjuk az ügyeletet. Bár nem hiszem, hogy szükség lesz rá. – ezzel elindultak szoros egységben, mint négy összetartozó jó barát, lassan sétálva.

- Tudja Károly fiam, az a baj, hogy a fiatalokból már kiveszett a tisztelet. Amikor gyerek voltam, a szomszédunkban lakott a Horváth János bácsi. Ő is rendőr volt. Attól úgy féltek, mint a tűztől. Az öreg volt, hogy úgy berúgott, hogy a tányérsapka leesett a fejéről, és gurult az úton, mert nem is a járdán ment haza, hanem az úton. Közben énekelt hangosan! Mégse csúfolta senki, még a háta mögött sem. Mert, ha megtette volna valaki, a háta mögött úgyis beárulják, annak aztán kiverte volna a szájából a fogait. A tányérsapkát meg utána vitték, és odaadták a Mária néninek, a feleségének. Mi humánusan neveljük a fiatalokat! Igaz, elvtársak? – kérdezte.

- Úgy bizony, úgy bizony! – válaszolták azok nevetve. – Néha, de csak ritkán egy-egy pofon. Meg ez a kis inhaláló, még jót is tesz, megtisztíccsa a légzést.

 

Időközben beértek a városi kapitányságra.

 

 

***

 

 

- Kit hoztatok ide Karácsonykor? – kérdezte az ügyeletes kapus a rendőrségen.

- Csak egy részeg fiú! Vegyétek át, mer’ én be nem viszem a megyére. Elég nagy kiszúrás ez így is, nem kell még a plussz papírmunka ott is.

Az őrmester felszólt telefonon, és hamarosan feltűnt egy másik rendőr, papucsban. Épp evett, még nem nyelte le a falatot.

- Na, gyere, ha már itt vagy –  mondta, miközben tovább rágott, - Menj be a cellába!

- Meg akarom mosni a szemem, mert befújtak. Majd viszünk be vizet, mondta a fiúnak és rázárta a cellát.

Visszament a megyeiekhez, közben előkerült a harmadik ügyeletes is. Andrási.

- Idefigyelj! – szólt hozzá a megyei járőr, - miért akar téged megölni ez a fiú. Azért jött nekünk, mert azt hitte egyikünkről, hogy te vagy. Valami adóságról hadovált. Persze be van rúgva, de …

- Á, semmi, probléma. – vágott a szavába Andrási - Ismerjük a fiút. Részeges, zavart gondolkozású, hazudozó. Előbb - utóbb a börtönben végzi. Majd én rendezem az ügyet. – mondta Andrási.

- Akkor mi megyünk, elvtársak. Visszamegyünk a központba. Megcsináljuk a papírmunkát. Aztán vége is addigra a szolgálatnak. Gondolom, addig nem találkozunk, úgyhogy boldog újévet nektek! Ezzel elmentek.

 

 

***

 

 

- Lássam azt a gyereket! Szétrúgom a seggét! – mondta Andrási. Kizárta az előzetesek zárkáját. Csak a fiú volt benn. A sarokban ült felhúzott lábakkal. Két karját rátámasztotta. Erősen könnyezett és alig látott.

- Szervusz, Karesz! Mit hallok? Berúgsz, aztán balhézol. Beszélsz hülyeségeket, hogy megölsz, meg megloptalak, meg garázsajtó? Mi van a szemeddel?

- Azok a rohadéko...

- Mit mondtál? – vágott a szavába Andrási. – Megtámadtál három rendőrt te barom, engem meg halálosan megfenyegettél. Szóval. Mi van a szemeddel?

- Befújtak, és mindjárt kifolyik. Meg szeretném mosni.

- Látod! Tudsz te ember módjára is viselkedni. Gyere, kikísérlek a mosdóba. Hozz egy kicsit rendbe magad, aztán megbeszéljük ezt a dolgot.

 

 

***

 

 

Pár perc múlva visszatértek a zárkába.

- Mi neked a gondod?

- A garázsajtó!

- Miféle garázsajtó?

- Az, amit tavaly csináltatott velem, és nem fizette ki.

- Ja, értem! Tehát a garázsajtó! Hát mit gondolsz, te gazember? Ingyen vigyázok én terád. Óvlak téged, is meg a haverjaidat is. Az semmi? Ma este is mit műveltél? Ha én nem vagyok itt, bevisznek a megyéhez, aztán neked annyi. Kaptál volna egy-két évet, de minimum egy kis felfüggesztettet. És akkor nem beszéltem még arról, hogy engem halálosan megfenyegettél.

- Azt nem gondoltam komolyan. Hadd menjek el az ügyeletre, mert kifolyik a szemem. – mondta könyörgőre fogva a hangját Karesz!

- Persze mész. Csak előbb megígéred, hogy nem fenyegetsz engem, cserébe én is elfelejtem az egészet. – mondta egyezkedő hangon Andrási.

- Legalább az anyagköltséget fizesse ki. Dobson padlóból csináltam, meg a vasalatok, a zárak. Nekem is benne van legalább ötezerben.

- Összeloptad már te azt a KOMÉP-nál.

- Nem.

- Dehogynem! Mindenki tudja, hogy a maszek az első, aztán a munka. Így volt ez mindig is, és most is így van.

- De ezt tényleg vettem...

- Hát akkor majd összelopod ezután! – mondta Andrási.  A témát lezártnak tekintette, és kiment a zárkából.

 

 

***

 

 

Néhány perc múlva visszatért egy papírral a kezében, de mielőtt odaadta volna így szólt:

- Akkor ugye megegyeztünk. Én nem tartozom neked semmivel, cserébe nem jelentelek fel, hanem elengedlek. Most pedig írd alá ezt a papírt, és a kollegám átkísér az ügyeletre.

 

Karesz beleegyezett mindenbe, csak innen szabaduljon végre. Amikor az ügyeletről kijött, még mindig homályosan látott. Hazabotorkált, és lefeküdt az ágyára. Nagyon kemény fiú volt, soha nem látta senki sírni, de most hangosan zokogott. Siratta ezt az egész rohadt világot, amiben élt.

 

 

***

 

 

A garázs, amelynek ajtaját készítette pár év múlva gazdát cserélt. Az ajtó azonban mindig tökéletesen működött: nem rohadt, nem szuvasodott, és nem vetemedett el. Igazi jó mestermunka volt. Csupán néhány évente kellett felcsiszolni rajta a csónaklakkot és újrakenni. Egyszer aztán egy következő tulaj, a második Andrási után, úgy gondolta, hogy vasajtót rakat a garázsra, mert a faajtósakat kezdték sorban feltörni a környéken. Így hát megcsináltatta a vasajtót, szuper zárral, amely körben a szögvas keretbe fúrt mélyedésekbe csúszva kapaszkodik jó egynéhány ponton.  Amikor a faajtót a lakatosok leemelték, feltűnt nekik, hogy az milyen jó állapotban van. Az egyikük megkérdezte a garázstulajdonost, hogy mi a szándéka az ajtóval.

 

- Még nem tudom, talán felfűrészeltetem tüzelőnek.

- Nem adná el nekem, én hasznát tudnám venni?

- Jó! Leszámítjuk a vasajtó árából. – egyezett bele a garázstulajdonos.

- A lakatos pedig hazafuvarozta a garázsajtót, és a családi ház étkezőjébe egy nagy asztalt, és a hosszabbik oldalához egy - egy ülőpadot készíttetett belőle. Még két szék ülőrésze és háttámlája is kijött a végén.

 

Andrásit ekkorra már elvitte a jó szíve. Sokan kimentek a temetésére. Néhányan a tömeg hátsó részében, a kíváncsiskodók között, kétes ügyeiről sustorogtak. Karesz már nem lehetett közöttük. Egy évvel korábban belehalt az ivásba. Soha nem tudta lenyelni a kifizetetlen garázsajtó miatt elszenvedett igazságtalanságot, a rendőri megveretést, és az elfojtott konfliktust Andrásival.

 

 

***

 

 

A lakatos egy nagy családi ebéd alkalmával avatta fel az új asztalt. Lehet, hogy egy születésnapot ünnepeltek, de az is, hogy egy eljegyzést. Valószínűleg senkinek nem jutott eszébe az asztalnál ülve, hogy egy néhai garázsajtó mellett ülnek, hogy a készítőmester Karesz, és a készíttető Andrási, a nemrég elhunyt rendőr. Még annak is lehet némi valóságalapja, hogy nem hallottak egyikükről sem. Így aztán senki sem gondolkodott el azon, hogy a tárgyaknak, amit használunk, sokszor története van.

 

 

 

VÉGE

 

 

***

 

Auróra - Bella ciao (live @ Dunafest 2010)

Auróra koncert Dunaszerdahelyen, a tolerancia fesztiválján

2010.07.23

Forrás: you tube, sakaali69

https://www.youtube.com/watch?v=IlYzZZk8YIE

 

 

 

---

 

 

 

 

 

Emil

 

 

Egy fázós késő őszi délutánon hazaérkezvén az aznapi fárasztó műszakról, kulcsommal a kettőre zárt ajtót kinyitva, beléptem az első emeleti panellakásba, amelyben szüleimmel közösen laktam. Miközben kulcsom a tartóra akasztottam, furcsa rossz érzés támadt bennem. Mintha a halál, vagy legalábbis a gonosz szállta volna meg pici, 49 négyzetméteres lakunkat. Anyám a nagyszobai díványon ült, tőle szokatlan pózban, felhúzott és maga alá rejtett lábakkal, és apám kék-sárga csíkos fürdőköpenyét, olyan szorosan maga köré tekerte, mintha valaki az élve történő bebalzsamozásra, és az azt követő örök dicsőségre készülne.

 

 

Ránéztem és láttam szemeiben a zavart, az elemi félelmet, amit az ember csak komolyabb lelki terrort bemutató Hitchcock filmek női áldozatainak szemében láthat!

- Mi történt anyukám? – kérdeztem aggódóan. - Meghalt valaki?

- Azt hiszem láttam a szobán átfutni egy egeret! – mondta hüppögve, és ezzel egyidőben megpróbálta lábát teste alatt teljesen eltüntetni, mintha soha ki sem nőttek volna, a csíkos fürdőköpenyen pedig még csavart egyet, hogy attól kellett félni, elszorítja magát.

Apám utánam egy fél órával érkezett. Szembesült a ténnyel, hogy egérvadászattal fognak telni az elkövetkező napok, a családi rutintevékenységek, úgymint vacsorafőzés, mosás, takarítás, nyugodt tévézés és alvás addig felfüggesztődnek. A néhány szó, amely szájából elhangzott, érezhetően nem nyugtatta meg anyámat, aki teljes határzárat rendelt el, kisszoba küszöb és a lakás többi része között, majd néhány túléléshez szükséges holmival felszerelkezve bevonult a szobámba, és magára zárta az ajtót.

 

Mi férfiak, kik a veszélyzónában rekedtünk összenéztünk, majd kelletlenül, idegenül mozogva a konyhában, elfogyasztottuk a még békeidőben megfőzött ebédet, és abban reménykedtünk, hogy vagy nincs egér, vagy hamar meglesz.

Nem így történt. Először fölényes próbálkozásként kiraktunk egy egérfogót, azt a jól bevált drótból készült, erős rugóval szerelt változatot, melynek halálos asztalkájára helyezett szalonnadarabbal viszonylag sikeresen lehetett egeret fogni. Viszonylag!

 

Mivel az egér kora estig nem mutatkozott, és a csapda sem csattant, sikerült anyámat kicsalogatni a szobából. Kizárta az ajtót, résre nyitotta, majd kidugta a fejét és óvatosan körbenézett, mint amikor az ember, kopogásra kinéz a lépcsőházba, de kint nem talál senkit.

Óvatosan, lábujjhegyre emelkedve elhagyta véd várát, és úgy jutott el a wc-ig, hogy a talpa gyakorlatilag nem is érte a földet. Az este hátralévő részében színlelt vidámsággal nyugtázta, hogy már nem biztos az egészben. Tényleg egér volt, vagy csak képzelte?

Aznap korán készültünk lefeküdni, hiszen az egérüggyel való foglalatosság mentálisan mindnyájunkat kifárasztott, és másnap munkába kellett menni

 

Már tényleg csak az utolsó mozzanattok voltak a lefekvéshez, amikor anyám felsikoltott.

- Ááá! Gyertek gyorsan! – rebegte rémülten.

- Megint láttad az egeret? - kérdeztem beletörődött hangon, hogy erre ma már rámegy minden idő.

- Eltűnt a szalonna, a csapdából! – mondta halálra vált arccal, miközben olyan erősen szorította a fotel karfáját, hogy kifehéredtek az ujjai.

 

Aznap éjjel kulcsra zárt ajtó mögött a földön aludtam, anyám mellettem, illetve felettem, az egyszemélyes ágyamban. Apám kinn ragadt a veszélyzónában. Reggelre bemerevedett derékkal ébredtem a félötös óracsörgésre, majd gyorsan elhagytam börtönöm.

- Anyám még alszik. – gondoltam és kiosontam a szobából, majd az ajtót alig hallhatóan a kilinccsel becsuktam. Abban a pillanatban hallottam, hogy a kulcs elfordul a zárban. Anyám nem aludt, virrasztott. A veszélyzónába hatolva rögtön tapasztaltam, hogy apám sem tétlenkedett az éjjel, a lakásban található, mintegy négy-öt egérfogót mind hadrendbe állította, rajtuk illatozó szalonnadarabkákkal.

 

Itt aztán hírtelen, vagy szerencsére kicsúsztam a történetből, mert elmentem dolgozni. Gondoltam mire hazajövök, az egér, akivel egyébként én a magam részéről szimpatizáltam, meglesz. Napközben többször is eszembe jutott, és el is neveztem Emilnek. A történet már 24 órája zajlott, amikor délután hazaértem. Hát Emil nem lett meg. Apám, aki aznapra rendkívüli szabadságot kért, már egy hatalmas csapdarendszerré változtatta a lakást. Egérfogók a sarkokban és bútorok alatt, legalább tíz darab. Aztán fél literes befőttes övegek, bennük maradék szalonnakészletünk felkatonázva. Az csapdákhoz feljáróként gyermekkorom könyvei, az Ezüst tó kincse, a Sanyi manó könyve, és a Kis vakond szolgáltak, amelyeket apám precízen az üvegek szájához támasztott.

 

Ez a délután is úgy telt, mint az előző, azzal a különbséggel, hogy a család férfitagjai egyre nehezebben viselték az ostromállapotot. De Emil igen jól képzett, kitartó stratégaként nem adta könnyen magát. Ez az éjszaka már fájdalmasabb volt a földön. Talán legrosszabb az volt, hogy nem tudtam mikor lesz már ennek az egésznek vége. Reggel már nem fogtam fel semmi mást a félötös óracsörgésen kívül, és egész nap nyomott hangulatban voltam.

 

Már nem is érdekelt Emil, hogy ott van-e egyáltalán, vagy már más családot zülleszt ép szét, motorikussá, gépszerűvé váltak mozdulataim.

Aznap először értem haza. Már rutinszerűen alkalmaztam az egérfogók, és üvegcsapdák közötti navigálást, nem lestem a szalonnadarabok meglétét sem, csak letompultan jöttem-mentem

Hírtelen, mint ahogy a nagy dolgok szoktak történni a Földön, meghallottam azt a mennyei csattanást, amit csak akkor érzékelhet az ember, amikor egy erős rugóval ellátott egércsapda rácsapódik áldozata nyakára, megszabadítva ezzel őt a szorgos földi lét minden gondjától-bajától.

 

- Emil elment! – mondtam szomorúan, majd négykézlábra állva megkerestem az elsült egérfogót. Akkor megláttam szegény Emilt, a szürke eminenciást, a nagy taktikust, a drótkeretbe szorulva, eltört nyakkal, szájában az utolsó darabka szalonnával, amit földi léte során elfogyasztott.

 

 

 

VÉGE

 

 

***

 

A 2009. szeptember 26.-i II. Poet-est. Az Emil Szecsődy Péter előadásában

Forrás: you tube, PoetHoldsugar

https://www.youtube.com/watch?v=AlUR4uKljbo

 

***

 

Hofi Géza – Koós János - Megalkuvó macskák (Macskaduett)

Forrás: you tube, Purcika

https://www.youtube.com/watch?v=6MRSoAZixJw

 

 

 

---

 

Fotó: Erik Johansson

 

 

Wilhelm

 

 

- Hol van, Oszkár? – Csodálkozott el Peti, amikor egy álmos vasárnap reggelen kiszaladt a szobájából. Az akvárium üresen állt a nappali komódján, zöldes vizében már egyetlen hal sem úszkált.

- Meghalt. Oszkár meghalt. – mondtam neki részvéttel a hangomban.

- Miért? – kérdezte, lefelé biggyedő ajkakkal, nagy kék szemeit kérdőn rám emelve, mintha azt hinné, hogy ezen a dolgon még változtatni lehet.

- Hát tudod, kisfiam, már öreg volt.

- De hát nemrég kaptuk! – vágott a szavamba, hangjában már a sírásra hajló tónussal.

- Igen Petike, de tudod, már a boltban is régóta élt.

- És most hol van?

- Már eltemettem reggel, amikor felébredtem és láttam, hogy nem él.

- Hová, apa! Hová?

- A ház mögött ástam neki egy pici gödröt. Aztán Oszkárt beletettem egy kis dobozkába és eltemettem.

- Úgy sajnálom! – mondta Peti, miközben már kezdte feltalálni magát, az előző este elől felejtett gombfoci csapattal.

 

***

 

Nekem soha sem voltak halaim. Szinte az egész életem halközeli állapotban éltem, de nem sikerült ezekkel a néma gerincesekkel közelebbi kapcsolatba kerülnöm. Apámnak vagy 20 évig volt horgászstégje egy tavon. Gyakorlatilag én is ennek a tónak a partján nőttem fel. Imádtam benne fürödni, imádtam a partról figyelni, amint nyáron a felmelegedett sekély, part menti víz tetején az ezüstszárnyú keszegivadékok játszadoznak. Ha jó idő volt, az egész napomat a vízben töltöttem. Még enni sem voltam hajlandó kimászni, ezért anyám, hogy éhen ne haljak, egy pléhvödörben ételt és innivalót eresztett le nekem. Mire beesteledett és partra – stégre vetődtem, akár egy kifogott tükörponty, kezemen és lábamon felázott a bőr, nyakam pedig sárgás-zöld volt a meleg vízben elszaporodott algáktól. Halfajok generációival együtt nőttem fel. Lehet, hogy ez volt az oka, vagy talán az, hogy sajnáltam rá az időt, de egyáltalán nem voltam hajlandó horgászni. Úgy gondoltam, minek fogjam ki a halakat, jól el vannak azok ott a tóban. Ez lehet az oka annak is, hogy bár erkölcsi kifogásom nincsen a halhús fogyasztása ellen, és soha nem is viszolyogtam tőle, de mégsem szerettem meg, azóta sem.

 

Néhány hónappal Oszkár halála előtt történt, hogy Peti a nagypapájától kapott egy akváriumot tele hallal. Volt benne mindenféle, találomra összevásárolt fajta. Így: 3 darab aranyhal. Egy klasszikus narancssárga színű, nagy fátyolos farokkal, egy fehér, a fején nagy piros folttal, és egy fekete, nagy kidülledt szemekkel. Aztán volt egy 6-7 centiméter hosszú harcsa, amely vadult úszott le-föl, eközben úgy tekerődzött, akár egy kígyó, feleségem nagy rémületére. Volt benne még két apró harcsafaj, egy fehér és egy szivárványos színű. Ezek is fürgén úszták keresztbe-kasul az akváriumot, aztán ott volt még 4-5 xifó, no meg volt még két harcsaféle, amelyek közül az egyik hol az oxigéntermelő szerkezet nyílásába kúszott, hol pedig valamelyik kő árnyékos oldalán dekkolt, meg még egy, amelyik naponta többször rátapadt az üvegre, akár egy tapadókorong, és lenyalogatta onnan az algákat. De ki ne hagyjam azt néhány guppit, - köztük volt két fekete is-, amelyek falkában gyülekeztek, randevúztak a víz alatti füvek alkotta dzsundzsásban. Olyan volt ez akár a Noé bárkájának víz alatti különítménye. Gondolom a díszhalárus jó üzletet csinált aznap, amikor az apósom betéved hozzá ajándékvásárlás okán.

 

Én, aki sohasem vágyódtam akvárium után, hiszen nézeteim szerint a halak is, meg én is jól elvagyunk a saját életterünkben, szembetaláltam magam egy bábeli zűrzavarral. Mert bármennyre is próbáltam kívül helyezni magam a történéseken, kivonni nem sikerült. A gyerekek persze először örültek a halaknak, etették is lelkesen és bőven, legtöbbször túl bőven őket. A víz rendszeresen zavaros és büdös volt. Egy-két hal hamar megadta magát a guppikolóniából, meg az egyik kőre tapadó harcsa maradt végleg a kövön.

 

- Takarítani kell rendszeresen! – adtam ki a parancsot. Addig nem is gondoltam, hogy egy ilyen kis akváriumba 26 liter víz van. Az testvérek között is 26 kg, nem beszélve az üveg súlyáról. Gerincsérvemmel ezt rendszeresen emelgetni nem fogom, jött a gumicsöves vízleszívás, az eleven bio-halászleves kóstolással. Aztán idővel sikeresen toltam át ezt az új feladatot a feleségemre, kisebb szócsata után:

- A te apád vette az akváriumot! Én sohasem vágytam rá. Te biztos tudtál erről a merényletről ellenem. Én nem is tudom, hogy tudtátok ezt kitalálni nekem, hogy majd megszabjátok, hogy mostantól a te hobbid az akvarisztika lesz? Mert ugye, azzal tisztába voltatok, hogy az 5 éves Peti, meg a 9 éves István nem fogják csinálni. Hát én sem.

 

Így ragadt az akvárium tisztítása a feleségemre. Az időközben elhullott halak pótlására apósom újabb halakat vásárolt. Ha egy kimúlt, hozott kettőt. Gondoltam, valamit tenni kell. Felderítettem az ismeretségi körömben olyan embereket, aki értettek a halakhoz, és tanácsokat kértem tőlük, mert bár az akvarisztikát közben sem szerettem meg, mély szimpátiát éreztem a komódunkon élő „tólakókkal”, és igazi mikrogyásszal éltem meg a rendszeresen pusztuló halacskák halálát. A legfontosabb információ, amit beszereztem az volt, hogy ahány literes az akvárium, annyi centi hal legyen benne maximum. Hát nálunk több volt. A három aranyhal és a kígyótestű harcsa is kitették ezt a hosszat. Ez volt az első csatanyerés, hogy megállítsam a hozzánk rendszeren beköltöző halak áradatát. Mert pusztulás az volt. A szakirodalom szerint igénytelen és szapora guppik hamar feladták. Valamelyik halfaj – bár sose láttam, szerintem a xifók – kikezdték a fekete aranyhal güli szemeit. Aztán hamar kipusztultak, vagy megülte a gyomrukat, vagy nem ízlett nekik. Majd nemsokára követte őket az öröklétbe a megvakult aranyhal is. Ezt követően a kígyószerű harcsa repült ki ballisztikus rakétaként a vízből, majd a komódtól egy méterre a padlószőnyegen landolt. Szerencséjére pont láttam, így azonnal visszaraktam. Ekkor jöttem rá, ha lefedem az akvárium tetejét, nem ugranak ki a halak, és nem is érezni olyan hamar a büdösödő víz szagát. Szerencsére volt egy ilyen üveglapom, így azonnal lefedtem. Esténként, ahogy a tévét néztem, hallom ám a nagy koppanásokat, ahogy ez nyílvessző harcsa nekivágódik az üveglapnak. Nagyon sajnáltam, mondhatom. Egy alkalommal akváriumtisztítás után nem raktuk vissza az üveglapot. Este találtam meg a szőnyegpadlón a kígyótestű harcsa kiszáradt tetemét. Ekkoriban már több halat nem kaptunk, és a gyerekek is kezdték elveszteni az érdeklődésüket az akvárium iránt. Már csak 3 hal élt vízben, a szivárványos apró kis harcsa, az üvegnyalogató harcsa, és a narancssárga aranyhal. Ekkor neveztem el ezt az aranyhalat Oszkárnak. Gondoltam, talán újra felkeltem a gyerekek érdeklődését a halak iránt, hiszen mégis csak van egy akváriumunk, ne csak a munka legyen vele.

 

Ahogy délután hazajött a család valahonnan, hangosan odaköszöntem az akvárium felé, hogy:

- Szevasz, Oszkár!

A gyerekek hamar átvették a szokásomat és kezdett Oszkár amolyan kedvenccé válni. Akkoriban nagyon meleg volt, augusztus közepe, folyamatosan 30 fokot mutatott a hőmérő a nappaliban. A szoba déli fekvésű lévén, nagyon felmelegedett. Az akváriumban az algásodás felgyorsult. Kimúlt a szivárványos harcsa, majd egy takarítás alkalmával egyszerűen eltűnt az üveglap nyalogató is. Maradt Oszkár egyedül. De már valami fertőzést kaphatott, mert egyik reggel azt láttam, hogy fekszik a kavicson, és már nincs benne élet.

 

***

 

Az esetből okulva úgy döntöttünk, hogy egyelőre nem lesz újabb akváriumunk.

 

A gyermekek nevelését, érzelmi fejlődését elősegíti az állatokkal való kapcsolatba kerülés és játék. Ehhez egy hasznos eszköz az állatkert látogatás, kutya, vagy macskatartás. Én úgy gondolom, hogy egy kutya számára nem a legmegfelelőbb hely egy tömblakás, így elhessegettem újabb háziállat hazahozatalának ötletét. Gyermekeim a házunkban élő macskák körüli tüsténkedésben és rovarvadászatban kezdték kiélni állatok iránti igényüket. Azonban azt is észrevettem, hogy félnek a kutyáktól, még azoktól is, amelyeket a gazdáik sétáltattak.

 

A közelünkben van egy bekerített, üresen álló telek. Valaha autókereskedés volt. Azóta eladó. Csak egy őrház van rajta és egy kutyaól. Minden reggel a telep mellett megyünk el, ha Peti óvodába megy. Itt láttam meg először egy fekete színű, német vizslát, amelyet elneveztem magamban Wilhelmnek.

Kifejlett, körülbelül 60 centiméter marmagasságú kan. Rögtön észrevettem szemében az értelmet. Intelligens, barátságos, megbízható kutyusnak tűnt, amelyik még akkor sem keltett az emberben félelmet, ha határozottságát jelezve, ugatott. Fejét magasan tartotta, értelmes magas homloka volt, enyhén boltozott széles fejtetővel. Füle lelógó, alul lekerekített. Szeme kissé ovális és sötét, míg az orra hosszúkás, nemesen formált. Nyaka erős, arányosan hosszú. Farka kurtítatlan, hosszú, csontos, akár egy bot. Lába, combja erős, izmos. Szőrzete rövid, durva, testhez simuló, és teljesen fekete.

 

Egyszer, amikor elhaladtunk mellette, a vizsla a kerítés mellett állt, mereven, mozdulatlan és nézte a főút forgalmát. Ügyet sem vetett a mellette elhaladó emberekre, nem úgy, mint az utca többi kutyája, amelyek vad ugatásban törtek ki, ha valaki elment a kapu előtt. Ettől rendszerint a gyerekek megrémültek – Petike is -, így aztán nem csoda, hogy ha a lakótelepen feltűnt egy kóbor eb, mindenki hanyatt-homlok menekült a lépcsőházba, vagy az ügyesebbje egy fa magasabb ágára. Gondoltam, változtatni kellene ezen a helyzeten. Megismerni és tisztelni kell egy kutyát, nem pedig félni tőle. Ha eggyel összebarátkozna, a többitől sem félne annyira.

 

Határozottan ráköszöntem a fekete kutyára:

- Jó reggelt, Wilhelm!

A kutya tekintetét felém fordította, miközben teste mozdulatlan maradt. Hosszú, csontos farkát megemelte és figyelt, míg el nem haladtunk az általa őrzött objektum mellett.

- Te ismered ezt a kutyát, apa? – kérdezte Péter.

- Hát, persze hogy ismerem – füllentettem vidáman -, hiszen mindig erre jövünk az oviba, és ez a kutyus olyan szelíd, hogy még észre sem vetted.

- Hát én meg úgy látom, hogy olyan szigorúan néz most is, mint az óvó néni, ha valaki lefekvéskor rosszalkodik.

- Dehogy is Petike, a kutya csak azért néz komolyan, mert mutatja: neki az a dolga, hogy védje az autótelepet.

- De hát itt már nincsenek is autók? – vonta fel a szemöldökét Péter.

- Jó-jó! – próbáltam kikeveredni ebből az egészből -, akkor is azért nézett szigorún, na.

 

Másnap reggel, amikor ismét az óvoda felé mentünk, Petike már izgatottam emlegette a kutyával való tegnapi találkozást. Már egész kis történet kerekedett abból, ami meg sem történt. A kutyához közeledvén hangosan rákezdtem:

- Wilhelm! Jó reggelt, Wilhelm!

- Wilhelm! Jó reggelt, Wilhelm! – kiáltotta Petike is.

A kutya előnyargalt a fabódé mögötti házából, és hozzánk futott a kerítéshez. Megállt mereven és nézett. Nem csaholt, nem ugatott, de a szeméből látszott, hogy megismert minket.

- Szervusz, Wilhelm! – mondtam neki nyájasan.

- Szervusz, Wilhelm! – ismételte a kisfiú.

- Látod, már megismert. Nézd csak! Tegnap még keményen, mereven állt a csontos farka, most meg hogy csóválja? Jelzi, hogy nem tart ellenségének. Persze, azért be ne tedd a kezed!

- Miért, apa? – kérdezte Peti.

- Hát azért, mert még nem ismer téged annyira, hogy a területére tolakodhass, akár csak egy ujjal is.

Ez a második reggel megtörte a jeget. A kisfiú az óvodában sokáig mesélt a kutyájáról, Wilhelmről, akivel reggelente barátkozik. Gyermeki fantáziája beindult, és az egyperces élmény hosszú ideig beszédtémává vált. Délután már otthon is a kutyáról beszélt, még a testvérének is eldicsekedett vele.

 

A következő nap kicsit elkéstünk. Petike lassan, komótosan próbált megküzdeni az öltözködés nehézségeivel, például, hogy melyik lehet egy trikó, vagy egy alsónadrág eleje, meg hogy hol lehet a zokni sarka. Ránéztem az órámra. Elkésünk, ha nem siet, de hát neki kell már felöltözni. Eszembe jutott Wilhelm. Megszólaltam.

- De kár, hogy ilyen késő van! Akartam vinni Wilhelmnek egy kis májkrémes kenyeret reggelire. De hát mindegy! Olyan álmos ma ez a Pepe, hogy úgysem érünk oda időben.

Peti ezt meghallva teljesen feléledt és pillanatok alatt felöltözött.

- Hol az a májkrémes kenyér? Menjünk már, apa!

 

A vizsla már kiszúrt minket, pedig még csak a főút túlsó oldalán vártuk, hogy átmehessünk a zebrán. Állt mereven és felénk nézett, miközben a farka úgy járt, mint egy metronóm. Amikor átértünk az úton, hangos, üdvözlő ugatásban tört ki. Elővettem a májkrémes kenyeret. A kutya nagyokat vakkantott, és akkorákat ugrott, mintha le akarná küzdeni a kétméteres drótkerítést.

- Szervusz, Wilhelm! Hoztunk neked reggelit! – kiáltotta a kisfiú és hangjában nyoma sem volt félelemnek. Elcsodálkoztam ezen, hiszen én magam viszont olyan vadnak éreztem a kutya önfeledt örömét, hogy nem vártam meg, míg az eb kikapja kezemből a csemegét, hanem elengedtem. A kenyér a földre esett, a kerítésen kívül. Szegény Wilhelm próbálta a pofáját kitolni a kerítés rácsa alatt, de nem sikerült neki. Mikor aztán óvatosan átrúgtam a kenyeret a kerítés alatt, mohón ráharapott és pillanatok alatt befalta. Néztem Pétert, ahogyan elbűvölten csodálta a kutyát. Amikor befejeződött a jelenet elbúcsúztunk Wilhelmtől, és kézen fogva elindultunk az oviba. A gyermek izgatottan, az új élménytől felhevülten közvetítette nekem a látottakat, mintha én ott sem lettem volna. Aztán hátrapillantottam és láttam, ahogy a kutya felénk fordulva ül a hátsóján, tekintetét ránk szegezve búcsúzik tőlünk, miközben a jobb pracliját megemeli, mintha integetne.

Azóta minden reggel arra megyünk és viszünk neki valami csemegét. Hol egy szem cukorka, hol ropi, hol szalonnabőr, mikor mit találunk, sőt már hazafelé is arra kell mennünk, pedig korábban ez nem volt szokás.

 

Eközben telnek a napok, és az jutott eszembe, hogy mi lesz Wilhelmmel, vajon hová kerül, ha elkel az autótelep. Majd rögtön azután, amikor ez a gondolat befúrta magát az agyamba, arra gondoltam, hogy mit fog szólni Petike Wilhelm eltűnéséhez. Remélem, hogy nem fog neki nagyon hiányozni, és talán keres magának egy másik kutyabarátot.

 

Gyanúm, hamarabb beigazolódott, mint gondoltam. Két-három napra rá, reggel nem találtuk ott Wilhelmet. Az udvaron egy alkalmi fólia sátor épült, és egy zöldséges árulta a nyárvég bőven termett gyümölcseit és zöldségeit. A kutya háza üres volt. Petike lebiggyedt szájjal hívogatta a kedvencét, de az nem futott elő a házból.

- Menjünk, Petike. Wilhelm elment. Már egy másik telephelyet őriz.

- És elvisszük oda az ételét? – kérdezte szomorúan, némi reménnyel a hangjában.

- Nem tudjuk, Petike. Nem tudom merre lehet az a telephely, de majd körbebiciklizek a városban, hátha megtalálom – lódítottam.

Nem tettem. Tudtam, a tulaj bérbe adta a telephelyet egy zöldségesnek, az is több, mintha üresen állna. Ettől kezdve nehezebbek lettek újra a reggeli séták az óvodába. Próbáltam más útvonalon menni és a kutyáról lehetőleg nem is beszéltünk. Petike még egy - két alkalommal kérdezett róla, de aztán az is abbamaradt. Persze hiányzott neki, mint amikor elvesztünk egy szeretett családtagot, vagy barátot, de tudjuk, hogy nem látjuk többé. Csak szelíd szomorúsággal elfogadjuk a tényt, hogy vége, nincs többet. Időnként játék közben azért fel - felbukkant Wilhelm neve, de lassan abbamaradt ez is.

 

Már vagy negyedéve kiesett Wilhelm az életünkből. Közeledett a Karácsony. Leesett az első hó. Egy napon a volt autótelep közelében jártam. A zöldséges már nagyon fázhatott, hiszen nem várta meg az ünnepek előtti erősebb forgalmat. Visszaadta a bérleményt. Megláttam Wilhelmet, Petike Wilhelmjét, a mi Wilhelmünket. Ott állt büszkén, mozdulatlanul. Fejét értelmesen megemelte és a főút forgalmát nézte, akár egy precíz forgalomszámláló. Ugyanúgy, mint régen.

 

Nem mentem közel hozzá, nehogy megismerjen. Nem szólítgattam, mint annak idején, és még azt sem döntöttem el, hogy elviszem-e oda még egyszer Petikét. Szeretném megkímélni attól, hogy egy boldog viszontlátás után, valamikor újra elveszítse a barátját.

 

Pedig, ha jól meggondolom, néhány zsírosabb falatnak a Karácsonyi ebédből biztosan örülne.

 

 

VÉGE

 

 

(Megjelent a Túlparti fagyöngy antológiában, 2010.)

 

 

***

 

Wilhelm Kempff, Beethoven Holdfény szonátájának 1. tételét játssza

Forrás: you tube, popololopopolo

https://www.youtube.com/watch?v=O6txOvK-mAk

 

***

 

---

Alfred Gescheidt - Untitled,1973

 

 

 

Zene drámára, avagy valami van a levegőben

 

 

A szürkésfehér, borotvahab felhők már az ég tetejéig értek, és egy hatalmas tömbbé olvadtak össze. Egyik oldalról a vörös és sárga ezer árnyalatában tündöklő jelek rajzolódtak ki rajta, másik felén, a sötétszürke és fekete uralta a felhőtorony színskáláját. Akár egy varázsló köpenye, amely belső felén élénk, hátán pedig sötét színekkel jelzi a titokzatosságot, a misztikumot. A Nap már búcsúzni készült, átadva helyét az Éj királynőjének. Mindenesetre látványos volt ez a szürrealista szobor, a végtelen égi kiállítás kiemelkedő darabja, mely pillanatonként más és más arcát mutatta, s melynek alkotója maga az utánozhatatlan természet. Olyan hömpölygő volt és felülmúlhatatlan, mint Wágner operái, ugyanakkor olyan lágy és könnyed, mint a Strauss keringők. Ez a hallhatatlan éteri zene ott zsongott mindenhol, még ha emberi fül nem is érzékelhette. Pusztán a madarak csicsergése hallatszott innen-onnan, illetve a tücsök, kabócák és sáskák zaja, amely akkor erősödik fel, ha eljön az alkonyat. Már halk morajlás is érzékelhető volt a felhőtömbnek arról az oldaláról, ahol a szürke gomolygó felhőszélek feketébe hajlanak.

 

A buszmegálló, a nyílt országút mellett volt, Korpáspuszta bekötőútjánál, amely a Csákvár Tata összekötő útból nyílik Majk közelében. Nem volt megépített várakozó hely, csupán az út mellett jobbról egy járdaszigetet emeltek. Egy autóbusz megálló tábla, rajta ismeretlen eredetű 5-6 lyuk, mintha pisztollyal lőttek volna rá célba részeg gengszterek, egy éjszakai randalírozás során.

 

A lány egyedül állt a buszmegállóban. Mobiltelefonjába bedugta a fülhallgatót, és bekapcsolt egy zenét sugárzó rádióadót.

- Száz sebességgel repülök – bömbölte fülébe egy régi, ócska felvételről az énekes.

- Úristen, de gáz! - mondta félhangosan a lány magának, és egy másik csatornára ugratott.

-. I”m Not In Love – énekelte a teljes letargiában szenvedő énekes, miközben majd belehalt a fájdalomba.

- Na, erre most nincs szükségem! – ezzel kikapcsolta a rádió üzemmódot, és zsebbe gyűrte a fülhallgatót.

 

Körülnézett, hogy lát e valahol kifüggesztve egy menetrendet, de csak a helye volt meg, valaki ellopta. A szürke fémlapról, amely a buszmegálló tábla oszlopára volt erősítve és a menetinformáció megjelenítésére szolgált, üres volt, viszont valaki alkoholos filccel ráírt egy telefonszámot. Minden péntek este 8-kor erre jövök. Fölötte egy smájli mosolygott egyenesen arra, aki a telefonszámot elolvassa.

- Jé! Ma tényleg péntek van, és 10 perc múlva 8. Ha nem jön addig egy busz, meglátjuk tényleg jön-e valaki.

 

Már jobb kedve volt. Nem bántotta, hogy összeveszett a barátjával, nem érdekelte, hogy lekéste a buszt, és már az sem volt olyan tragikus, hogy az autó, amit lestoppolt, csak idáig hozta, aztán bekanyarodott a tanya irányába. Most egy szám járt a fülében, ott zakatolt, csiklandozta a nyelvét, magában dúdolta, szinte már hallani lehetett. Valami olyasmi, hogy: „hics hájkin kud áj bébi hics hájkin ná-ná-ná...”. Fogalma sem volt róla, hogy ez egy régi szám, amit a tragikus sorsú Marvin Gaye énekelt, aki autóstoppal indulna a szeretett lányért. Pedig micsoda sorsszerű egyezés az, hogy autóstoppal jött, autóstopra vár, és egy autóstopról szóló, számára ismeretlen 40 éves számot dúdol. Ez a tudatalatti hatalma, gondolhatta volna, vagy valamiféle déja vu. De, talán jobb is, hogy nem tudott semmit, mert ha észleli a lövésnyomokat az autóbuszmegálló táblán, és ismeri a tényt, hogy Marvin Gaye életét néhány pisztolygolyó oltotta ki, amelyeket tulajdon édesapja eresztett belé egy családi veszekedés után, talán megrémisztette volna az a különleges hangulat, ami az elhagyott országúti megállót körbeveszi.

 

Ekkor hirtelen nagyot mordult az ég, jelezve, a naptól a sötétséggel összefogva átveszi az uralmat. Fülledt volt az idő. A közelgő vihart jelezte, hogy felélénkült a rovarvilág. Mintha vesztét érezné a természet, egyre hangosabb, egyre zsongóbb lett minden. A fecskék bele-bele csaptak a zsongó rovarhadba, mohón habzsolták az eleven proteinmasszát. Le-föl cikáztak, akár egy vadászrepülőgép raj, amely függetlenítette magát a központi irányítástól, és kézi vezérlésre tért át.

 

- Francba! Csípnek a szúnyogok, és már az eső is csepeg! – mondta kényeskedő hangon. A rövidnadrág, a hasa alsófelét szabadon hagyó póló, a vékonytalpú papucs, és a baseballsapka nem túl ideális viselet este, egy viharban, még nyáron sem. Ekkorra már nagy cseppekben esett az eső. Ahogy az aszfalthoz csapódott 10 forintos nagyságú nyomokat hagyott. Feltámadt a szél is.

 

Szinte a semmiből termett ott az autó. Nem is látta, milyen. Az ajtó kivágódott, és kikiabált valaki:

- Ülj be gyorsan! Itt a vihar!

- Szia! - Köszönt a férfinak, aki a volánnál ült. 5-6 évvel lehetett nála idősebb. Teljesen átlagos kinézetű, inkább gátlásos, otthonülő ember benyomását keltette, aki még a szüleivel, vagy még inkább az anyukájával él.

A férfi nem indult el, de nem állította le az autó motorját sem.

- Figyelj! Én a tanyáról jövök és a szomszéd tanyára viszek át valamit. Negyed óra, aztán megyek Tatára. Te hova akarsz menni?

- Én is Tatára.

- Akkor jobban jársz, ha velem jössz, mert a busz, csak háromnegyed óra múlva jön és szétázol.

- Szerintem is. Inkább veled megyek.

- Nem nézted a menetrendet?

- De néztem. Nem volt ott Lehet, hogy valaki lelo... – és hírtelen elakadt a hangja. – Csak nem a Te telefonszámod van odaírva? – kérdezte kétkedéssel a hangjában.

- Nem. Hol, ott? Nem!

 

A lány megnyugodott. Hátradőlt és hallgatta a rádiót. Egy, a környékre sugárzó kereskedelmi rádióállomás, oldies-goldies műsora szólt. Pont véget ért egy szám, és a feldobott hangulatú dj bekonferálta a következőt:

- Mindenki menjen száraz helyre, mert ideért a front. Szél is lesz gyerekek, meg eső is, meg dirr-durr nagyharang. Nincs is jobb annál, ha ilyenkor a fotelban ülve magunkra húzunk egy puha takarót, és elandalgunk kedvesünkkel a Give Me Your Heart Tonight című számra Shakin Stevenstől. - Felcsendült az ismert sláger. A lány megigazította nedves fürtjeit és a szeme sarkából a férfira lesett. Az mereven előrenézett, és az útra koncentrált. Az eső már szakadt, alig győzte az ablaktörlő. Az égre félelmetes mintákat rajzoló villámokat, olyan dörgések követték, hogy beleremegett az autó. Az országút teljesen kihalt volt. Még amikor álltak, a szembejövő sávban elhúzott két autó szorosan egymásra ragadva. Siettek, hogy megússzák a vihart. De, azóta semmi.

 

Ekkor a lány az órájára nézett: 8 óra 5 perc.

- Micsoda egybeesés. Gondolta, de elhessegette magától az átillanó gondolatot. A rádió dj ostoba hadarása, lehengerelte, eluralta a hallgatóságát. Blokkolt minden önálló gondolatot.

 

Néhány kilométer megtétele után a férfi, egy erdei bekötőútnál letért és mintegy száz méter megtétele után megállt. A lány nem láthatta, de ezzel egy időben a távolsági busz a megállóhoz közeledvén lassított, majd mivel nem volt sem le, sem felszálló, megállás nélkül továbbment.

- …és hadd szóljon a gördülő nagypapáktól a Let’s Spend The Night Together. Ha, ha – röhögött a mikrofonba a dj - kérdezném kedves Mick nagypapa, vigyek-e pelenkát éjjelre, vagy arra nem lesz szükség, csak némi kék bogyóra... – és már szólt is a dal.

- Ne haragudj, de félre kellett állnom, amíg nem mérséklődik a vihar, mert nem tudok így vezetni - szólalt meg a fiú.

 

A lány első gondolata az volt, hogy micsoda piskóta gyereket fogott ki. Bezzeg a volt barátja, akivel egy órája szakított, belement minden viharba. Nem félt az semmitől. Jó nagy barom volt, az biztos, de azért imponáló magabiztossággal gördült át minden nehézségen.

- Nem tudnánk mégis menni? Nem valami jó helyen álltál meg! – mondta a lány enyhe szemrehányással a hangjában.

- Hallgatjuk egy kicsit a rádiót, beszélgetünk, aztán, ha alábbhagy a vihar, indulunk.

- Már nem esik annyira! – jegyezte meg, de ebben a pillanatban akkorát dörgött, hogy megremegett az autó. A lány összerezzent és homlokát az ajtó üvegének nyomva kikémlelt. Az eső úgy verte az jármű tetejét, hogy a rádiót alig lehetett hallani. Ekkor a férfi felhangosította.

 

- Eső, eső, özönvíz. Mosd el a bánatom, mosd el az összes bánatot a földről. Hömpölyögjenek a dallamok, hallgassátok fiatalok. Vitorlákat fel! Készülj, Noé! Jövünk! I’m Sailing, I’m Saling! - üvöltötte a rekedtes hang, szinte bántó kakofóniát komponálva a mennydörgés, a szél és az eső keltette zajokkal keveredve.

- Jaj, kapcsold le, mert megsüketülök. – kérte a lány.

 

A férfi meglökte a rádió alatti magnóból kilógó kazettát.

- When A Man Loves A Woman - kesergett Percy Sledge, az agyonhasznált szalagról.

- Jaj, csak ezt ne kelljen még végighallgatnom. Ez a sok gagyi, régi szám. - De ez csak pillanatnyi átfutó gondolat volt. Ekkor megérezte az idegen leheletét a nyaka közelében. Odakapta a fejét, és felsikoltott ijedtében. A férfi teljesen más volt, mint akihez beült. Már egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy gyerekszobába ragadt „mamakedvence”. Inkább egy begerjedt csődör jutott róla az eszébe. Érezni lehetett a szapora légzését, az ütemtelen szakadozott levegővételt, és a beszédének zavartsága is feltűnő volt.

 

- Na! Ne szórakozz már. Mit képzelsz? Segítség!

- Nem bántalak, csak meg akartalak csókolni! Hagyd már abba! Ne sikoltozz, és ne hadonássz! Nem hallod?

- Segítség! Jaj! Segítség! Hagyjál! Engedj!

 

A helyzet kezdett kezelhetetlenné válni. A lány bepánikolása a csúcspontra érkezett. Sok volt neki ez a mai este. A szakítás, a buszlekésés, a vihar, meg ez az erőszakkísérlet.

A fiú is kezdte elveszteni a józan ítélőképességét.

- Hagyd már abba! Jól van! Nincs semmi baj!

- Segítség! - Ordított a lány, és egy akkorát sikított, hogy a férfinek fizikai fájdalmat okozott az elviselése. Próbálta befogni a száját, hogy lehiggassza. A nő kapálózott, védekezett, szemében az igazi halálfélelem látszott, de nem sok esélye volt. Próbálta kinyitni az ajtót, de az eluralkodott pánikhangulat miatt nem sikerült megtalálnia a nyitókart, az idegen autóban Aztán egyszer csak elsötétült előtte minden.

 

A férfi csak nézte az ájult lányt, hogy mi történt vele? Nem csinált semmit. Próbálta megcsókolni, de a lány pánikba esett. Aztán lefogta, hogy lehiggadjon, az meg elájult. Jézusom! Talán meg is hallt. Próbálta megnézni lélegzik-e, de csak a saját vad, zakatoló szívvesését hallotta. Kereste a pulzusát a csuklóján, de nem találta.

Kezdett ráébredni, hogy nagy a baj. Nem csinált ő semmit, csak szerette volna, hogy valaki őt is szeresse. Próbálta magát lehiggasztani és gondolkodni. Biztos szívbeteg volt, vagy mit tudom én, meghalhatott volna a buszmegállóban is. Nem tehet ő az egészről.

A vihar még tombolt, de centruma már érezhetően arrébbtolódott. Gyerünk gyorsan vissza a buszmegállóba, amíg tart az ítéletidő, aztán vissza a tanyára. Bemegyek gyorsan a pajtába. Megmondom anyának, hogy defektet kaptam még itt a bekötőúton. Jó lesz! Így lesz. Már itt is a megálló. Szerencsére egy autóval sem találkozott. Gyorsan kiveszi a lányt, felfekteti a járdaszigetre, és úgy eltűnik, mintha soha nem járt volna itt.

 

A lány még élt, amikor kirakták az autóból. Máskor is előfordult már, hogy elvesztette az eszméletét, ha nagy stressz érte. A férfi meglehetősen gyenge fizikumú volt. Amikor kiszállt a kocsiból, futva megkerülte hátulról, közben a zuhogó esőben azt kémlelte nem lát e reflektort valamerre. De koromsötét volt. Már nem villámlott, csak szakadt. Kinyitotta az utas felöli ajtót. Eközben a lány eldőlt, és arccal a vezető felöli ülésre borult. A férfi behajolt, de nem tudta átfordítani az ernyedtem fekvő testet. Sürgetett az idő. Nem volt mit tenni, megfogta a lány meztelen bokáit, és elkezdte lábánál fogva kivonszolni. Először nem ment könnyen, de aztán erőt gyűjtött és egy lendülettel kirántotta a testet az ülésről. Az eső továbbra is szakadt. A nő feje nagyot koppant, ahogy a járdasziget széléhez ütődött. Felrakta a testet a járdára, és visszaugrott az autóba. A kocsi utastere csurom víz volt a beverődő esőtől. Gyorsan indított, majd visszakapcsolta az autó lámpáit. Behajtott a pusztára vezető bekötő útra. A magnetofon még mindig a csajozáshoz felvett szerelmes számokat játszotta. – Gimme Some Lovin’ nyomta az énekes. Idegesen kilökette a kazettát. A rádió automatikusan megszólalt:

 

- Ez a mai vihar! Oh, ez a mai vihar valahogy különleges! – fokozta a hangulatot a dj. - Ugye, ti is érzitek? Valami van a levegőben, vagyis az éterben, és ha már így van, minden úton lévőnek, akinek sikerült átvészelnie a vihart, vagy pont benne van, küldöm ezt a számot, hogy ők is tudják, hogy ők is érezzék, amit mi mindannyian … Hát legyenek résen, mert valami van a levegőben! Something In The Air. Az örökzöld slágert előadja a Thunderclap Newman!

 

 

 

VÉGE

 

 

A novellában említett dalok időrendi sorrendben

 

1.

10 CC - Im not in love

Forrás: you tube, patricia1955

https://www.youtube.com/watch?v=Mo40aTe_3JM

 

2.

Marvin Gaye - Hitch Hike

Forrás: you tube, weRfamily

https://www.youtube.com/watch?v=FioNrMTrVXk

 

3.

ShakinStevens-Give me your heart tonight

Forrás: you tube, violetaghe

https://www.youtube.com/watch?v=ROZMG126BwY

 

4.

Rolling Stones - Lets Spend The Night Together (Rare Colourfilm)

Forrás: you tube, robin14669

https://www.youtube.com/watch?v=188lLt0lyP4

 

5.

Rod Stewart - I am Sailing

Forrás: you tube, cuber1

https://www.youtube.com/watch?v=u1v60FITAfY

 

6.

Percy Sledge - When a Man Loves A Woman

Forrás: you tube, LEOJRAMO8592

https://www.youtube.com/watch?v=vQh112HQsoE

 

7.

Spencer Davis Group - Gimme Some Lovin

Forrás: you tube, godzfire

https://www.youtube.com/watch?v=VxA3atHD2QM

 

8.

Thunderclap Newman "Something in the air" 1969.

Forrás: you tube, BobbyColePopMusic

https://www.youtube.com/watch?v=VK_6TU1T7V8

 

---

Oleg Dour - Che Vara

 

Az ARC

 

 

A költő gondolatoktól mentes, kikapcsolt elmével meredt maga elé. Nem gondolt semmire. Akarata valahol messze – mesze lemaradt testi valójától. A monitor, mely üresen meredt vissza rá, minden külső beavatkozás nélkül bekapcsolt. Soha nem kapcsolja ki a számítógépet, de a monitor egy idő után üzemen kívül helyezi magát, ha nem végeznek munkát a géppel, és egészen addig úgy is marad, amíg az egér bal gombját meg nem nyomják. De most nem nyomta meg senki.

A képernyőn egy furcsa, sejtelmes és titokzatos arc jelent meg.

 

Az ARC már évezredek óta lebegett a tejfehér nappali éjszakában. Az opálos köd már rátapadt a szomorúság és a reménytelenség fakította bőrre. Csupán a szemek, a drágakő csillogású szemek jelezték, hogy a szunnyadó jelen miféle igazságot takar.

A száj, melyet a szomorúság elnémított és béklyóba zárta a szavakat, amelyek kikívánkoztak. A száj már régóta várta az élet leheletét. Duzzadtsága a felszín alatt megbúvó, gomolygó, kitörni készülő emóciókat, az elevenen bezárt életet jelezte.

A lágy orr szinte hídként kötötte össze az ARC e két ékszerét, amelyeket még nem sikerült a gomolygó ködnek elfedni.

A szemből kiáradó szomorúság szinte megszínezte a körülötte lévő bőrt. Fáradt, fakó bőrt.

 

***

 

A költő csodálkozva nézte ezt az arcot. Nem értette, hogy került oda a képernyőre. Vagy mindig ott volt, de színek nélkül a háttérben? Mi élesztette a biteket, mi gerjesztette az energiát? Elképzelte az elmosódott arc körvonalait. Próbálta képzeletben lebontani ezt a szomorúságból és bánatból összesűrűsödött masszát. Szemei keresték a távolba meredő szemek fókuszát. Tapintható volt, ahogy valahova a múltba tartanak, és az ottani jelenben révedeznek. Igen az ARC fogságban volt, elveszve az emlékek, kusza halmazában, valahol az Univerzum egy koordinátákkal meghatározhatatlan pontján.

- Hogy fordíthatnám e tekintetet vissza a jelenbe? Hogy nézhetnék bele ezekbe a szemekbe gyógyítón, értékkeresően, felfedezően? Hogy találhatnám meg e pillantások jövőbeni fókuszát?

 

Képzeletben vörös, végtelenbe vesző lézerfényeket látott. Az egyik sugár az ARC szemeiből jött, a másik saját szeméből. A két fénycsóva nem meghatározható távolságban egymástól, párhuzamosan húzódott a gigantikus térben. Gondolatban, emberfeletti erővel próbálta úgy eltéríteni pályájuktól a képzeletbeli sugarakat, úgy hogy azok metsszék egymást.

 

***

 

Lassan pillantása a szájra, az ajkakra tévedt. Mily szomorúak ezek a duzzadt ajkak! Rajtuk a szomorúság formázta száraz redők, barázdákká mélyültek. Eljátszadozott a gondolattal:

- Most erősen rágondolok, hogy valami láthatatlan nyelv, valami elméleti nedvességforrás, valami gondolati pára nedvesítse meg ezeket az ajkakat, hogy ismét éljenek.

 

Figyelte az ARC apró mozaikdarabjait. S akkor a valóság határán átbillenve, az érzékelés mezején találta magát. Lehunyta szemeit és látta, ahogy az ARC életre kell. A szemek megtelnek fénnyel. A száj vérbővé és élettől duzzadó válik. Bár nem szűnt meg a fojtogató habbéklyó, az arc körvonalai lassan, alig érezhetően kezdtek kibontakozni.

Megtörtént az, ami csak a szájber fantázia világában létezik. A képernyő lassan domborodni kezdett. Már élénken sugároztak a gyönyörű kék szemek. Vérvörössé vált a duzzadt, félig nyitott, élettel megtelő száj, a fitos orr pedig láthatóan hozzá közeledett a térben. Már feltűnt az arc pofacsontos része, az apró kicsi gödröcskék, amelyek pajkos titkosságot adtak gazdájának. Már szólásra nyílott a száj és igéző volt a szem, amikor hirtelen éles durranással szétrobbant a monitor. A levegő megtelt az égett műanyag szagával.

 

A költő lemerevedve ült, ruhája és haja tele volt a felrobbant képcső darabjaival. Arcán ezer apró hasadás és seb. Szerencsére a szemét megóvta a szemüveg. Ekkor egy kis vércsík érte el izgalomtól kiszáradt száját. Önkéntelenül is megnyalta, és akkor valami furcsa történt. Valami különleges sztereotípia következtében újra feltűnt az ARC, vérpiros szájjal, és fölé hajolt.

 

Ez volt az utolsó kép, amit látott, aztán elveszítette az emlékezetét.

 

 

 

VÉGE

 

***

 

Arvo Part - "Spiegel im Spiegel (Tükör a tükörben)

Forrás: you tube, maxim6032

https://www.youtube.com/watch?v=QtFPdBUl7XQ

 

 

---

 

 

Hiba a mátrixban

 

 

Szemere Gyula aznap korán kelt. Bár csak este kellett volna elhagynia a Rácalmás közelében lévő panziójának szobáját, melyről rá lehetett látni a 6-os útra, mégsem akart már maradni. A kommunikációs tréning második és egyben utolsó napja csak 10-kor kezdődött, egy közeli iskola bérelt termében. Lett volna idő ejtőzni egy kicsit, nézni a tévében a reggeli híreket, időjárást, megenni a tegnapról maradt szendvicset, amit még az asszony csempészett a táskájába. De Gyula mégis sietett. Csak gyors tusolás, fogmosás, öltözködés, és már készen is állt az indulásra. Aztán felfedezte, hogy közvetlenül az ajtaja mellett található kis hallban, van egy kávéautomata. Bedobta a 80 Ft-ot, és megnyomta az erős fekete, cukorral és tejjel gombot.

 

Zsebre tett kézzel figyelte, ahogy a fekete lé lecsorog a műanyagpohárkába, majd a kávé tetején kis fehér hab képződik. Óvatosan emelte ki az automatából a forró, gőzölgő italt.

- Végül is iható! – gondolta, miközben lassan, apró kortyokban magába eresztette a nap első koffein adagját. A használt poharat a műanyagkosárba dobta. Egyedül volt a hallban. Recepció szolgálat nem volt. A szoba kulcsát a tanfolyamon adta oda az előadó, és neki kellett leadnia az előadások végén. Még rémlett neki, hogy este, mintha hangokat hallott volna a folyosóról. Talán egy fiatal pár nevetgélt, de nem volt benne biztos. Aztán elnyomta az álom.

 

- Még elszívok egy cigit, aztán megyek – mondta alig hallhatóan. Kiment az épület elé, megállt a panzió bejárata mellett kialakított dohányzóhelynél, és rágyújtott egy cigarettára. Lassan és mélyen szívta be az erős füstöt, mely szájában a kávé keserédes ízével keveredve, örömérzéssel töltötte el.

 

A panzió melletti telken egy kft székhelye volt, kőlábazatra épített dróthálós kerítéssel körbevéve. Az udvaron lapos tetejű, jellegtelen irodaépület. A telket egy távirányítással működtetett, kerekeken oldalra guruló kapun keresztül lehetett megközelíteni, mely nagyjából a panzió bejáratával egy vonalban lehetett. A kft telephelyén túl egy autósboltot látott. A három telek előtt, egy parkoló húzódott végig. Sajátján kívül csak egy autó állt ott.

 

- Akkor mégiscsak jól hallottam, hogy nem vagyok egyedül az épületben – gondolkodott hangosan. – EGO 111 Opel Astra GXL, meggypiros metál – nyugtázta az idegen autó adatait.

 

Miközben nagyokat szívott a cigarettájából, eszébe jutott az elindulása előtti este. Nem volt álmos, amúgy sem feküdt korán.

 

- Itt ez a film, a barátom adta. Belenézek. – mondta a feleségének. A Mátrix volt.

 

Nézte – nézte, de nem nagyon értette. Elálmosodott közben, aztán újra felélénkült, majd végleg elnyomta az álom. Egy jelenet azonban megmaradt benne, és azóta is, többször bevillant a jelenetsor. Az a fekete macska a lépcsőházban, ami kétszer is átfutott egymás után. Neo azt hitte, hogy deja vu-vel van dolga, aztán a többiek felvilágosították, hogy ez egy apró hiba volt a mátrixban. Már ma reggel is beugrott egyszer az átfutó fekete macska képe.

 

- Nem vagyok babonás, de azért ettől a rossz ómentől szívesen szabadulnék! –gondolta.

 

Már pont eldobni készült a cigarettacsikket, amikor arra lett figyelmes, hogy az elektromos kapu lassan elgördül a vele ellentétes irányba. Odafordult, és észrevett egy fehér színű gépkocsit. A vezető épp beszállni készült. 50-es, rövidre nyírt, ősz hajú férfi, vasalt, szürke nadrágban, kék-fehér kockás, galléros ingben. Lábán könnyű nyári bőrcipő, világosbarna színű. Szokás szerint megjegyezte a rendszámot LWX 100 Peugeot Partner „Alpen Blancé” fehér.

 

- Micsoda egy rendszám! –mondta halkan. Eközben a kínos lassúsággal guruló kapu kinyílt végre és a kocsi kigördült. BAR hálózat telepítés és karbantartás – olvasta a jármű oldalán az ingyen reklámot. A kapu ugyanolyan lassan, ahogy kinyílt, bezáródott. A férfi kihajtott a parkolóból, és a 6-os út felé vette az útját.

- Akkor én is indulok! Jobb lenne már otthon! – mondta, és hangjában az család utáni vágyakozás volt érezhető. Bement a szobába. Magához vette kicsi, kerekes utazóbőröndjét, és aktatáskáját. Mielőtt kulcsra zárta volna a szobát, kinézett az ablakon, és még látta, amit a fehér Peugeot Partner (rendszáma LXW 100) elhajt a 6-os úton, Budapest irányába.

 

Nem telt el egy perc sem, amit a szoba bezárásával, eltöltött és már kint is volt az épület előtt. Fél szemmel már az autóját kereste, KUK 123 Suzuki Liana, metál szürke. Ebben a pillanatban ismerős, nyikorgó kerekek hangját hallotta, és hátrafordult. A BAR hálózat telepítő és karbantartó kft udvarában egy fehér színű, Peugeot Partner gépkocsit látott, amelybe épp beszállni készült egy ember: 50-es, rövidre nyírt, ősz hajú férfi, vasalt, szürke nadrágban, kék-fehér kockás, galléros ingben. Lábán könnyű nyári bőrcipő, világosbarna színű. A bejárat eközben szabaddá vált, a férfi kihajtott, megvárta, amíg a kapu kínos lassúsággal bezárul, majd elhajtott a 6-os út irányába. A rendszámot szokása szerint megjegyezte: LXW 100. Oldalán a felirat: BAR hálózat telepítés és karbantartás.

 

Gyula meredten állt. Ha két nappal korábban sikerült volna neki átaludnia a Mátrixból azt a jelenetet is a fekete macskával, most azt hinné, hogy a deja vu kerítette hatalmába, de így nem tehette.

Elővett még egy cigarettát. Meggyújtotta és nagyot szívott belőle. Csak úgy magának, félhangosan megjegyezte:

 

- Hiba a mátrixban.

 

 

VÉGE

 

 

***

 

The Final Fight - Neo vs Smith - mix with Matrix Revolutions soundtracks song Navras

Forrás: you tube, mrsunny2008

https://www.youtube.com/watch?v=7li9SG7zebU

 

 

 

---

 

 

Gyilkos mező

 

 

 

Az a nyár nagyon forró volt. Már június végére foltokban megsárgult a rét hosszú, vékonyszálas füve, amely főleg a hegyi legelőkön érzi jól magát, de a Vértes előterében az alacsonyan fekvő réteken is tenyészik. Gyönyörű vadvirágok díszítik ezt az édenkertet. A reggeli órákban az énekes madarak hangjától hangos, ahogy élelem után kutatva repkedik be a légteret. Aztán, ahogy nő a hőmérséklet, a madárcsicsergéstől a ciripelő kabócák, tücskök veszik át a vezérszólamot. Este már a közeli barlangból kiszálló denevérek hasítják az eget, majd mire teljesen besötétedik a baglyok, és az ezernyi éjszakai vadász zaja viszi tovább a 24 órás koncert szólamait.

 

 

A lábszárközépig érő fűben egy mozdulatlan test hevert. Egy valamikor jobb világra született 35-40 éves férfi holtteste. Ruházata alapján nem helyi ember, mert erre csak parasztok, bányászruhás munkások, időnkét gombázók szoktak járni. De már napok óta nem volt itt senki, így a hulla is háborítatlanul és felfedezetlenül hevert, rejtve mindenkitől. Lehet, hogy már kereste valaki, egy anya, egy feleség, vagy barátnő, de itt nem találhatta meg senki, az biztos. Egyébként is a rét elég nagy kiterjedésű területen feküdt, amely egyben az Által-ér ártérsége is volt.

 

A holttest már erős, édeskés, orrfacsaró bűzt árasztott magából, de mivel állt a levegő tíz lépéssel arrébb már nem lehetett érezni. A jó ételkereső képességekkel rendelkező legyek azonban már rátaláltak, és elismerő döngicséléssel rajzották körbe a határtalan táplálkozási lehetőséget nyújtó testet. Főleg a fekete alapszíneket élénkzölddel díszítő nagy döglegyek voltak a legnagyobb számban.

 

 

Tegnap este 7 körül egy közepes nagyságú eső esett. Kicsi dörgést, és néhány villámlást követően egy félórás esőzés követett. Arra jó volt, hogy egy kicsit felfrissüljön a levegő.

A kis falucska legszélső házsora közvetlenül a mező szélével volt határos. Tulajdonképpen a telkek hátsókerítése választotta el a réttől. Azért volt ez fontos, hogy a nyulak, őzek, és vaddisznók ne járjanak be a kertbe táplálkozni. Ahol kisgyermek volt, ott a mezőn kóborló kutyafalkák és kóbor ebek miatt is célszerű volt védekezni. A négyéves Józsikát kiengedték a hátsó udvarra játszani. Még nem volt olyan meleg, pedig a nap már magasan állott, de a tegnapi eső frissített egy kicsit a levegőn. A kisfiú a műanyagból készült billencsével próbált földet szállítani az általa elképzelt építkezésre. Kis homokozó lapátjával rakta az autójára a földet, majd egy méterrel arrébb leborította. Már kinn volt egy fél órája. Édesanyja időnként kilépett a jó időben főzésre használt nyári konyhából, melynek ajtaja és ablaka a hátsókertre nézett. Megnyugvással látta, hogy gyermeke milyen szépen játszik.

 

Aztán hirtelen kiáltást hallott. Nem gondolt rosszra, de egy anyának azért mindig összeugrik a gyomra, ha a gyermeke segélykiáltását hallja.

- Ide szállt egy csúnya légy! Zavard el, mert megcsípett!

- Megyek kisfiam, és elzavarom azt a csúnya legyet!- Azzal már ott is termett. Egy zöldes fekete legyet látott, amely már éppen elszállt, a kisfiú hadonászása következtében.

- Bántott az a csúnya légy, Józsika? – kérdezte anyáskodó, kényeztető, és egyben vigasztaló hangon.

- A nyakam viszket! – mondta a kisfiú kényeskedőn.

- Mutasd, anya majd meggyógyítja! – és ezzel egy puszit nyomott a kisfiú tarkójára, amelyen egy apró, alig észrevehető piros pontocska látszott csupán.

 

Aztán este megint esett, de most már kiadósabban, jól feláztatva a földeket, kerteket, és a rétet. Másnap reggel Rieder Ottó nyugdíjas omlasztó vájár úgy döntött, hogy gombázni meg a rétre.

- Kétszeri eső, jó meleg, meg nap ez kell a gombának, mama! – mondta feleségének. – Úgy készülj, hogy ma gombapörköltet eszünk ebédre. Kiment a rétre és úgy volt, ahogy mondta. Szegfűgombával volt tele az egész mező, amerre csak nézett. Vigyázott, hogy szedés közben bele ne kerüljön egy-két susulyka.

- Nem jó az, ha az ember a gombától bolondul meg! Szoktam volt mondani a munkatársainak. – Egy-két ilyen eső még, aztán szedhetem a pöfeteget is. – gondolkodott félhangosan. –Még lesétálok az erdőszélre, a patak hídjához, megnézem van-e őzláb. Annak a kalapjából olyan rántott szelet készül, hogy a „király borjú bécsijével” sem cserélném el!

Letért addigi útvonaláról és elindult az Által-ér partja felé, ahol a fák és bokrok ligetest alkottak. Már egy 20 méterre megközelítette a megcélzott helyet, amikor furcsa szag ütötte meg az orrát, édeskés, de orrfacsaró, undorító és émelyítő szag. Először azt gondolta, hogy egy disznó, vagy őz hullott el. Nem járt erre már két hete, a szárazság kezdete óta.

 

Pár lépést még közelített, aztán dermedten megállt.

– Nézd, az annyát! Mintha egy ember feküdne a fűben! – gondolkodott félhangosan.

- Hé, maga! Menjen onnan fertőzött az az állat. Nemhall... - Hírtelen elakadt a szava. Bizony nem vad volt az, hanem egy ember. Hirtelen megállt, majd a szagtól hátrahőkölt. Egy bűzlő holttest feküdt tőle pár méterre. A tetem körül undorító döglegyek döngicséltek.

Ijedtében eldobta a zacskó gombát, amit a kezében szorongatott. Nem nézett se jobbra, se balra, futott egyenest haza.

 

Rieder néni a konyhában tett-vett. „Mindenkinek van egy álma, az enyém te lettél...” –szólt a rádióban, és az asszony együtt énekelte az énekesnővel, nosztalgikusan, elmerengve.

- Jaj! Egy halott! Istenem, egy hulla! – rontott be Rieder Ottó, miközben a konyhaasztalnál lévő hokedlira ült. Munkától meggöcsörtösödött ujjai melléhez szorították sötétkék „svájcisapkáját”, amely már olyan régi volt, hogy a tetejéről felmeredő szövetdarab „villámhárító” már lekopott róla. Így ült ott akadozó lélegzettel és meg egy keresztet is vetett, pedig erről már régen leszokott.

- Mit beszélsz papa? Milyen halott? Milyen hulla? – kérdezte a felesége aggódón, miközben, gyorsan letekerte a rádiót. Azt vizsgálta, hogy nem kapott-e szélütést a férje. - Így volt ez átellenben a második szomszédéknál is az öreg Imre bácsival. Elkezdett bolondokat beszélni, aztán pár nap múlva meg csak földölt, aztán kampec. – gondolta.

- Jaj, az a halott a mezőn. De szörnyű! Menj asszony, szólj a Bosz Jóskának, hogy ott egy halott a mezőn! Először azt hittem, egy döglött őz, meg egy rabsic, de ez egy igazi halott. Olyan büdös volt, hogy okádnom kell, ha rágondolok.

 

Az asszony meg sem várta a végét, futott a Boszjóskához, a körzeti megbízotthoz. Aztán ketten az asszonnyal vissza Riederhez, aki még mindig maga elé meredten motyogott.

- Mit láttál Ottó? Hullát? – rázta meg Bosz a nyugalmazott vájár vállát.

- Sok szörnyűséget láttam én már a föld alatt, de itt a mezőn, a béke szigetén, a gombázó helyemen ...

- Ne fecsegj már bányáról, meg gombáról! Mi van a halottal? Szedd össze magad! Vissza kell mennünk, hogy megmutasd nekem is, aztán ha igaz, hívnom kell a rendőrőrsöt! – mondta a körzeti megbízott egyre idegesebben.

- Én oda soha többet!

- Dehogynem jössz! Különben előállítalak, hogy hátráltatod egy hivatalos szerv munkáját!

- Haggya, Jóska! Én tudom hol szokott a papa gombázni. Megmutatom. Hagyjuk, hadd szedje össze magát. – mondta az asszony, kimentve férjét szorult helyzetéből.

 

Így is történt. Kimentek a mezőre, arra fordultak, amerre a patak hídja közelében az őzlábgombákat szokták szedni, és megütötte az orrukat az orrfacsaró bűz.

-A mindenségit! Tényleg egy hulla! És milyen ocsmány, büdös. Belepték a legyek. – mondta undorral Jóska. – Rieder elvtársnő! Ezennel megbízom, hogy őrizze a helyszínt, amíg visszamegyek és intézkedem! Nagyon figyeljen! Még az is lehet, hogy ez egy imperialista provokáció.

Ezzel elrohant. Meg sem várta az asszony tiltakozását, hogy ő a Krisztus vérére esküszik, de itt bizony nem marad. Aztán mégis maradt, csak távolabb húzódott, amennyire lehetett. Ki tudja, ha tényleg valami politikai ügy még rá is fizethet.

 

 

Nem telt el egy óra és a rendőrség szirénázva kivonult a helyszínre, és körbezárta azt. Ezzel szinte egy időben a közeli város munkásőreiből, önkéntes rendőreiből járőrök szerveződtek, amelyek az utcákat járták. Civil ruhás kitudja kik jöttek-mentek Nyomozok kérdezték ki a falu apraja-nagyját, de elsősorban is a még mindig sokkos állapotban lévő Rieder Ottót. Nem sokra mentek vele. Aztán elszállították a hullát.

 

 

Aznap este Józsika rosszul lett. Kihívták a falu orvosát, aki először enyhébb napszúrásra gyanakodott. Nagyon nehéz napja volt. Feje zsongott. Meg-megborzongott, ha rágondolt a hullára, amelyhez első orvosként érkezett. Elszokott már az ilyesmitől. Most meg ez a Józsika is beteg lett ...

 

A kisfiú állapota reggelre, rosszabbra fordult. Egész éjjel hányt és magas volt a láza, ezért mentőt hívtak, és a kisfiút a közeli, járási kórházba vitték. A szegény kicsi már nem lett jobban. Nyakán a csípés csúnyán megduzzadt, de nem tulajdonítottak neki akkor jelentőséget, mivel a szúnyog- és rovarcsípések helye amúgy is meg szokott neki dagadni.

Egy-két napon belül görcsös fájdalmak közepette meghalt.

 

 

A köznép soha nem tudta meg ki volt a halott férfi, és hogy voltak-e imperialista kémek a környéken Lassan visszatért a megszokott élet a faluba. Józsikát is eltemették. A Sós kocsmában a férfiak, valamint a házak előtti padokon az asszonyok még hónapokig beszéltek az esetről, gyártották a vadabbnál vadabb elméleteket ügynökökről és imperialista kémekről.

A kisfiú halálát azonban senki sem hozta összefüggésbe a faluszélén, az Által-ér csalitosánál talált hullával.

 

 

 

VÉGE

 

 

***

 

Hangulatfestésként a kor egy jellemző alakja:

 

Hacki Tamás – Mozart - Török induló

Forrás: you tube, vilmos24

https://www.youtube.com/watch?v=QN0L15M6wWM

 

---

Robert Capa - The falling soldier

 

Háború forever

 

 

A ’70 – es évek magyar iskoláiban nagy figyelmet fordítottak a gyermekek internacionalista nevelésére. Ennek eszköze volt például a nemzetközi gyermektáborok, mint Csillebérc, Zánka, a csehszlovákiai Bojnice, vagy a szovjet Artyek, ahol a szerencsés kiválasztottak, más, szocialista országokból származó gyerekekkel találkozhattak, akár olyan egzotikus helyekről is, mint Kuba, Észak – Korea, vagy Chile. A másik fontos eleme volt a nevelésnek a még élő partizánok, hősök felkutatása a lakhelyen, illetve a rokonságban.

Úgy az általános iskola negyedik osztályba járhattam, amikor hőskutató feladattal bízta meg a gyerekeket az osztályfőnökünk. Párba, vagy többen összeállva kellett megfelelő alanyt, hős kommunistát, háborús veteránt találni, akit aztán felkeresve, kikérdezve, valamiféle házi dolgozatot, naplót kellett készíteni.

 

Én Gyurival kerültem egy párba. Neki semmi használható rokona nem volt, így hát az én anyai nagyapám lett a partizánjelöltünk, akinek hiányzott a jobb kéz mutatóujjának első két perce. Papám akkor vájárként dolgozott a helyi szénbányánál.

Így hát egy napon felkerestük Gyurival.

Mondom neki:

- Szia, papa! Jöttünk keresni veteránokat, háborús hősöket!

- Itt?

- Hát, Te nem vagy az?

- Nem én.

- Nem is tudsz mesélni? Hát, mit meséljek?

- Nem is voltál háborúban? – kérdeztem egyre letörtebben.

- De voltam.

- Hát akkor arról. Hogyan harcoltál a nácik ellen, meg ilyesmi.

- Nem harcoltam én! Mit meséljek? – mondta türelmetlenül.

 

Teljesen csalódottan ültünk ott a kis konyhában. Talán megsajnált minket, talán más okból elkezdte mondani:

- Háború volt. Kellett a szén. Annyit dolgoztunk, hogy kilógott a belünk. Aztán egyszer néhányan papírt kaptunk, hogy menni kell katonának. Bevonultunk a laktanyába, aztán kaptunk egy kis kiképzést. Egy pár hét múlva meg vittek minket Erdélybe. Ahogy bevonultak a csapataink, a románok vonultak vissza.

- ...és akkor harcoltatok? – vágtam a szavába.

- Dehogy harcoltunk. Ahogy azok takarodtak kifelé, volt ahol megrongálták, meg felrobbantották a hidakat. Mi meg vájárok, meg helyreállítottuk. Aztán, ahogy mentek a csapataink előre, néhányan őrségnek mindig hátramaradtak. Így maradtam én is egy ottani magyar faluban.

- ...és akkor a románok az éjszaka visszalopództak és felrobbantották a hidat. – mondta Gyuri, mintha ott lett volna.

- Dehogy robbantották. Sírtak azok, hogy el kell menni, innen a jó világból a nyomorba, kelet felé. Én is egy ilyen faluban ragadtam.

- … és akkor mit csináltál ott?

- ... hogy mit. Hát semmit. Vártam. Ettük a sok puliszkát, néha szalonnát, kolbászt, ittuk a pálinkát. Aztán pár hét múlva jött valaki és mondta, hogy a bányászok legyenek készenlétbe, mert majd jön egy csapat és összeszedi őket.

- Aha, akkor mentetek a harcba! Ugye, Bandi bácsi? – kérdezte Gyuri.

- Két nap múlva jött a csapat, ott voltak a bányászok mind, aztán elkutyagoltunk egy közeli vasútállomásra, be a marhavagonokra, aztán irány vissza Magyarországra. Azt mondták kell a bányász, kell a szén. Így aztán visszakerültünk Tatabányára.

- De hát, papa. Az ujjad nem a háborúban lőtték meg? – álmélkodtam.

- Á, dehogy! A bányában volt egy balesetem. Omlasztó vájár voltam, és ott a bányában vesztettem el az ujjam.

 

Hát, ennyit tudtunk összeszedni. Nem is mertünk belegondolni, hogyan lehet ebből fogalmazást írni. Gyuri anyukája tanárnő volt. Elmeséltük neki a papám történetét, ő meg azt mondta, ezt inkább ne meséljük senkinek, majd ő segít. Hozott egy könyvet a veteránokról, aláhúzta benne a lényeges részeket, mi meg bemásoltuk egy füzetbe.

Jó pár évnek el kellett telnie ahhoz, míg rájöttem miért mondta azt Gyuri anyukája, hogy ezt a történetet ne meséljük senkinek.

 

Bennem nem is hagyott mély nyomot ez az egész, hiszen érthető okból kicsit csalódott voltam. De Gyurira másképp hatott a dolog. Elkezdett könyveket olvasni és gyűjteni a második világháborúról.

 

A történet már közel negyven éves. Egy fél éve találkoztam Gyurival. Egy könyvet olvasott a buszon ülve.

- Szevasz, Gyuri! – mondom neki. – Mit olvasol?

- A Balatoni csata. Most vettem, nagyon jó munka. – mutatta hátrafordulva, a könyv címlapját.

- Még mindig érdekelnek a háborús könyvek?

- Hogy érdekelnek? Már több mint 600 könyvem van a témában - Jobb kezével a béke V jelét felmutatva azt mondta: - Háború forever, barátom! Háború forever! – majd előrefordult, és környezetéről tudomást sem véve olvasott tovább.

 

Ahogy így magamra maradtam gondolataimmal az jutott az eszembe, hogy Gyuri szemében ugyanazt a kisfiús rajongást, szája szélén pedig azt a régi cinkos mosolyt láttam, amit annak idején, amikor a nagypapámnál ültünk.

 

 

VÉGE

 

 

***

 

Ligeti – Artikulation

In the 70s, Rainer Wehinger created a visual listening score to accompany Gyorgy Ligetis Artikulation. I scanned the pages and synchronized them with the music. Enjoy!

Forrás: you tube, d21d34c55

https://www.youtube.com/watch?v=71hNl_skTZQ

 

 

---

 

 

Félreértés

 

 

Szombat reggel volt. Benéztem az ablakon. Van hely! Szuper! Bementem. A kocsi hátsófelében 4 fős társaság. Jobbról és balról ketten-ketten, kifelé fordulva ültek, hogy jól lássák egymást. Mintha ép egy kártyapartira készülnének. Az egyik arcából nem láttam semmit, aztán kettő jól megtermett kopaszra borotvált, egy pedig rövidre nyírt hajjal, pofaszakállal. Előttük kétszer két ülés szabad. Én a tőlük távolabb esőt választottam. Miután helyet foglaltam, megláttam az idős hölgyet, és a társaságában lévő szintén idős urat. A kocsiban nyomott csend volt, amit rögtön megéreztem, ahogy nyugalmi helyzetemet felvettem. De ez nem valami hajnali bóbiskolós hallgatás volt. Szinte vibrált a levegő. Nem kellett sokat elmélkedjek, mert az idős hölgy hamar megszólalt.

 

- Micsoda dolog ez? Nem húzhatom le az ablakot. Ha itt akarom az se jó, ha a túloldalon azt sem engedik. Túl meleg van itt!

 

Szóval ezek itt mögöttem valami kemény társaság lehet, ha már konfliktusba keveredtek ezzel az idős házaspárral- gondoltam magamban. – Tényleg a szemük sem állt jól! Remélem nem lesz semmi balhé, nem szívesen avatkoznék közbe.

De gondolataim hamar megszakadtak, mert a néni folytatta:

 

- Megfulladok, olyan meleg van itt, és nem húzhatom le! Itt több mint 20 fok van. Nem képzelik, hogy majd én megyek ki a peronra, mikor szívbeteg vagyok! – Közben pár ujjnyira lehúzta az ablakot, majd próbálta visszatolni sikertelenül. Az ablak kissé lehúzott állapotában maradt, ettől a néni megnyugodott. Talán valamiféle apró győzelemként értékelte ezt a köztes állapotot.

 

Furcsállottam magamban egy kicsit, hogy azok a kemény fiúk ott mögöttem, egy szó nélkül hagyták az őket érő célozgatásokat. Ha korábban volt merszük megtiltani az ablaknyitást, most miért tűrik olyan síri csendben, mintha ott sem lennének.

 

Még az is eszembe jutott, hogy én ugyan nem szólnék az ablak lehúzásáért, de a hajnalban becsapódó huzatot sem kívánom. Továbbá azt sem szeretném, hogy az idős pár és a társaság között valamilyen vita, bármiféle konfrontáció alakuljon ki.

 

Aztán valahogy másra terülődtek a gondolataim. A néni is teljesen elhallgatott, és a négy férfi sem hallatott egyetlen mukkot sem. Közel egy óra alatt úti célomhoz értem. Felkaptam a kabátom, a hátizsákom és kimentem a peronra. Az idős pár továbbutazott. Látom, hogy a négy fiatal férfi is felállt, és indulnak a peronra. Magasak, izmosak, így tömegben akár félelemkeltésre is alkalmasak. Úgy mennek el az öregek mellett, mintha nem szidta volna őket percekig a hölgy, de még csak egy rosszalló pillantást sem vetnek rájuk.

 

Akkor vettem észre, hogy az egyik mutogat a két kezével, és szájával gondosan formálva a szavakat, hangtalanul magyaráz. A másik meg, hasonló módon válaszol neki. Mire kiértek hozzám a peronra rájöttem, hogy mind a négyen süketnémák.

 

 

VÉGE

 

(Megjelent a Tollal.hu internetes irodalmi portál e-magazínjának 2011/3 számában.)

 

***

Joe Zawinul - In A Silent Way (Zawinul, Atlantic - 1971)

From Joe Zawinul album Zawinul - Copyright 1971 Atlantic Recording Corporation

 

Unedited edition from original audio performance, inputs into midi recognition system, rearranged with electric piano and pad-strings.

 

Original Performers:

Joe Zawinul - keyboards.

Herbie Hancock - keyboards.

George Davis - flute.

Woody Shaw - trumpet.

Earl Turbinton - soprano sax.

Miroslav Vitous - bass.

Walter Booker - bass.

Joe Chambers - percussions.

Billy Hart - percussions.

David Lee - percussions.

 

Video released under Creative Commons license 2.5

Some Rights Reserved

Copyright 2009, Roberto Bertinelli

https://www.youtube.com/watch?v=4S8DG_IiEMQ

 

 

---

Juhász Attila - XX-as akna, frontfejtés

 

A bánya nem ereszt

 

 

Gyulát 18 éves koromban ismertem meg, 1980 júliusában. Akkor helyezkedtem el az Oroszlányi Szénbányák Majki aknáján, mint földalatti fúrós. Erre a munkára olyan fiatal érettségizett férfiak kerültek, akik nem közvetlenül a középiskola után mentek egyetemre, de lehetőleg geológus végzettséggel rendelkeztek. Továbbá ebbe a beosztásba tettek másokat is valamiféle külön megfontolás alapján. Gyula és Pali alkották akkoriban a csapatot, és én lettem az erősítés. Egy ilyen brigád fúrógépek segítségével keresi-kutatja a rétegeket, a szenet, felderíti a rétegvetődéseket, a víz- és gázveszélyes helyeket. Pali, egy teljesen átlagos 28 éves, feleséggel két gyerekkel, épülő családi házzal. Gyula? Teljesen az ellentéte. Két válás, legalább 4 elismert gyerek, nők, csavargás, stb.

 

Pali, korábban súlyemelő volt a bánya által szponzorált OBSK színeiben, majd az aktív sportkarrier befejezése után a nagy szocialista vállalatoknál szokott módon, alkalmazták tovább – külön megfontolva: fúrósként. Így lett ő a brigád tagja épp egy, a bányamérnöki karra felvételt nyert fiú helyett. Hiába, aki itt dolgozott, az jobban készült a felvételire. „Ugye nem akarsz ott lenn megrohadni örökre?”, megfelelő szülői ösztöke volt, ha valaki a felvételi előtt lazított. Bizony a bányafúrós kemény munka, és a nehéz fúrógépek kezelése komoly fizikai erőpróba. Gyula már korábban ott volt, és az egyetemista távozásával kapta Palit új társául, pajtásául. ahogy a bányászok mondják. Ő már mindent csinált. Volt geológus, irodista, sofőr, vájár, aknász.

 

Mondanom sem kell, hogy míg Palival könnyű volt kijönni, a rezignált, élethajszoló, kialvatlan, és időnkét agresszív Gyulával, aki ráadásul a 30-as éveiben járt már, nehezebb. Mégis így visszagondolva sok élettapasztalatot, tanulságot lehetett levonni történeteiből, ha figyelt az ember.

 

Körülbelül két évig dolgoztunk együtt hármasban. Aztán egyszer csak a „mi Gyulánk”elénk állt és azt mondta:

 

- Ma dolgozom itt utoljára. Elköltözöm máshová, a Mátrába.

- Megint valami nő, igaz, Gyulám? –kérdeztem.

- Ja, de ez már az igazi! Engem többet nem láttok itt a bányában, még a megyét is elkerülöm. – mondta kissé indulatosan, de némi büszkeséggel a hangjában. Kicsit elgondolkodott, aztán elmosolyodott és folytatta, gúnyos, incselkedő hangon, olyanon, amit csak azok engedhetnek meg maguknak, akik hosszú ideig vannak összezárva, jóban-rosszban, veszélyben és örömben:

- Nem látom többet a mocskos pofátokat! – ezzel barátságosan vállon csapott. Két évvel korábban még fájt volna ez a vállon veregetés, ez a durva, kemény mozdulat, de ez alatt az időszak alatt igen megizmosodtam, és jól vettem a kemény, férfias viselkedést.

- Na-na! A bánya nem ereszt olyan könnyen, pajtás! Nehéz innen szabadulni. – bölcselkedtem. – Sokan mondták már ezt, aztán végül ott kuncsorogtak az igazgatónál, hogy vegye vissza őket, mert kevesebb a pénz, meg „fenn a napon” nem olyan jók a szakik, mint a bányában.

- En-gem töb-bet nem lát-tok itt! – mondta tagoltan, szaggatottan, mintha csak a leckét magyarázná valamelyik élete során elvesztett gyerekének. - Úgy lesz, ha mondom! – zárta le a vitát.

 

Így is lett. Eltelt egy hónap, kettő, aztán egy fél év, és tényleg nem láttuk többé. Nemhogy a bányában, még a városban sem.

Palival sokszor emlegettük:

 

- Úgy itt hagyott minket ez a Gyula, mint eb a szarát! Ez tényleg nem jön vissza!

- Nem úgy van az! – mondta Pali,- Van aki több év után keveredik vissza. Ez a Gyula is elvan azzal a nővel, aztán ha megunja, vagy elfogy a lóvé, akkor mit csinál? Megy nővérnek, vagy idegenvezetőnek. Meglásd, visszajön még, a bánya nem ereszti!

Nem vitatkoztam, lehet hogy igaza van, ő már régebben beragadt ide, és akkor arra gondoltam, lehet, hogy én is beragadok a bányába, aztán vagy egy baleset és leszázalékolás, vagy egy agyilag leromboló fiatalkori nyugdíj?

 

***

 

Időközben megnyílt a Márkushegyi Bányaüzem, amely az ország legmodernebb, és az ezredforduló utánra az egyetlen, még üzemelő mélyműveléses szénbánya Magyarországon. Sok szakembernek kellett abban az időben otthagynia a Majki aknát, és Márkushegyre menni. Felbomlottak a brigádok, az összeszokott kollektívák – amelyek a biztonság legfőbb zálogát jelentették akkoriban: Mentek sokan a jobb fizetésért, meg a biztonságosabb, modernebb bányáért. Így telt el egy újabb év, változásokkal, átszervezésekkel. Újabb emberek jöttek a fúrósbrigádba, majd nyertek felvételit a bányamérnöki karra. és már 1983 nyara volt, amikor egy hónapra külföldre utaztam.

 

Ekkor történt a 37 áldozatot követelő márkushegyi sújtólégrobbanás. Szabadságom után visszatérve a Majki aknára, megdöbbenten hallgattam a beszámolókat a katasztrófáról. Sorra vettük azokat a munkatársakat, akik pár hónappal korábban mentek át tőlünk dolgozni, és most halottak. Többjükhöz személyes kapcsolat fűzött. Persze voltak olyanok is az áldozatok között, akiket nem ismertem. A sok-sok borzalmasabbnál borzalmasabb történet, a bányamentő ismerősök beszámolói mellett, keringett egy történet két bányászról, akik az első műszakjukat töltötték akkor lenn, azon a területen, teljesen újak voltak a többiek számára, igazából nem is tudta senki, hogy miféle feladattal jöttek. Ráadásul még választhattak is, hogy melyik műszakban kezdenek dolgozni. Rosszul választottak. Azon a viharos, júniusi éjszakán nem szabadott volna leszállniuk. Érdekes, hogy vannak olyanok, akik előre megérzik a veszély, de nem mindenki. Pedig a leszállás előtt a kapu felett világított a felirat: „Ha a légnyomás esik, sújtólégrobbanás veszély!”

 

***

 

A környék gyásza lassan beleolvadt a mindennapokba. Aztán eljött a Halottak napja. Szokásom szerint ilyenkor kilátogatok nagyszüleim sírjához az oroszlányi temetőbe. A sír a régi temető egy hátul eső részében van, előtte gyermeksírok5 0 – es évekből, majd nagy füves térség, túlsó végében a ravatalozóval. Átvágtam ezen a területen, és megláttam a nagy síremléket, amelyet a nyári tragédia helyi áldozatainak állítottak. Elgondolkodtam, hogy még nem is voltam itt, pedig hányszor gondoltam rá, hogy kijövök. Lelassítottam, és keresgélni kezdtem a neveket. Az ismerősök neveit.

 

- Tényleg. Ő is. Ott is nézd, őt már elfelejtettem, hogy ott volt. Nézd, vele fociztam gyerekkoromban a lakótelepen, milyen jól tette a bőrt! Ő volt a frontmester! Az meg egy aknász, még tőlünk! –ahogy így merengtem magamban, kezemben a nagyszüleimnek szánt koszorúval, hirtelen felnéztem a következő márványtáblára, és akkor megláttam a kövön Gyula nevét. Csak álltam ott földbe gyökerezett lábakkal, és mindjárt beugrott a történet a két új bányászról, akik rosszkor voltak rossz helyen, és rájöttem, hogy az egyik ő volt. Hát mégiscsak visszajött! Titokban! Nem szólt senkinek. Biztos szégyellte! Pedig még hozzánk is visszajöhetett volna! Csak megbújt valahol egy albérletben, és eltűnt a modern széngyárban, ahol már nem voltak olyan pajtások, akik mindent tudtak a másikról.

Előttem volt már teljesen Gyula, a mosolygós, hamiskás, Gyula. Az a Gyula-arc, amelyik most már mindig bevillan nekem, ha azt a nevet hallom, hogy Gyula. Az első megrökönyödés után sok minden az eszembe jutott jó is rossz is, élmények, melyek kódolva lettek az agyamba, ott lenn több száz méter földdel és kővel a fejem fölött. Aztán láttam a földalatti alapközlén a csilléket ráírva fehér krétával: NAPRA. Eszembe jutott az utolsó mondat, amit azon a nyári napon, az utolsó műszakján búcsúzóul mondtam Gyulának, de most valamiért ezt is fehér krétával egy csille oldalára írva láttam:

 

 

„A bánya nem ereszt olyan könnyen, pajtás!”

 

Juhász Attila - XX-as akna, csillék

 

VÉGE

 

 

***

 

Cseh Tamás – Csillesor

Forrás: you tube, 777ghostlady777

https://www.youtube.com/watch?v=rMF_JQS2VqU

 

***

 

"Imhol a föld alá megyünk"

Képek a komlói bányászkodás múltjából/Pictures from the past of coal-mines of Komló

Forrás: you tube, 82kei

https://www.youtube.com/watch?v=h7cA2FcB8VQ

 

 

---

Pepperstern - The Dark Red Star

(A sötét vörös csillag)

 

 

Rendszerváltozunk

 

 

 

A dunántúli kisváros szinte forrt a rendszerváltozás első évében. Mindenki lelkes volt, mindenkinek volt egy új ötlete, és mindenkinek voltak új, megtámadhatatlan érvei. Akkoriban minden ember politikus volt. Ebben a városban az első szabad választást a Szabad Demokraták Szövetsége nyerte. A lelkes napok, és hónapok után zavaros idők köszöntöttek be. Aztán egyszer csak, hírtelen meghalt a város országgyűlési képviselője. A kisváros újra felbolydult, ismét megjelentek az önjelöltek, a mindent tudók, a próféták. Ingyen koncertek és kabaréba illő nagygyűlések váltották egymást. Ismét forrt a város, élő organizmusként mozgott, lüktetett.

 

Ebben az időben felerősödött bennem az érzés, hogy nekem is tennem kéne valamit. Bár több szerveződő párt jelezte, hogy soraiba fogadna, én tartottam magam függetlenségemhez. Egy dolog viszont egyre erősebben dolgozott bennem, hogy tennem kéne valamit a környezetemért. Elhatároztam, hogy környezetvédő szervezetet alapítok. Egy papírra leírtam azokat a gondokat, amiket tapasztaltam, és amelyeknek megoldására ötleteim voltak. Ettől kezdve ezzel a papírral a zsebemben jöttem-mentem, és ha alkalmam nyílt rá, beszéltem a terveimről. Így találkoztam Árpival, aki szintén egy zöld mozgalom szervezésén fáradozott. Neki már voltak társai is. Megbeszéltünk egy találkozót, a helyi uszoda büféjében, ahová rajta kívül még ketten jöttek el, Feri és Pali.

Ott, akkor annál a kerek kis büféasztalnál elhatároztuk, hogy megalapítjuk saját zöld szervezetünket.

 

Néhány hónappal később hivatalosan és sikeresen megalakult, és bejegyzésre került a Preventív Humán Misszió. Csináltuk a dolgunkat: konferenciákat szerveztünk a környezet,- és egészségvédelem témáiban, iskolásokat oktattunk a természet,- és a mozgás szeretetére, területeket tisztítottunk meg a szeméttől, fákat ültettünk, akciókat szerveztünk kerékpárutak létesítéséért, megakadályoztunk környezetre káros építési tevékenységeket. Hol békésen, hol radikálisan. Egy biztos, helyi politikai szinten olyan tényezővé váltunk, amivel számolni kell. Figyeltek is ránk a pártok, még megyei szinten is. Már az alakuló közgyűlésünkön több párt megyei politikusa alapító tagként csatlakozott – munkát soha nem végeztek az urak,- és a helyi erőmű és bánya is komolyan érdeklődött.

 

Az idő tájt kezdte Torgyán József országjáró útjait. Mivel a kisvárosban betöltetlen volt az országgyűlési képviselői hely, természetesen a Kisgazda párt választási gyűlésére ő is bejelentkezett. De jött az MDF, az SzDSz, a Fidesz, az MSzP, az MSzMP, a Szociáldemokraták Petrasovics Annával, itt zenélt a Beatrice, a Pál utcai fiúk, fellépett Rádiókabaré haknicsapata, és még ki tudja ki mindenki. Olyan kulturális élet volt a városban, hogy azóta se.

 

Minket zöld társadalmi szervezetet az MDF helyi jelöltje pécézett ki magának. Zártkörű, bizalmas megbeszélésre hívtak egy lakásba, mely egy Amerikában praktizáló orvosé volt, és pont a párt jelöltje használta saját céljaira, lakásfelügyelet gyanánt. Itt kellett prominens megyei vezetőkkel találkoznunk. Természetesen nem mondták el a meghívás pontos célját, de sejtettük. A szervezet Palit, Árpit és engem jelölt a küldöttségbe.

Aznap „lépett fel” Torgyán. Úgy döntöttünk, hogy megnézzük, és csak utána megyünk a képviselőjelölthöz és pártkatonáihoz. Jelentősen el is késtünk, ami nem csoda, ha belegondolunk Torgyán Dr. beszélőképességeinek határtalan mivoltába.

De megvártak. Voltak vagy hatan, mind megyei szintű pártvezetők, cserkészvezetők, jogász, stb.

 

Még ma is visszahallom mondataikat:

 

- Idefigyeljetek! Ti is zöldek vagytok, mi is zöldek vagyunk (gondoltak itt az MDF zöld címerére). Mindössze azt kérjük tőletek, hogy plakátokat tehessünk ki a szervezetetek nevében, amin az MDF címere is rajta van. Mi támogatjuk a zöldeket, legyetek a zöld tagozatunk!

 

Hitetlenkedve néztünk. Mi zöldek egyébként mind a hárman más párttal szimpatizáltunk, sőt a tagok között még tovább színesedett a helyzet.

Érezték, hogy nem olyan sima ügy a meggyőzésünk, mint gondolták, ezért tovább folytatták.

 

- Ide figyeljetek, ha nyerünk a következő választáson, kormányon maradunk, ha vesztük, mi leszünk a legnagyobb ellenzéki párt. Nem mindegy? Ti csak jól járhattok. Iroda kell, telefon, fax, számítógép, országos sajtótájékoztató. Minden meglesz, csak annyit kérünk, hogy a plakátotokon egy pici zöld MDF logó lehessen.

 

- Hát, - szólalt meg Árpi bizonytalanul – nekünk arra nincs felhatalmazásunk a tagságunktól, hogy ilyen paktumot kössünk, majd a jelölt úrral egyeztetünk. Természetesen a dologból nem lett semmi. Egy olyan politikailag heterogén szervezet, mint amilyen a miénk volt, nem mehetett ebbe bele, egyébként is akkor még naivan azt gondoltuk, hogy a környezetvédelem politikától teljesen függetlenül művelhető. Ma már ebben nem vagyok biztos. Az ember fiatalkori idealizmusát előbb utóbb realitásokra cseréli.

 

Még pár szép évet eltöltöttem a szervezetben. Hiszem, hogy hasznos dolgokat tettünk, hogy sok embernek, közösségnek segítettünk, és gyermekek százait próbáltuk környezettudatos életre nevelni. Engem és Árpit az élet más irányba sodort, és a többiek is feladták. Tudtommal a Misszió már megszűnt. Az idő szétcincált minket.

 

Persze az ember azért hall ezt-azt. Az alapító tagok közül volt, aki egy darabig szabad madárként röpködött az égen, és aki a kereszt súlyát vette vállára, más a kubai narancsot igazira cserélte, és volt aki vörös szegfű szirmaiból készített csillagot.

 

Mára már csak egy szép emlék maradt az egész. De ha időnként az idő forgószél örvényében, egymás közelébe sodródunk, lelassítunk kicsit, félszegen egymásra mosolyodunk, és érezzük, hogy a szívünkben még mindannyian zöldek maradtunk.

 

***

 

Leonard Cohen - The Partisan

Forrás: you tube, majorsnag

https://www.youtube.com/watch?v=oG4ndbhOkpI

 

 

---

Dave McKean - such a reflection of the city

as a solid real place of carved stone - from

his book Option Click

 

Majki nyár

 

 

 

Abban az évben más illata volt a nyárelőnek. Édesebb, nehezebb, bódítóbb. A nyíló orgonák, akácok varázslatos poraikkal telítették a levegőt, amelyből ha mélyen belélegzett az ember, kellemes álomszerű bódulatot érzett. Ha kimentünk a mezőre, hatalmasokat szívtunk ebből a narkotikus légből, majd két karunkat kitárva, és szemünket lehunyva pörögtünk akár a dervisek. Ilyenkor önkéntelenül is mosolyra húzódott összeszorított szánk, és izgalommal vártuk a forgás beteljesedését, a felbukást, majd elterülést a lábközépig érő fűben. Ha már idáig eljutottunk, nem volt más hátra, mint élvezni a szédülés okozta émelygős, kábult állapotból való visszatérést, és megkönnyebbülést. Aztán nagyokat szippantottunk a hosszú szálas fű, és a frissen növő mezei vadvirágok illatából. Köröttünk mindenhonnan tücskök, és kabócák ciripelő felelgetése zsongott, mintha az édenkerti koncertterem közepén feküdnénk. Fecskék röpködtek, kergetőztek felettünk. Néha hihetetlen magasságokba repültek, kilőtt nyíl sebességével, máskor akár egy vadászrepülő, zuhantak alá, majd hirtelen irányt váltva, újra fel. Mindent áthatott és magába olvasztott a békés, lágyan ringó természetesség, annak az alkunak következtében, melyet évezredekkel korábban, az emberiség első csoportjai kötöttek az istennel, hogy tiszteletben tartják egymás határait.

 

- Nézd, Vica! Fogtam neked egy hétpettyest! – mutattam kicsi öklömet, majd kitárt tenyeremen a riadt katicabogár sietősen elindult középső ujjam vége felé, hogy felszálljon, és újra élvezhesse a törékeny, de végtelen szabadságot.

- Már harangoznak, haza kell mennem! – mondta szomorún, és beletörődően. - Ha lehet, holnap is eljövök. – ezzel felült kerékpárjára és a poros erőszéli úton hazabiciklizett a két kilométerre lévő faluba, ahol szüleivel és öccsével lakott egy faluszéli házban.

- Hát akkor én is megyek! – feleltem szomorúan, és régi, kopott festésű biciklimet kiemeltem a gazos fűből. – Akkor, holnap kilenckor itt leszek, és ha késel, addigra szedek neked egy csokor mezei virágot! – kiáltottam a távolodó kislány után. Hangomban a bizakodás és szomorúság furcsa elegye keveredett. Nehéz szívvel toltam kerékpárom a poros, erdőszéli úton, a közeli város irányába. Kicsit, tovább tartott a hazafelé vezető út. Átkeltem a gyér forgalmú aszfaltozott úton, a tóparti murvás kocsiúton a régi, romos malom irányába, majd a majki erdő egy bejáratott ösvényén a város régi, falusias negyedébe jutottam, amelyet már vagy 300 éve a felvidékről betelepedett tótok laktak, szegényes, de takaros vályogházaikban.

 

Vicával, egy évvel korábban ismerkedtem meg, a kisváros nyári napközis táborában, ahol nem sok falusi gyermek volt, különösen nem a környező falvakból. Azokra a nagyszülők vigyáztak. De valahogy úgy adódott, hogy a kislánynak egy hónapra ide kellett jönni. Minden reggel háromnegyed nyolckor letette a Volán helyközi autóbuszjárata, egy a táborhoz közeli buszmegállóban. Én már a második nyaramat töltöttem részben ott, mivel szüleim nem tudtak rám vigyázni.

 

Vica szomorkásan, félrevonulva játszott az első héten, nem nagyon fogadták be, a többnyire már eleve barátnőstől a táborba érkezett városi lányok. Egyszer aztán egy félrerúgott labda után rohanva pillantottam meg, az unalmában kis füzetébe rajzolgató, magában dúdoló kislányt!

 

- Szia! Nem láttalak még itt, új vagy? – szólítottam meg.

- Igen, de csak pár hétig, mert most nem tud rám a nagymamám vigyázni, de aztán nála leszek.

- Hol laksz? - kérdeztem, miközben kézből hatalmas kapuskirúgással juttattam vissza a labdát türelmetlenkedő társaimnak.

- Majkon túl, az első faluban. – mondta büszkén.

- Szóval te ilyen cváncigoló sváb vagy? – kérdeztem szemtelemül, mert tudtam, hogy a majki erdő túloldalán fekvő Vértessomló, és Várgesztes sváb falu.

- Te meg egy koszos fenekű tót! – válaszolta sértődötten és határozottam, mert tudta, hogy a város őslakói a felvidékről származó szlovákok leszármazottai. Ezzel visszabújt a maga köré épített láthatatlan fal mögé és tovább rajzolgatott, mintha mi sem történt volna. Egy cseppet sem zavarta megrökönyödött nézésem, hogy egy ilyen idegen kislány letorkolt.

- Én magyar vagyok! – mondtam sértődötten, és ezzel ott is hagytam. Mérges voltam és sértett, s amikor futás közben visszanéztem rá, valahogy mégis úgy éreztem, hogy új barátom lesz, méghozzá lánybarát.

 

Az elkövetkezendő hónapban, amíg még Vica a táborban volt, sokszor találkoztunk, beszélgettünk, csipkelődtünk, játszottunk. Ha uzsonnára zsíros kenyeret, almát, vagy néha Sport csokit kaptunk félreültünk egy kanadai nyár hűs lombja alá, és hátunkkal a fa törzsének dőlve beszélgettünk mindenféléről. Időnként még a tábor határát jelző Svandaberegi patakba is belemerészkedtünk. Kicsi talpunkba lenyomatot rajzoltak a mederben fekvő víz koptatta, bársonyos érintésű, sötétzöld mohás kövek. Kellemesen hűsítő érzés volt a forró nyári napon, a Vértes kristálytiszta, hűs karsztvizét ideszállító patakban járkálni. Bár Vica félt, hogy varangyos békára, vagy rákra lép, mégis szívesen császkált velem a patakmederben.

 

A nyár hamar eltelt, és jöttek a napok egyre-sorra, míg az idő vaskereke csikorogni nem kezdett a tél dermesztő, nehéz hidege alatt.

Már február eleje volt, mire az általános iskolák tanulmányi versenyei lezajlottak, és elérkezett a városi és városkörnyéki iskolák döntője. Tele önbizalommal vonultam be két társammal, Janival és Zsoltival a számtan-mértan csapatverseny döntőjére, mint a győzelemre esélyes csapat tagja. Az ünnepélyes megnyitóra több száz gyerek gyűlt össze, és visszafogott, izgatott zsongás töltötte meg az Arany Jánosról elnevezett általános iskola ünnepi díszbe öltözött tornatermét. Az alsó tagozatosok versenyére magyar nyelvből, számtan-mértanból, és környezetismeretből legjobban teljesítő osztályok csapatai jöttek össze. A tantárgyanként és csapatonként rendezett tömegben egyszer csak megláttam Vicát. Összetalálkozott a tekintetünk, mosolyra mosolyt küldtünk, és vártuk, hogy köszönthessük egymást.

 

Vica hatalmas szóözönnel próbált elmondani mindent, ami még a nyár hátralévő részében, az ősszel és a télen történt vele. A rokonok és barátnők, osztálytársak és „fúj, de nem szeretem emberek” neveinek tucatját zúdította rám. Majd elmondta, hogy magyar nyelvből van itt a versenyen. A nagy izgalomban és kavalkádban már nem beszéltünk később, csak intettünk egymásnak.

 

Lassan, szinte lopakodva érkezett meg az új nyár. Minden eddiginél fontosabb nyár, hiszen aki elvégezte a negyedik osztályt, már nem ment napközis táborba. Akinek volt rokona, nagymamája, az ott töltötte a szünet jó részét, aki nem, az belekerült az úgynevezett kulcsos gyerekekként meghatározottak népes, és heterogén társaságba.

 

Én is a „szabadabban felügyelt” lakótelepi kulcsosok közé kerültem. Édesapám a lakáskulcsomat egy bőrszíjra fűzte és a nyakamba akasztotta. Ezen az első kalandozós nyáron nyolc kulcsot hagytam el. Hát mindent szokni kell!

Biciklimen és gyalog bejártam a környéket, mindenfelé csatangolva. Egyik fő játszóhelyünk a majki kamanduli szerzetesek házai, a kiégett malom épülete, az Eszterházy uradalom lerombolt templomának megmaradt tornya volt. A kastélykert, a teljesen, és mesterségesen tönkretett botanikus kert nagyszerű hely volt az olyan csavargó városi gyerek számára, mint én. Egy-egy alkalommal még a kastélyba is beszöktünk, ha találtunk befeszített ajtót, ablakot.

 

Lehangoló volt a látvány, ami bent fogadott. Málladozó freskók, törött kandallópárkány, fél tégladarabok, amelyek a külső fal, vagy valamelyik melléképület illegális bontásakor kerültek elő, beleégetve az Eszterházyak címerével, és valamelyik kastélyfeltörés alkalmával dobták be a termekbe. Mindig vonzottak az ódon helyek, a régi tárgyak, mégis rossz érzés fogott el, ha idetévedtem. Az enyészet, az elmúlás szaga, az valami hasonló lehet, mint a halál bűze. Erre gondoltam. A kommunista megtorlás tökéletes volt Majkon. Talán ezért alakult úgy, hogy csak egy-két alkalommal mentem be a kastélyba. Nem éreztem jól magam. De siralmas volt a gyönyörű barokk kapu, a gazdasági épületek, de mindenek felett, a vasajtóval lezárt, és a leromlásra ítéltetett templomtorony állapota. A bejárat felett volt egy boltívmaradvány, amire fel lehetett mászni. Innen már hozzáférhető volt az alul áthatolhatatlan bokorrá terebélyesedett vadrepkény csukló vastagságú indás hajtása, mely felfutott egészen a torony felső ablakáig. Ahogy nőttem, úgy tudtam és mertem egyre magasabbra mászni ezen az égig érő paszulyon. Állítólag a torony tetejében baglyok éltek, de én nem voltam képes odáig felmenni, a második ablaknál följebb sohasem jutottam.

 

Egyszer Vicáék falujába mentem nagyapámmal. Ott is voltak rokonaim, mert édesanyám onnan származott. Összetalálkoztunk. A vegyesboltból jött kezében műanyaghálót lóbált, benne kenyér, üveges tej. Mondom neki:

- Szia, Vica! Rég láttalak! Mi van veled! Gyere ki Majkra, mindennap ott játszunk a kastélykertben.

- Szia! Hát, lehet, hogy kimegyek! – mondta, cseppet sem határozottan.

 

Másnap kibiciklizett hozzánk, majd harmadnap is, és aztán szinte mindig velünk csatangolt, hála a vajszívű nagymamának.

A fiúkat hátrahagyva Vicával gyakran legurultunk a halastóhoz, mely a kastélyépülettől nyugatra lett kialakítva az egykori patak folyásirányában, és hűs vízével sokszor csábított minket fürdésre. Most azonban csak a lábunkat lógattuk bele, amitől a vízimolnárok riadtan szaladtak szerteszét.

 

- Te Vica! Hallottad, hogy ide egyszer belefulladt egy ember? – kérdeztem sejtelmesem.

- Tényleg? – nézett hitetlenkedve.

- Tényleg! Ha éjjel kijössz ide, és éjfélkor belelógatod a lábad a vízbe, és elkezdesz kapálózni, felébreszted a hulla szellemét. Akkor az feljön, elkapja a lábadat és leránt a tó fenekére.

- Ez butaság! – mondta Vica, és ezzel egy időben kirántotta lábát a vízből.

 

A meleg nyár lassan megérlelte a görögdinnyét. Ez a gyümölcs volt álmaink netovábbja.

- Nincs rossz dinnye! – emlegettem sokszor. A házunk közelében volt egy zöldséges. Az épület mögött tartott egy ládát. Abba tette bele azokat a dinnyéket, amelyeket lékelés és kóstolás után nem vettek meg. Soha nem kellett az eladatlan gyümölcs elszállításáról gondoskodjon. Megtették ezt a kulcsos gyerekek.

 

Majkpuszta és a város falusi része között földek voltak, ahol minden félét termesztettek a külön földdel rendelkező falusi parasztok. Egyik ilyen ültetvény közülük különösen kedves volt számunkra. Gazdája görögdinnyét termesztett. Igazi zöld, vékonyhéjú, belül élénkpiros, lédús, zamatos görögdinnyét.

 

Ha a zöldséges nem tett ki dinnyét, nem mindig tudtunk ellenállni és a csősz éberségét kijátszva, belopakodtunk a kerítéssel és szögesdróttal körülvett ültetvényre. Kidolgozott terv alapján vittük el a fejenkénti egy dinnyét. A terv a következő volt: Egyikünk, a legügyesebb bemászott az ültetvényre, és kiválasztotta, majd levágta a dinnyét. Gyorsan, görnyesztett futással a kerítéshez hozta, és kiadta az ott várakozónak Ez a pont egy enyhén lejtő földút felső részén volt A második fiú átvette a kerítésen a dinnyét és óvatosan legurította a lejtő alján várakozó harmadik fiúnak, aki a lent hagyott kerékpárok csomagtartójára rögzítette a dinnyéket. Aztán futás a biciklikhez, és gyerünk a kastélyudvarra. Ott egy élesebb kő fokán a dinnyéket darabokra hasítottuk és önfeledten majszoltuk.

 

Így múlt el ez a gyönyörű nyár. Aztán ősszel véletlenül arra kerékpároztam. Már a városból kivezető Majki úton tapasztaltam, hogy teherautók hajtanak el mellettem.

Mi történhetett, nem szoktak erre teherautók járni? – kérdeztem magamtól. Pár perc alatt kiértem és akkor megláttam. A cselédházakat újították fel. Városi és környékbeli cégek varázsolták éppen nyaralóvá, a mi kis édenkertünket. Hirtelen úgy éreztem, mint a Pál utcai fiúk, amikor megtalálták Janó bakter házában a grundfelmérők szerszámait.

 

Valami akkor végleg megváltozott, és a változások emlékekké ráncolták bennem Vicát és a kulcsos gyerekek bandáját.

 

 

VÉGE

 

 

***

 

Majki ősz

Created with AquaSoft SlideShow

Forrás: you tube, gubernator1526

https://www.youtube.com/watch?v=tVc3ktBGz78

 

 

 

---

Fotó - Cemal Ercan

 

 

Hajótöröttek

 

 

(I.)

 

 

A mentőcsónak magatehetetlenül sodródott a végtelen óceánon. Szelíd, alig érzékelhető hullámok nyaldosták körül sárga testét. Okker színű volt, mintha a nap olvadt volna rá. A víz türkizkék paplanként ölelte körül, akár alvó embert egy biztonságos ágytakaró, a hideg téli éjszakában. Már-már idilli lett volna a kép, ha nem fekszik egy ájult nő a nedves csónakpadlón. A nap forrón sütött, nyoma sem volt az éjszaka tomboló viharnak, melyben a telepeseket és kereskedőket szállító gőzös elsüllyedt. Clementine. Ez volt olvasható a mentőcsónak oldalán.

 

Karl, a német ősökkel rendelkező matróz, a hajó hírtelen elsüllyedése előtt, közvetlenül a kazán felrobbanása után, a vízbe zuhant. Érezte, hogy teste sérülésekkel teli, de életösztöne segített, hogy felkapaszkodjon egy, a robbanáskor vízbe került roncsdarabra. Aztán elhalkult körülötte az üvöltő szél, a hullámok, melyek hol eldugták, hol felmutatták Karlt a ronccsal együtt, áldozati bárányként felkínálva őt Poszeidónnak. De az Isten úgy döntött nem kéri, még maradhat a földön tanulni, okulni, tapasztalni, szenvedéstől nemesülni.

 

A vihar elültével megkezdődött a keresés, az esetleges túlélők után. Három hajó is volt a közelben, ők kezdték a kutatást. Több napig szelték a mérföldeket az elcsendesült nyílt vízen, Azt a néhány teljesen elcsigázott embert, akit megtaláltak, felvették a fedélzetre, aki nem volt meg, azt eltűntnek nyilvánították. Bár kiadták a térségben közlekedő hajóknak, hogy továbbra is fokozottan figyeljenek az esetleges túlélőkre tekintettel, de sok reményt nem fűztek ahhoz, hogy lesznek. A robbanás hatalmas volt, az éjszakai sötétség, a tomboló, több méteres hullámok, aki meg túlélte, már felfalták cápák. Clementine, a kiszolgált gőzös úgy adta át magát az örökkévalóságnak, mint fél évszázaddal korábban az építtető felesége, akiről annak idején a hajót elnevezték.

 

***

 

Karl tudta, hogy nem lesz könnyű túlélni a kalandot. Ezen a szakaszon nagyon erős az áramlás, és nem is kedvező irányba sodorja őt, így minden bizonnyal halottnak hiszik, és nem fogják már keresni. Lehetett vagy három napja, hogy a roncsdarabon hánykolódott. Kisebb sérüléseit megmarta a sós víz. Jó néhány zúzódást szenvedett a végtagjain, beverte a fejét is, és a jobb oldali bordái környékén is erős fájdalmat érzett, ha megmozdult. Aztán valamiért önkéntelenül megemelte a fejét. Nem a repülő halak apró kis vízbecsobbanására, mert azokról már lemondott, hiszen képtelen lett volna egyet is elkapni. Mintha valamin megtörnének az apró hullámredők, valamin, ami a vízben van, valami akadály a végtelen óceán útjában. Tudta, ha csendes a tenger, a víz felszíne felett közvetlenül nagyon jól terjed a hang. Valami lehet ott, akár egy zátony, akár egy roncsdarab. Még mérlegelt néhány másodpercnyit, hogy érdemes-e energiát pazarolni arra, hogy megemelje a testét, vagy maradjon már minden így, csendben, békében, míg eszméletét nem veszti, és azután már úgyis mindennek vége. De nem lehet így vége, kevés még ez, több kell! Több kell az életből, több kell a sorstól. Apró kis biohullámok ingerelték tudatát pro- és kontra, de valami megmagyarázhatatlan impulzus folytán a pozitív energiák kerekedtek felül. Kábán a naptól, a sokktól, nagy erőfeszítések árán megemelte a fejét. Látott valamit. Valamit, amiről a játszadozó hullámok csobogása visszaverődik. Ez csak délibáb lehet, engedte vissza a fejét, a nap tükröződik a vízen, azt láthatta. A tükörképen nem törik meg a hullám! Éledj már, itt a menekülés! Egy belső hang riadót fújt az agyában. Talán már nem is csak földi erők, hanem meghatározhatatlan mechanizmusok segítették a tartalékenergiák felkutatásában és mozgósításában.

Megemelte hát újra a fejét, azonban az rögtön feltűnt neki, hogy teljesen tisztán lát, mintha valaki egy messzelátót, vagy legalább is, egy színházi látcsövet illesztett volna a szemei elé. Észrevette, amit már az előbb is látnia kellett volna, egy magára hagyottan sodródó, sárga csónakot.

 

- Egy Csónak! Egy csónak! Egy sárga csónak. Ez a Clementine-ról van! – Ismételgette magában, mert attól fél, meggyőzi magát, hogy ez nem valóság, csak egy utolsó lázálom, mielőtt végleg elveszti az eszméletét.

 

Kezével vadul lapátolni kezdte a vizet. Először persze egy vízbefúló kétségbeesett csapkodásának tűntek mozdulatai, de aztán, ahogy megindult a kis lélekvesztő, az evezés is egyre tudatosabb és ütemesebb lett. Ó, micsoda mennyei ajándék, egy ladik, ez akár a megmenekülést is jelentheti! A csónak mintegy 10 láb hosszú lehetett, párszáz méterre volt tőle. Jó félórás lapátolással beérte a sodródó mentőladikot, mely lehet a megmentője, de a koporsója is. Hiszen ez is eszébe jutott, amíg kitartóan küzdött, hogy utolérje.

 

Már csak egy pár méter választotta el céljától. Az óceán vizébe vetette magát, és egy-két karcsapás után felkapaszkodott a ladik peremén, majd rutinos mozdulattal átvetette magát az oldalfalon.

Meglepetésében szóhoz sem jutott. A ladik fenekén, egy teljesen legyengült, magatehetetlen nő hevert. Nem sokkal ezután elájult.

 

 

(II.)

 

 

Amikor visszanyerte eszméletét, a nő az ölében tartotta a fejét, és megfoszlott aljú ruhájából letépett rongydarabbal törölgette a homlokát. Már hűvösebb volt pár fokkal, a sós tengeri levegő párásabb egy kicsit, és a hullámzás is egyre erősödött. Madarakat látott az égen, és mielőtt újra elájult volna, megállapította, hogy megmenekültek.

 

Arra eszmélt, hogy a csónak megfeneklik a homokos parton. Kiszálltak és megpróbálták a partra húzni, de nem sikerült. Elterültek a nedves fövenyen és szótlanul hevertek. A nő letépte vastag szoknyának szétszakadt alsó részét, hogy könnyebben járhasson. Felállt és körbenézett. Trópusi szigeten voltak, pálmafákkal, homokos parttal. Idilli környezet, ha az ember utazik, börtön, ha csak odavetődik. Nem tudták merre vannak, de ilyen sziget biztosan sok található a végtelen óceánban.

 

***

 

Karl nem volt túl tapasztalt matróz. Hamburgban szerződött el a Clementine-ra, amely először Angliába szállított kivándorlókat, akik Newcastle környéki szénbányákban szerettek volna dolgozni. Onnan Rotterdamba vezetett az útjuk, egy angol selyemkereskedőt és kísérete tartott velük. A nagy hollandus kikötőből Portugáliába vittek árut egy ottani gazdag borkereskedőnek, valamint egy leideni telepest, aki családjával majd Afrikáig velük tart. Ez a farmer gazdag ember volt, aki a guineai partokon akart partra szállni, hogy korábban vásárolt kakaóbab ültetvényei közelében telepedjen le, és közvetlenül irányítsa a gazdaságot.

 

***

 

A csónakban lelt hölgyet Annának hívták. Rotterdamban szállt hajóra, miután elbúcsúzott szüleitől és testvéreitől, hogy férjével, Johannal az ültetvényessel, a távoli Közép-Afrikába költözzön, végleg otthagyva Európát. Nagyon szerették egymást, és Anna bárhová követte volna férjét. Lisszabonba érve üzenet várta Johannt, hogy néhány nélkülözhetetlen dolog, amelyet mindenképpen magával akart vinni Afrikába, és itt kellett volna berakodni a hajóba, csak némi késéssel érkezik meg Spanyolországból. Különleges termőmagok és növényi palánták, valamint néhány facsemete, melyek termesztésével Afrikában akart próbálkozni, nem érkezett meg. Ezekre a termesztésekre pedig előszerződést kötött. A növények igen értékesek voltak, nem hagyhatta őket felügyelet nélkül, személyesen akarta ellenőrizni, a berakodást, a szállítást és a gondozást is a hosszú úton. A legközelebbi hajó pedig két hét múlva indul Közép-Afrika felé. Mit volt mit tenni ottmaradt Portugáliában, és elengedte feleségét a személyzettel és ingóságaikkal együtt.

 

Karl nem emlékezett Annára. Jobbára a hajótest mélyén, a széntároló környékén dolgozott, így nem volt alkalma figyelni az utasokat. Már az óceán Guineai –öblében hajóztak, valahol az egyenlítő közelében. Hosszú útjukból csak egy-két nap volt hátra az útból, amikor elsüllyedtek. A szigeten, amely lakatlannak tűnt szerencséjükre találtak vizet és gyümölcsöt is. Karl próbálkozott a halfogással, többnyire sikertelenül. Hevenyészett kunyhót, afféle fűkunyhót tákolt össze maguknak, az eső ellen. Teltek–múltak a napok, és egyikük mindig a vizet kémlelte, hátha feltűnik egy hajó. De nem tűnt fel!

 

Kezdetben nagyon keveset beszélgettek. Anna igen zárkózott volt. Ám az idő kerekei bármilyen lassan forognak is, meg nem állnak soha. Napra nap jött, hét hetet követett, és már érdemes volt a hónapok számát is fába rovátkolni. A nő már megbékélt sorsával. Elmúlt belőle a görcsösség. Felengedett, és bízni kezdett a férfiban, aki ételt és vizet szerzett, megtanulta a tűzgyújtást, kunyhót ácsolt, és főleg aki sohasem kérdezősködött. Úgy gondolta, ideje előre nézni. Ideje meglátni a társat, a partnert, a férfit, abban, akivel összezárta a sors ezen a kietlen szigeten, a végtelen Atlanti óceánban. hogy közelebb Itt az ideje megismerni, azt, akivel megmentették egymás életét, akivel felfedeztek egy új világot. Hiszen itt vannak egyedül ebben a világban, mintha Ádám és Éva lennének, a nagy benépesítetlen Ősföldön, a bibliai idők kezdetén, vagy tán még korábban, az ősi Gondwanán.

 

Egyszer aztán elkezdett magáról beszélni, és mondta-mondta szünet nélkül. Felszakadt belőle minden, ami hiányzott neki. A férfi csak hallgatta, türelmesen és érdeklődve. Akkor tűnődött el először, hogy milyen szép is ez a nő. Anna sok mindent elmesélt a gyerekkoráról, az életről a mélyföldön. A téli korcsolyázásokról a befagyott csatornákban, a farsangi táncmulatságokról. Élvezettel emlegette az otthoni ételeket, az erwtensoep-et, vagyis borsólevest, bruine bononsoep-et, a spanyol bablevest. Nagyot nyelt, amikor a füstölt és sóban pácolt heringet, az omlós zélandi osztrigát, meg az anyja által készített sajtot emlegette. Imádta a virágokat. Már korábban elszámolt magával, hogy a végtelen tulipántáblák színes foltjait talán sohasem látja újra, de biztos volt abban, hogy Afrika színei is rabul fogják ejteni.

 

De Johannról nem mesélt. Már lemondott arról, hogy egyszer majd viszontlátja. Nem piszkálgatta a hegesedő sebeket. Csak annyit mondott, hogy az ő férje már halott. Karl kérdésére, hogy a hajón volt-e a férje, mert akkor lehet, hogy él, egy tömör és elutasító nemet kapott. A férfi még sohasem volt nővel, egyre közelebb érezte magához a lányt. A hosszú, vöröses-szőke, göndör hajú, szép arcú Anna, fitos orrának íves nyergén néhány apró szeplőcskével angyali teremtésnek tűnt. Bőre tejfehér, ami halvány pírral színeződött, de soha nem vált olyan barnává, mint a sok napon töltött idő után elvárható lett volna. Az a fajta, német-alföldi típus volt, aki már fehéren kezd hámlani, és soha nem lesz csoki barna. Ahogy megnyíltak közöttük a beszélgetés csatornái, úgy kapcsolódtak össze egyre több és több szálon.

 

Karl úgy gondolta, hogy ez már biztosan a szerelem, az a megfoghatatlan és felfoghatatlan dolog, amit már annyian megfogalmaztak, mégsem értheti az, aki még nem élte át. A férfi teljesen átadta magát a rajongásnak, Éva-Anna imádásának. Úgy érezte, hogy ez az álomszerű állapot mindig így volt, és mindig így is lesz, és ha volt is valami, ami korábban történt velük, az már csak az örök feledésbe merült múlt.

Ettől kezdve nem volt reggel és este, nem volt szomjúság és nem volt éhség. Nem sajogtak a végtagok, ha hírtelen leszállt a trópusi éj. Olyan volt az egész, mintha ők lennének az első emberpár, és az lenne sorsuk, hogy ezen a kis óceáni szigeten újrateremtsenek mindent, egymásból fakadt boldogságból formálják újra az ártatlanságot, még egy esélyt adva ezzel az emberiségnek.

 

 

(III.)

 

 

Johann sohasem adta fel, hogy megtalálja szeretett feleségét. A két héttel később induló hajóval végigment az útvonalon, bejárta a Közép-Afrikai partvidéket. Falvakban érdeklődött, embereket fogadott. Úgy gondolta, Anna biztosan él, valamelyik törzsnél lehet, ahová a hajótörés után sorsa vetette, és őt várja. De nem találta sehol. Ültetvényének teljes jövedelméből egy hajót bérelt és elkezdte átkutatni a parttól nem túl távoli szigeteket. Aztán a távolabbiakat is. Azt a módszert követte, hogy felfogadott egy helyi hajóst, aki tudta melyek azok a szigetek, amelyeken több hónapig is élve lehet maradni. Már hónapok óta keresgélt, de nem adta fel.

 

Anna vette először észre a hajó vitorláit. Gyorsan szólt Karlnak, aki meggyújtotta a máglyát. A füstöt azonnal észlelték a hajón, és elindultak a part felé. Mintegy 200 méterre attól a ponttól, ahonnan a füstöt észlelték, csónakba szállt Johann és két evezős. A parti homokban egy ugrálva integető férfit, és egy nőt látott, majd kiáltozásukat is meghallotta. Ekkorra már megtette a fele utat, és felismerte imádott feleségét, Annát. Már Anna is felismerte Johannt, és önfeledten, ugrált és integetett, majd elé futva, a térdig érő vízben megállt. A férfi kiugrott a csónakból és a nő felé gázolt. Összeölelkeztek. Karl a parton állt és még nem fogta fel az eseményeket. Ő is örült, hiszen megmenekültek, hiszen itt a szerelme, akivel majd Németországban új életet kezdhet. Azt ugyan nem értette pontosan, hogy ez az idegen férfi miért örül annak ennyire, hogy megtalálta őket, még az sem tűnt fel neki, hogy az ölében hozza a partra a nőt, hiszen minden olyan gyorsan és meglepetésszerűen történt. De már nem sok idő kellett ahhoz, hogy elméje kivilágosodjon és felfogja a helyzetet.

 

A pár a partra ért. Johann letette a nedves homokra feleségét, és az előtte álló, borostás, szélfútta és naptól cserzett arcú férfi felé nyújtotta kezét.

 

- Johann van Boer, kakaóbab ültetvényes vagyok Hollandiából. – mondta lelkesen, az előző események izgalmától kipirulva.

- Karl Heinze, a Clementine matróza, Németországból. – válaszolta, és miközben megszorította a holland kezét, görcsös, szorító fájdalom hasított a mellkasába. Szédülni kezdett, és a szája is kiszáradt.

- Hónapok óta keresem a feleségem! Hálásan köszönöm, hogy megmentette, és vigyázott rá! – hadarta Johann. – Már szinte feladtam! Ez volt az utolsó sziget, amit még felkerestem, utána felhagytam volna a hiába való kutatással. Tudja ott hibáztam, hogy először a part menti bennszülött törzseknél érdeklődtem, nem látták-e, hallottak-e róla.

 

Karl már megbizonyosodott róla, amit csak sejtett amióta a vízi jelenet lejátszódott a szeme láttára, hogy Johann és Anna egy pár. Mellkasában a heveny rosszullét érzése elmúlt, és helyét a mélységesen mély szomorúság töltötte ki. Eközben a házaspár mély és bensőséges csókkal teljesítette be a találkozás örömét.

 

- Mennünk kell! – szólt a férj Annához, a hajónak holnap estig meg kell érkezzen a kikötőbe! Karl, jöjjön, indulunk! Holnap viharosra fordul az idő a bennszülöttek szerint, és én nem akarok még egyszer kockáztatni!

- Én nem megyek. – mondta a matróz alig hallhatóan.

- Hogyan? Jöjjön uram! Indulnunk kell! Nincs időnk várni, szedje össze, amit hozni akar és menjünk!

- Én nem megyek! – ismételte Karl most már jól hallhatóan és határozottan.

- Uram! Ön beteg! Jöjjön, segíts Anna, kísérjük oda a csónakhoz! – indult Johann a férfi felé - Hónapokra magára maradhat, ez a sziget nem látogatott, nem járnak erre hajók, nem beszélve a kalózokról, vagy a rendkívül heves viharokról.

- Nem érti? Itt akarok maradni! Nem vár otthon senki, én pedig a magányt kedvelem! Menjenek már! – vágott a szavába ingerültem, és két-három lépést hátrált, mint aki még a búcsúzás lehetőségétől is elzárkózik.

 

Johann elindult a csónak felé. Anna Karl felé fordult és gyengéden rápillantott.

- Gyere Karl! Minden úgy történt, ahogy az Isten akarta. Te se küzdj ellene, mindnyájan az Ő akaratát követjük.

 

De Karl már eldöntötte magában, hogy marad.

- Legyetek boldogok! – mondta, akár egy közönyös pap, aki az esküvői ceremónia végét várja, majd megfordult, és mint akinek sietős dolga van, eltűnt a part menti sűrűben.

- Anna! Indulnunk kell! – szólt határozottan Johann, és pár perc múlva a ladik elhagyta a szigetet.

 

***

 

Karl, szívében a mérhetetlen szomorúsággal nem sokáig tudott menekülni. Talán 50 métert haladhatott a partvonalat sűrűn borító növényzetben. Addigra lelkének terhe mázsás súllyá nőtt. Rogyadozó lábai már nem bírták vonszolni ezt a terhet, a földre kényszerült. Ott, ahol hanyatt dőlt egy tenyérnyi tisztás volt. Felnézett, a hatalmas, szomorúan kék égboltra és egy könnycsepp gördült le viharedzett arcán. Nem törölte meg hagyta, hogy rászáradjon. Nem nézett a csónak után, bár a tisztásról tökéletes kilátás nyílt a tengerre. A lemenő nap sugarai már egészen lapos szögben festették meg a hullámokat, mintegy aranyhidat húzva ég és víz közé.

 

Amikor újra felpillantott egy kis fekete pontot látott az aranyhídba beleolvadni, de azt már nem tudta megállapítani, hogy a hajó vagy egy madár fekete sziluettjét látja.

 

 

VÉGE

 

 

***

 

São Tomé és Príncipe

Forrás: you tube, zledyapolo1

https://www.youtube.com/watch?v=JF1M7yUveb4

 

 

---

Fotó - Az elhagyott könyvtár

 

 

 

Történetek a Gutenberg-galaxisból

3. Révai Nagy Lexikona

 

 

 

 

 

„De hát ledöntsük, amit ezredek

Ész napvilága mellett dolgozának?

A bölcsek és a költők műveit,

S mit a tapasztalás arany

Bányáiból kifejtett az idő?”

 

Vörösmarty Mihály – Gondolatok a könyvtárban

 

 

 

Wolf Lipót nem arról volt híres, hogy szabadidejében műveltségét pallérozza. Csupán 4 elemit végzett a kis dunántúli sváb falu lakója, és már 17 évesen bevonult katonának. Dúlt a világháború, és ő kíváncsi volt rá. Megmaradt végig a meggyőződése és a származása mellett. Büszke volt rá, hogy SS tizedes rangig vitte. De hát minden véget ér egyszer, véget ért a háború is. Nem lényeges Lipót életének sok-sok apró részlete. Vannak emberek, akik nem azért születnek a földre, hogy feltaláljanak valamit, vagy valamilyen tevékenységükkel nagy jót tegyenek az emberiségnek. Nem hódíthat meg minden ember korábban megmászhatatlan csúcsokat, nem lehet minden nap számítógépet kifejleszteni, és a C vitamint is már feltalálták. A legtöbb ember csak megszületik, leéli az életét és meghal. Vagy lesznek utódai, vagy nem. Ha lesznek, azok folytatják és ez így megy tovább, még a Gutenberg galaxis korában is.

 

Ez a Lipót sem azért jött a világra, hogy kitűnjön a többi közül. Legyen mindig kaja az asztalon, az asszony meg ne járassa sokat a száját, ha a közelében van. De ennek a Lipótnak mégis sikerült. Bár a Guinness rekordhitelesítő bizottsága nem lett kihívva a faluba, biztos vagyok benne, hogy Wolf Lipi bácsi egyedülálló tettet hajtott végre. De ez a történet is korábban kezdődött. Rebeka néninek, a feleségének meghalt az édesanyja, aki már évek óta özvegy volt. Három testvérével szétosztották az ingóságokat, a házat pedig eladták. Mindenben megegyeztek, jó testvérek módjára. Lassan végeztek a kipakolással, mindent elvittek már a házból. Bútorokat, edényeket, szerszámokat. Azonban ott volt még a teljes Révai lexikon sorozat, huszonegynéhány kötet. Az valahogy nem kellett senkinek. Hová rakjuk, mit csináljunk vele. Nehéz, sok! Nem kell!

 

- Na, majd én elviszem! Jó lesz az még valamire! – oldotta meg a problémát Wolf.

 

Berakta a talicskába a sok haszontalan könyvet, aztán hazatolta a 200 méterre lévő házukba. Kivitte a fatároló színbe, ahol a téli tüzelőt tartották. Majd csak elég a cserépkályhába. De nem így lett. Az élet nem kiszámítható. A fordulat mindig akkor jön, amikor az ember nem számít rá.

Úgy esett, hogy Lipótra rájött a … hát ami mindenkire rájön naponta legalább egyszer. Megy a kert végén a pottyantósba, mert ő azt szerette használni, nem az angolt a házban. Szóval megy elvégezni a dolgát, látja ám, hogy nincs benn papír. Rebeka néni, amikor már nem kell az újság, a Dolgozók Lapja, amit mindennap bedobott az újságos a postaládába, és ahol elolvasta, hogy ki született, meg ki halt meg, szóval mindig felvágta kis lapocskákra, és betette a kinti wc-be. De ma nem tette, mert vizesebb volt a gyújtós és a sparheltnél elhasználta az egészet a begyújtáskor. Lipót szerencsére még akkor észrevette, mielőtt ráült volna a trónjára. Gondolta először, hogy odaordítja az asszonyt a papírral, de aztán eszébe jutott, hogy a szomszéd, a Zippenfénig mindig ott sündörög a kerítés körül, és még majd este elharsogja a kocsmában, hogy a Wolf Lipi nem vitt papírt a wc-be, azt az asszonynak könyörgött, hogy hozzon már neki.

 

Egész jó kedve lett ettől, hogy furmányos eszével milyen szégyentől óvta meg magát. Annyi ideje azonban nem maradt, hogy előremenjen a házba és vágjon magának törlőpapírt. Sietve fölrántotta a fészert, hátha van ott felesleges újság. A feleslegest mindig itt gyűjtötték, jó lesz majd a begyújtáshoz. De most nem volt. Ott sorakoztak viszont a lexikonok.

 

- Na, gyere! – mondta és találomra felkapta az egyiket. Csak a hitelesség kedvéért jegyzem meg, hogy az 5. kötet – CSATA – DUC - volt az áldozat. Visszasietett vele a budihoz, sietősen magára húzta az ajtót, és rátolta a reteszt. Letolta a nadrágját és ráült a deszkára. Szerette ezt a wc-t. Ő csinálta saját magának. Egyedül használta. Minden évben novemberben, amikor eljött az őszi mélyásás ideje, kiürítette a pöcegödröt, és a trágyát beásta a hátsókerti ágyásokba. Sokszor megjegyezte a helyi téeszben, ahol dolgozott, hogy: „egy igazi paraszt csak otthon szarik”.

 

Ült, hát a kis birodalmában és várt. Kezébe vette a vaskos könyvet. Még a fogása is olyan furcsa volt. Elemista kora óta nem tartott a kezében könyvet kivéve, amikor múltkor ezeket idehordta. nézte, nézte, majd mosoly ült ki az arcára.

 

- Na, gyere, te! Jó nehéz vagy. Révai – Nagy - Lexikona – olvasta tagoltan, kedélyeskedő hangon. - Micsoda ember volt ez az após, ilyenre kiadta azt a jó magyar forintot. Vett volna inkább egy disznót, aztán meg ha leellett, malacokat meg nekem adta volna. Na, mostmá’ mindegy. Enyém lettél. Ugye, hogy megmondtam: Jó leszel még valamire. A Rebekának vagy 5 évig nem kell papírt szelni, a budiba! Hadd lássalak csak! – Ezzel felcsapta a lexikont a közepén.

- 437. oldal. Azt mondja Dennery. Mi a franc az a Dennery? Adolphe Philippe, francia drámaíró. Szül. Párizsban 1811. jún. 17. megh. u.o. 1899. jan. 26. Volt közjegyzői írnok, festő és újságíró, míg végre a színműírásra adta magát. Hát aztán? – mondta Lipót.

Dennewitz, falu Potsdam porosz kerületben, 4 km.-nyire Jüterbogtól. Kit érdekel! – fortyant fel.

Denning … angol csillagász. Na, ebből elég! - Kitépte a lapot, és kitörölte vele a fenekét. Felhúzta a nadrágját és elindult a dolga után.

 

Így ment ez nap-nap után. Mindennap egy-két oldal, néha három. A közel 800 oldalas lexikon, ami ugye 400 lapot jelent, egy szűk fél évig kitartott. Évi két és fél, három kötetet számolva közel tíz évre megoldódott a kerti budi papírellátása. Lipi bácsi minden alaklommal elolvasta a szócikkek címeit, és amelyik felkeltette az érdeklődését, abba jobban beleolvasott. Akár hogy is nézzük, a wc-n ülve kiolvasta mondjuk 10 év alatt a teljes Révai Nagy Lexikon sorozatot a kiegészítő kötetekkel együtt. Bár meg nem jegyzett belőle szinte semmit, egy rekord beállításánál nem számít az, hogy a rekordbeállító érti-e azt, amit csinál.

 

Mai világunkban, a 21. század első évtizede végén, amikor a Gutenberg-galaxis haldoklásáról beszélünk, nem tudok egyértelműen válaszolni arra a kérdésre, hogy ez az ember a pusztuláshoz, vagy a fennmaradáshoz járult-e hozzá.

 

 

VÉGE

 

 

 

 

Blue Man Group - Drumbone (Last Call Vegas)

Great Video, recorded live in Las Vegas. Very clever song made by using drainage pipes.

Forrás: youtube, deanodubb

https://www.youtube.com/watch?v=LOL8-qIYemg

 

 

---

A Népsport I. évfolyamának 1. száma

 

 

 

Történetek a Gutenberg-galaxisból

2. Az újság, mint a kreativitás fokmérője

 

 

 

„Ember vigyázz, figyeld meg jól világod:

ez volt a múlt, emez a vad jelen, -

hordozd szivedben. Éld e rossz világot

és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte,

hogy más legyen.”

 

 

Radnóti Miklós: Nem bírta hát... - Dési Huber István emlékére, részlet (1944)

 

 

Az könyvnyomtatás és egyáltalán a nyomatatás már több mint 500 éves. Ősnyomtatványnak az Európában, szedésnyomással, vagyis összerakható és szétszedhető betűkkel készült nyomtatványokat nevezzük, melyek a könyvnyomtatás feltalálásától, durván az 1450-es évektől kezdve 1500. december 31-éig készültek. Ettől kezdve folyamatosan fejlődött az iparág, a 20. század második feléig. Akkorra már teljesen elterjedt a könyv és az újság, széles néprétegekben. Sok falusi családban korábban csak a Biblia volt a mindennapos olvasnivaló. A század utolsó 50 évében az emberek sok könyvet olvastak, könyvtárba jártak. Aztán a tévéadások, mozifilmek némi időt kiszorítottak maguknak, de mivel az emberek megtehették, sok könyvet vásároltak. Azonban a Gutenberg-galaxis nem csak könyvekből áll, mint ahogy egy igazi galaxisban is vannak a csillagokon kívül, bolygók, holdak, üstökösök és meteoritok is.

 

Fontos alkotó eleme a galaxis rendszerének az újságok és magazinok. Ezek olcsóbbak, gyorsabban olvashatók, ráadásul naprakészek. Az 1970-es, ’80-as évek Magyarországán, mindennapos volt, hogy a családok újságokra fizettek elő, melyeket a postás, pontosabban az újságos kihordott a postaládákba. Szinte minden családnak járt egy országos napilap, a Népszabadság, Népszava, Magyar Hírlap, vagy Magyar Nemzet. A legbőszebb sportrajongónak járt a Népsport, de akinek nem járt, az is megvette minimum hétfőn, amikor a külföldi bajnokik tabelláit közölte. A budapestiek koradélután lefutottak az utcára, a friss Esti Hírlapért. „Esti a hírlap! Megjelent a friss Esti Hírlap!” – kiabálták a rikkancsok, melyek hozzátartoztak a belváros koradélutáni hangulatához. Sokan járatták még a megyei napilapokat, például Komárom megyében a Dolgozók Lapját. Ezen kívül a legtöbben megvásárolták a két humorlap legalább egyikét, a Ludas Matyit, vagy a Fülest. A gyerekeknek Dörmögő Dömötör, a fiataloknak Magyar Ifjúság és Világ Ifjúsága, a vidékiek imádták a Szabad Földet. A férfiak a Képes Sport, és Labdarúgás című hetilapokat vették. Volt még a Képes Újság, afféle kedélyjavítónak, na meg szilveszterre a Tollasbál. Aztán megjelentek a rádió, és tévé újságok, valamint a Pesti Műsor. Ügyes kezű asszonykáknak a Fürge ujjak, a Burda, férjüknek az Ezermester, az Autó – Motor, a Rádiótechnika, igényeseknek Lakáskultúra. A külföldről behozott, - kezdetekben becsempészett – képes magazinok, mint a Bravo, Melody Maker, a divat-, vagy erotikus lapok, akár évekig tartó vándorútra keltek, és igazi csereértékkel bírtak. Mondjuk egy vidéki fodrászat rangját megemelte, ha külföldi képes magazinokat lapozgathatott a vendég, amíg sorra nem került. Változatos, színes, izgalmas galaxis volt ez, megfizethető áron.

 

A magyar ember amellett, hogy szerette az újságokat, hasznosította is azokat. Az iskolákban minden évben papírgyűjtő versenyt rendeztek, amelyekre hatalmas mennyiségű papír gyűjt össze. Több teherautónyi mennyiséget szállítottak el ilyenkor a MÉH – be iskolánként. De nem minden papír került oda. A találékony magyar nép ezer felhasználási módját találta meg a már elolvasott újságnak. Szerencsére idővel eltűnt az a szokás, hogy toilet papírként használják, hiszen mérgező ólom van benne. Viszont nagyszerűen lehetett bele krumplit pucolni, aztán a héjjal együtt összecsomagolva mehetett a kukába. A szemetes zacskók elterjedése előtt a szemetes vödrök aljába tették, tisztántartva ezzel a vödör alját. Költözködéskor, meszeléskor jól lehetett bele csomagolni a törékeny tárgyakat, de a karácsonyfadíszek is biztonságban voltak benne a következő évig. Nagyszerűen lehetett vele ablakot tisztítani. Később a személyautók elterjedésével, még használták a szélvédő tisztítására is. Meszelés után jól jött a parketta feltörlésére, festés előtt a földre. Festés után a rossz ecset csomagolására. Nélkülözhetetlen volt a szenes kályhákba, sparheltekbe, cserépkályhákba való begyújtáskor, de a gondos, tapasztalt turista a tervezett tábortűz gyújtásához, már előre becsomagolta a hátizsákba. Az átnedvesedett bakancsot, tornacipőt kitömve pedig biztosan megszáradt a lábbeli másnap reggelre. Számtalanszor hajtogattak belőle csákót, papírcsónakot, repülőt az ügyes apukák. Télen az utcai gesztenyeárusok is újságpapír tölcsérbe csomagolták a forró csemegét. Szóval az újságpapírt ezerféle módon hasznosította a magyar nép, másodlagosan, elolvasás után.

 

Ha megvizsgálunk egy galaxist, vagy akár a saját Naprendszerünket láthatjuk, hogy vannak nagyobb- és kisebb bolygók, sűrűbb anyagúak, vagy ritkábbak, forrók, fagyosak. Mindenképpen fel tudunk állítani rangsorokat, ha bizonyos szempont alapján összevetjük őket. Ha a Gutenberg-galaxist vizsgáljuk, lehet egy összehasonlítási alap az is, hogy egy újságot ki hogyan használ. Elolvassa és kidobja, esetleg otthagyja a metrón, vagy a vonaton, hogy más is lássa, stb. Hát lássunk egy olyan összehasonlítást, hogy ki tudja legtöbbször ugyanazt az a sajtóterméket felhasználni!

 

Az én tapasztalataimon nyugvó megállapításaim szerint ebben a versenyszámban a bányász nyerné a Gutenberg-galaxis bajnoka címet. A bányásznál elmésebb ember nem létezett a galaxis fénykorában. Ő képes volt egy újságot – hangsúlyozom, hogy ugyanazt az újságot! - hétszer is felhasználni!

 

Számoljunk hát! Megérkezett a postaládába az aznapi napilap. Kovacsevics József, becenevén Őzbak, a XVI. # vájára, a cincabrigád egyik munkavezetője hazaérkezik a munkából. Felesége már kitálalta neki az ebédjét. Az ételsorból soha nem maradhatott ki a leves. A leveses tányér mellé letéve az aznapi újság, Népszabadság, vagy Népszava, ezt a kettőt olvasták a bányászok. Ha Párttag az illető, vagy annak készül, akkor Népszabadság, ha csak szakszervezeti tag, akkor Népszava. Esetünkben Népszava.

 

József a forró leves megfújása és az első kanálbemerítéssel egy időben rutinosan megfordítja az újságot és a színes hírekkel kezd. Aztán jön az utolsó előtti oldal, hirdetések, ezt gyorsan áthajtja a sportra. Ott aztán mindent áttanulmányoz a legapróbb hírekig. Végigolvassa a síugró, asztali tenisz, tenisz, vagy bármely más sportok eredménylistáját, de természetesen először a focihíreket, az összest, majd a többi csapatsport, aztán a magyar érdekeltségű események, aztán a maradékot.

A végére kerül az első oldalakra, hol a politikai, belföld, külföld hírei vannak. Mire ideér, általában végzett az evéssel, és ledől egy kicsit, arra a keskeny konyhai ágyra, mely az ajtó mögött bújik meg diszkréten. Itt szeret csak szunyókálni. A nagyágy éjszakára való. Jobb itt délután lepihenni egy kicsit, miközben az asszony a mosogatónál tevékenykedik, de olyan csendben, hogy az ő ura fel ne riadjon. Visszatérve a lényeghez József a konyhaasztalnál, a sportot, majd az ágyra dőlve a politikát olvasva, teljesítette az újság-felhasználás első módozatát, az olvasást.

 

A politikai elemző cikk olvasását már általában nem fejezi be, elnyomja az a kellemes kábulattal járó délutáni álmosság, amely az ebéd utáni emésztéssel egy időben bekövetkezik be. Józsefünk ekkor elernyed, kezei már nem tartják az újságot. Az szépen a mellkasára borul, beteríti azt. Az emésztés során végbemenő fokozottabb hő kibocsájtás megreked a vezércikk alatt, kellemes langyos közérzetet biztosítva a férfi számára. Ezzel a momentummal megvalósul az újság felhasználásának második momentuma, a takarózás.

 

Aztán, amikor a gondos feleség észleli ezt az állapotot, az újságot uráról óvatosan leemelve, egy régi pléddel helyettesíti azt. Most lesz végre övé az újság. Gondosan átnézi, átlapozza, természetesen a sportoldalt kevésbé, a hirdetéseket pedig fokozott figyelemmel. Tulajdonképpen az a második személy által történő olvasás lehetne az újság felhasználásának harmadik módja, mondjuk úgy: „második személy által történő olvasás”.

 

Ezt a délutáni szunyókálást a munka után még fusizó, maszekoló bányászok lenézték. Ha valakiről kiderült, hogy munka után rendszeren aludni szokott, rákiabáltak a bányában: „Hé, Pajtás! Nekem ne magyarázzon olyan, akinek délutánonként a Pravda lebeg a pofája felett!” Szóval nem volt dicsőség a délutáni ejtőzés.

 

Reggelenként az asszonyka kel fel először 4 óra 20-kor. Míg a férfi összeszedi magát, reggelit készít neki, amit majd Józsi a bányában fogyaszt el a többiekkel együtt. Hogy mikor, azt brigádonként a szokásjog határozza meg. Ebben a brigádban a csapatvezető vájár gyomra pontosan fél nyolckor kordul meg minden nap, így a reggeli ekkor van. A feleség leszel két jókora karéj kenyeret, abból a békebeli kétkilósból. Levág hozzá két szelet ujj vastagságú szalonnát, a két kenyér közé teszi, majd összeborítja. Hozzá egy nagyobb fej vöröshagyma, és egy alma, Karácsony után néhány szem szaloncukor jár. Az egészet belerakja az előző napi újságba, és összecsomagolja. Tulajdonképpen az élelmiszercsomagolás a negyedik funkció, amire a napilapot felhasználják.

 

Ha eljött a fél nyolc, a fővájár gyomra megkordul. Mindenki abbahagyja a munkát, keres egy tiszta deszkát, vagy gerendát, amire rádobja a kesztyűjét –óvintézkedés aranyér ellen. Magára veszi a munkáskabátot –óvintézkedés vesegyulladás, és egyéb felfázások ellen, hátát az ácsolatnak vetve leül. A félig kinyújtott térdekre kerülnek az előző napi újságok, melyeket széthajtva tálalásra kerül a reggeli. Innentől az újság asztalként, vagy tálcaként szolgál. Ez már a papír ötödik felhasználását jelenti. Az étkezést egy időben kezdi, és egy időben végzi mindenki. Aki előbb befejezi, az sem ugrik rögtön a munkának, nem porolhat a többiek orra alá. Az evés szentség, meg kell adni a módját. Tehát, aki előbb befejezi, az beszélget a többiekkel, általában ekkor hangoznak el humoros formában a cukkolások, a pravdás célozgatások, politizálgatások. Ekkor még mindenki átforgatja a lapot, hátha kimaradt valamelyik tudósítás. Ez az alkalom megfelelő arra is, hogy az újságban olvasott írásokat megbeszéljék. Ezt nevezhetnénk harmadlagos olvasásnak, és egyben a hatodik felhasználásnak.

 

A munka újrakezdésekor az igazi bányász nem dobja ki a papírt, hanem gondosan összehajtogatva elrakja a szütyőjébe, „jó lesz az még valamire” megfontolásból. És igaza van! Például ha nagyon megizzadt kifelé menet a bányából, a mellkasára teszi, az inge alá, hogy megóvja izzadt testét a huzattól. De ha fázik a lába, mert vízben dolgozott egész nap, a kapcája pedig már átázott, beleteszi a csizmájába, de az is előfordul, hogy rájön a hasmars, és akkor bizony jól jön az a félrerakott papír. De ha még erre sem kerül sor, a papír visszakerül a kiindulási pontjára József otthonába, és még aznap begyújtanak vele a konyhába, vagy a fürdőbe. Ha ezekből a lehetőségekből csupán csak egyet számítunk be, akkor is hétszer használja fel a szorgos, takarékos és elmés bányászember a papírt.

 

A Gutenberg-galaxis hanyatlásával egy csomó minden megváltozott, ami miatt már nem használunk ennyi újságot, és nem használjuk fel ennyiszer az újságpapírt. A postaládákat elárasztó szórólaptömeg, pedig dühös és meggondolatlan cselekedetekre készteti az egyszerű embereket. Például, hogy a neki szánt papírlapokat el sem olvassa, hanem egyenesen a kukába, rosszabb esetben a földre szórja. Ilyet egykoron a szorgalmas parasztember, vagy eszes bányász sohasem tenne. Ezek a reklámanyagok is mind-mind sokszoros felhasználásra kerültek volna. De a galaxis hanyatlásával együtt számtalan dolog változik, hanyatlik. A körülmények és okok száma végtelen, csupán egyet szeretnék megemlíteni: Kihalt a bányász szakma.

 

 

VÉGE

 

 

 

A Márkushegyi Bányaüzem

Forrás: you tube Minnerworker

https://www.youtube.com/watch?v=592imVCU730

 

 

---

1962. május 1, Felvonulás Budapesten, Fotó forrása - Leguan

 

 

Történetek a Gutenberg-galaxisból

4. Éljen Május 1.

 

 

 

 

„Nincs olyan fregatt, mint egy könyv

Mely távoli vidékekre visz minket,

Sem olyan versenyló, mint könyvlapon

Táncoló költészet.

A legszegényebbek is útra kelhetnek

Még adót sem kell fizetni;

Mily takarékos ez a szekér

Az emberi lelket is segíti!”

 

(Emily Dickinson: Egy könyv

Fordította: Paphnutius)

 

 

 

A legtöbb embernek vannak otthon könyvei. Egyeseknek kevesebb, másoknak több. Azonban, minden ember házi könyvtárának értékét az határozza meg, hogy ki milyen érzelmi viszonyban van a könyveivel. Nagyobb kincs az, ha valakinek csupán néhány kötete van, de azokat rendszeresen olvassa, nézegeti, rendezgeti, leporolja, mint az érintetlen díszlexikon hegyek. Természetesen az ideális eset az, ha valakinek sok olvasnivalója van, és azokat forgatja, használja, sőt az új szerzemény addig nem kerülhet végleges helyére, míg legalább egy ember el nem olvassa. Nekem volt olyan könyvem, amelyik több mint egy év után került csak a helyére, mert végigolvasta a család jó egynéhány tagja.

 

Saját gyűjteményem darabjait ismerem és számon tartom, nézegetem, használom. Időnként az is előfordul, hogy váratlanul, előre meg nem tervezetten emelek ki valamit a többi közül, magam sem tudom, hogy miért. Aztán némi nyitogatós, belenézős „tiszteletkör után” visszakerül a helyére. Ezt hívhatnánk úgy is, hogy kalandozás a galaxisban.

A legérdekesebbek azok a véletlenszerű kiemelések, amelyek során olyan könyvet fogok meg, amelyhez valamilyen történet, emlék, hangulat társul. A minap is egy ilyen akadt a kezembe.

 

A legtöbb téma megírásához háttérkutatásokat kell végezni. Történelmi, grafikai-, és fotóinspirációkért emeltem le a polcról a Gondolat Kiadó Magyarország története képekben című, lexikon terjedelmű kiadványát 1973-ból, Kosáry Domokos szerkesztésében. Ára 125 Ft! Sok száz fotó 16 fejezetbe csoportosítva. Az első fejezet szegényes képanyaga – a szocializmusban nem volt támogatott az ősmagyar történelem megismertetése – a honfoglalástól az államalapításig. Turulmadár, Lél (Lehel) kürtös merénylete, Botond harca Bizánc kapujában, Bulcsú vezér kivégzése. Majd jött az Árpád-kor 300 évét bemutató anyag – tévesen 1301 helyett, 1031-ben megjelölve a korszak végét (hogy ezt 37 évi használat után vettem csak észre!). Itt a korona és a jogar bemutatásával kezdték (ekkor még az Egyesült Államok vendégszeretetét élvezte), majd Koppány és Gyula legyőzése grafikán. Ebben a fejezetben azokra a magyarországi építményekre koncentráltam, amiket már láttam Esztergomban, vagy Jákon. Nagyon sajnáltam, hogy kimaradt például Feldebrő altemploma, vagy a Vértesszentkereszti kolostorrom

 

Nem sorolom tovább a korokat és képeket, hiszem nem is szándékoztam egyenként megnézni mindegyiket. Fogtam az albumot és találomra felcsaptam valahol a közepén. A reformáció korába kerültem és a Sárospataki Kollégium, Szegedi Kis István ráckevei lelkész mellképe, és a Ballaszentmiklósi vár grafikái tárultak elém. Aztán átfordítottam a könyvet és hátulról nyitottam ki, mert kíváncsi voltam, hogy milyen képanyagot szerkesztettek a szocializmus „fénykorából”.

 

Az utolsó két oldal címe: A közelmúlt történetéből. 6 kép mindegyiken tanácskozás: Tanácskozik a Magyar Szocialista Munkáspárt X. kongresszusa, az MSZMP IX. kongresszusára meghívottak egy csoportja, Nyers Rezső az új gazdaságpolitikáról beszél, és a kedvencem: A Hazafias Népfront Országos Tanácsa átveszi a Dél-Vietnámi Nemzeti Felszabadítási Front által ajándékozott lobogót. Nagy kincs! Mi vajon mi mindent adtunk az a ezért a zászlóért! Gyanítom, hogy gyémántárban lehetne mérni azt a zászlóselymet. Jól jönne most ez a pénz, a szűkös időkben! De csak ennyi lenne ez a szocializmus? Egy merő tanácskozás a szovjetekkel, vietnámiakkal? Eggyel visszább lapoztam. „Helyünk a világban” képsorozat részleges atomcsend egyezménnyel (1963), aztán Kádár Brezsnyevvel, Podgornijjal¹, Urho Kekkonen finn köztársasági elnök (nem, mint kapitalista, hanem finn-ugor rokon), U Thant² ENSZ főtitkár, Indira Ghandi³ Kállai Gyulával⁴, Ceausescu Kádárral, De Gaulle⁵ Fock Jenővel⁶, Komócsin Zoltán⁷. Na, mondom még egy esély, hátha találok valamit, ami eddig elkerülte a figyelmem a hosszú évek során, aztán vissza a polcra. Lapoztam visszafelé egyet. Továbbra is fotók a szocializmusból.

 

Egy kép, a baloldalon, lenn 1957. május 1. a Hősök terén. Hatalmas embertömeg. Nem csak a teljes Hősök tere van tele emberekkel, hanem a Dózsa György út is. Emberek mindenfelé, amerre a szem ellát, sűrű hatalmas tömeg. Elővettem a nagyítómat, hogy részleteiben, pontosabban is megnézzem, tényleg emberek vannak-e ott… és akkor beugrott egy kép.

 

Egy kép, amelynek tartalma, mintázata gerjedelmet keltett agyi idegsejtjeimben. Az összekötő szinapszisokban bioáramkörök aktivizálódtak. Agyam hosszú távú eltárolásért felelős része jelzett, hogy volna itt valami, ami érdekelhet! Ebben a raktárban valaha anyagi, fizikai tulajdonságokkal bíró dolgokhoz kapcsolódó kódok vannak. Az epizodikus emlékek tárházában, ahol mindig nagy a zavar, ha te akarsz belőle kibányászni valamit. Persze lehetne ez az érzés egy becsapás is, egy deja vu. De nem volt az, nem hittem azt, hogy ott vagyok a tömegben, hiszen akkor még nem is éltem. Egy kép, egy felvonulási transzparens képe ugrott be, és hozzákapcsolódva egy Május elseje. Egy Május elsejei ünnepség 1968-ból.

 

***

 

Egy kisfiú állt ott a tömegben, a város főutcája mentén. Izgatottan figyelte a felvonulókat. Rengeteg ember zászlókkal, táblákkal, sorokba és tömbökbe rendeződve. Szerette a zászlókat. Volt ott magyar zászló piros-fehér-zöld – ezt már ismerte-, aztán egy csomó piros, meg világoskék. Ezt a semmilyen színűt kedvelte a legkevésbé. A pirosról volt egy emléke. A nagymamánál, ahol a szüleivel lakott, a WC-kisablakán egy ilyen zászló volt a függöny. Aztán amikor eljött az óvodai farsang ideje, kitalálta, hogy Paprika Jancsinak fog öltözni. Kellett egy piros nadrág, valami piros felső, és egy piros sapka. Felsőnek a szomszéd kislány kölcsönkért kardigánja is megtette, sapkának egy piros kartonból készült csákó szolgált, amit az apukája hajtogatott, és humorból a tetejére ragasztott, egy szép példányt a nagypapa cserepes, csípős paprika ültetvényéről. De nadrág valahogy nem kerekedett sehonnan. Már csak két nap volt hátra. Nagymama megmentette a helyzetet. Kinyitotta a padlásfeljárót, leakasztotta az oldalfalhoz rögzített, zöldre festett falétrát, öreg hátára vette, és odacsoszogott vele a WC-hez. Felállította és bizonytalan léptekkel felmászott. Leszedte a két szöggel felrögzített vörös anyagot. A helyére egy igencsak megkopott munkáskabát kibontott hátrészét tette, melyet a nagypapa ruhaarzenáljából vett el. Aztán este varrt belőle egy piros nadrágot. Hát épp, hogy elég volt rá, a bokája így is elég magasan kilátszott. Amikor a fiú felpróbálta, a nagymamája a lelkére kötötte: „ Azt nehogy elmond valakinek, hogy zászlóból varrtam, mert akkor nagy baja lesz a mamának.” Dehogy mondta el a kisfiú, nem szerette volna, hogy baja legyen a mamának.

 

Hát itt volt Május elseje! A kisfiú csodálta a sok embert a gyönyörűen feldíszített teherautókat. Tudta, hogy az előző évben is egyszer csak egy csomó madár szállt az ég felé. Anyukája azt mondta: - Ezek békegalambok! Elviszik a világ mindentájára az óhajunkat, hogy ne legyen több háború.

A kisfiú ezt végkép nem értette. A katonázás, a háború volt a legkedvesebb játéka. Ha most kívánhatna, először jöjjenek a madarak, utána meg vonuljanak a katonák. Minden évben a közeli laktanyából 3 század katona vett részt a felvonuláson, akiket a rendőrök, önkéntes rendőrök, segédrendőrök egyesített szakasza, majd a városi munkásőrség szürke egyenruhás csapata követett, az egyesített fegyveres erők erejének kifejezésére. Egyszer még egy ágyú is volt ott, amit egy Csepel teherautóval vontattak. A csodálkozó gyermekszemekből azt lehetett kiolvasni: Bárcsak már iskolás lennék, hogy ott vonulhassak én is!

Most ép a helyi termelőszövetkezet haladt el előtte. Csodálkozva nézte a zászlóvivőt. Egy alacsony, termetes férfi volt, aki a tribün elé érve előre megdöntötte a zászlót, és egy kézzel kitartva, fejét a díszvendégek felé csapva, díszlépésekkel menetelt, ahogy azt a tévében látta a Vörös téren masírozó szovjet katonáktól. Fekete zakójának mellrésze teljesen teletűzdelve jelvényekkel. A kabát híres volt a városban, mint ahogy a gazdája is: Jelvényes Sanyi. Ez a félnótás ember arról volt nevezetes, hogy zakóján több száz jelvényt hordott. Sokan sportot űztek belőle, hogy Sanyinak újabb és újabb jelvényt adjanak: Hadd súlyosodjon csak az a kabát!

Volt olyan ember, aki még a Kiváló Dolgozó jelvényét is nekiadta. Amikor Sanyi néha felvette a zakóját, hogy a napban fürdő tavasz délutánokon végigsétáljon a város főutcáján, mert ilyenkor ragyogtak azok a jelvények. Ilyenkor gyermekek hada kísérte Sanyit, sóvárogva nézve a sok jelvényt.

 

Egymást követve végtelen sorban meneteltek a népek. Időnkét egy-egy lufi szállt fel, rajta: „Éljen Május 1. a Munka Ünnepe!”. A hangszóróból ütemes indulózene harsogott, melyet rendszeresen megszakított egy bácsi, hogy bemondja: éljen ez meg éljen az, persze ebből már semmit nem értett, de nem is zavarta. Hozzátartozott a színes, zajos, tavaszi kavalkádhoz. A felvonulás után mindig kapott főtt virslit mustárral és zsömlével valamelyik utcai lacikonyhásnál. Most bevillant neki a virslis-mustáros papírtálca képe. Már fáradt a figyelme a zajban, és a szűnni nem akaró tömeg mozgásának figyelésében, és nőni kezdett az éhsége. Izgett - mozgott, fészkelődött, ép csak oda nem szólt a nagymamának, hogy menjenek enni.

 

Ekkor már a helyi gyárak, munkáscsapatai vonultak, vállalatonként, üzemenként, majd szakmánkénti bontásban, táblákat cipelve, vidáman lengetve a zászlókat, a seprűnyélre rögzített, színes krepp-papírból és drótból készült májusi koszorúkat.

Hírtelen lekötötte valami a figyelmét. Négy biciklikerékre szerelt transzparenst tolt két bácsi. Rajtuk egy hatalmas tábla. A táblán egy tank, a tetején szovjet katonák ültek, mellükön géppisztollyal, sapkájukon vörös csillag. Az út szélén emberek integetnek nekik, kezükben virágok és zászlók. A katonák is mosolyognak és visszaintegetnek. A kisfiúnak tetszett ez a kép. Legszívesebben hazament volna játszani. Már szeme előtt látta a csatát, amit majd lejátszik, ha otthon lesz a nagymamánál.

 

Aztán ez a nap is elmúlt, mint ahogy 25 év is. A kisfiúból felnőtt lett. Akkor már felvonulás sem volt Május elsején, a baloldali pártok és a szakszervezetek támogatásával a főút közeli téren felállítottak néhány sátrat, ahol a szakszervezet által kiosztott virsli jegyeket be lehetett váltani. Azonban ez a virsli már nem volt az igazi, amíg volt debreceni, mindenki azt kért, továbbá az italjegyekre sem csapolt kőbányai, vagy jaffa járt, hanem dobozos Dreher, vagy fél literes, pet palackos Coca Cola.

 

A felnőtté vált kisfiú nem keresett rosszul. Bár autóra még nem futotta, megtakarításából vett egy garázst a közelben. Jó lesz iderakni a család által kitermelt lomot, és majd kerül bele autó is idővel. Azon a részen nagyon jó garázsok épültek. Munkahelyi munkáskalákák építették együtt tizenhatosával. Mindegyik úgy készült, hogy a betonozott kifutó, a szerelőakna és a padláshoz a gerendázat elkészült. Ekkor kisorsolták, majd a padlást mindenki saját maga fejezte be, ahogy és amikor akarta. A férfi garázsában a padlásból csak mintegy két négyzetméter volt ledeszkázva, valószínűleg elfogyott a pénz.

 

- Ezt meg kell csinálni, tárolásra vettem a garázst, szükség van a padlásra.

A deszka azonban ekkor már elég drága volt. Sokba került volna megcsinálni az egészet, ráadásul a csapott-tetős megoldás miatt az ajtó feletti rész már annyira keskeny, hogy oda nem is érné meg deszkát rakni.

 

A dolgok valahogy egymásután vannak. Követik egymást. Ha ezt felismerjük, kis szerencsével a hasznunkra fordíthatjuk a folyamatot, ha nem akkor elúszik a sors kínálta lehetőség.

A fiúból lett férfi egy ipari üzemben dolgozott ugyanabban a városban, ahol az idők hajnalán a felvonulásokat nézte. Egy napon ment az üzemudvaron és lát egy bódét, olyan portásfülke kinézetűt. Az egyik oldala megrogyva. Biztos valamelyik munkagép, vagy teherautó neki tolatott. Tudta mire szolgált ez a bódé. Korábban itt ült az ember, aki a beérkező teherautók szállítóleveleit kezelte. Egy éve megnyitották a teherportát. Ez a faház feleslegessé vált. Megemelni, elszállítani nem lehetett, mert elég rozoga volt, nem bírta volna ki a szállítást. Így kihasználatlanul állt. Néha az udvartakarító meghúzta magát benne, de amióta beszakadt az oldala már annak sem kellett. Csak romlott, romosodott egyre. Egyszer arra járt a férfi. Sokszor elment már a bódé mellett, de most az valahogy megszólította, magára vonta a figyelmét. Megállt és megvizsgálta a kalyibát. Kívül-belül körbejárta.

 

- Ez pont jó lenne nekem. Megvenném bontásra hulladék fa áron. Már vagy 20 éves, de a vázszerkezetben az oszlopok szinte épek, egy csomó deszka még jó. aztán ezek a lécek, amikkel a farostlemez oldalfalak illesztéseinél vannak, szintén jók, és itt van jó egynéhány nagytábla farostlemez is. Ebből be tudnám fejezni a padlást.

 

Így is történt utánajárt. Egy délután lebontotta, ami neki kell, befizetett 50 kilogramm hulladék fát, egy ismerős sofőr a pihenőidejében elvitte neki pár üveg sörért egyenesen a felhasználási helyére. Berakta a garázsba, és hétvégén nekiállt a padlásburkolásnak. A léceket szögtelenítette és félrerakta, jó lesz majd valamire alapon. A deszkákat szintén szögmentesítette és felszögelte a gerendákra. Valóban elég volt, csupán az ajtó feletti összeszűkülő részre nem jutott.

 

- Van itt hat tábla farostlemez. Ebből kettő pont elég lesz oda. Na, nézzük!

A farost táblák jó állapotúak voltak, annak köszönhetően, hogy újságpapírral, meztelen nők fényképeivel teljesen beburkolták, kitapétázták.

- Jó kis képek ezek – mondta a férfi -, de most mégis veszniük kell.

 

Kibontotta az egyik lemezt, és a nagy halom újságpapír-szemetet egy nylonzsákba tömte. Majd nekiállt a másik lemez letisztításának. De ez a lemez nem hagyományos sima farostlemez volt. Hanem egy olyan, amit korábban már felhasználtak. Gondolom, amikor leadták a rendelést a fülke építésére, valakinek szüksége volt egy tábla farost lemezre, így aztán kerített helyette egy használtat az üzemben. A dekoratőr raktárában számtalan tábla volt. Korábbi ünnepségek dekorációi feliratokkal, jelszavakkal, kommunista vezetők, ideológusok képeivel. Ha a dekoratőrnek több ideje, kedve, netán ihlete volt, megpróbálkozott egészalakos munkásember ábrázolásokkal, csoportképek készítésével is. Ez a farostlemez is egy művészieskedő dekoratőr negyedévszázadot is túlélő alkotását őrizte meg. A táblán egy tank, a tetején szovjet katonák ülnek, mellükön géppisztollyal, sapkájukon vörös csillag. Az út szélén emberek integetnek nekik, kezükben virágok és zászlók. A katonák is mosolyognak és visszaintegetnek.

 

A férfi rögtön felismerte a képet. Hát hogyne ismerte volna fel! Szívét elöntötték a gyermekkori emlékek, de nem hagyta, hogy a szorgosra tervezett délután nosztalgikus álmodozássá változzon. Feltette a táblaképet a padlásra, képpel lefelé. Ha ezután belépett a garázsba azt látta, hogy egy T-34-es tank tetején szovjet katonák ülnek, mellükön géppisztollyal, sapkájukon vörös csillag. Az út szélén emberek integetnek nekik, kezükben virágok és zászlók. A katonák is mosolyognak és visszaintegetnek.

 

Már évek óta fedte a padlást ez az idejét múlt groteszk álfreskó (ikon?), és annyira a garázs elemévé vált, hogy a családból már senki sem méltatta figyelemre, idegen meg ritkán jár egy családi garázsba. Még annak az embernek sem tűnt fel, aki egyszer eljött megnézni, hogy új, négyütemű Trabantja számára megvásárolja. Hát így került a kép egy újabb tulajdonoshoz, úgy hogy az nem is tudott róla. A rendszerek is sokszor így változnak. Nem hírtelen forradalommal, akár egy tűzvész, hanem kislángon, lassú izzással lényegítik át környezetüket.

 

A kisgyermekből lett férfi is teljesen elfelejtette volna a kép történetét, ha egy napon váratlanul, előre meg nem tervezetten nem emel ki egy könyvet a többi közül, amolyan lexikonszerű valamit. Akkor, ahogy találomra felcsapta, volt ott egy kép, amelynek tartalma, mintázata gerjedelmet keltett agyi idegsejtjeiben. Az összekötő szinapszisokban bioáramkörök aktivizálódtak. Agya hosszú távú eltárolásért felelős része jelzett, hogy volna itt valami, ami érdekelhet valakit!

 

 

VÉGE

 

 

 

 

1 - Nyikolaj Podgornij (1903-1983) - a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnökségi elnöke 1965–1977 között, gyakorlatilag államfő, Brezsnyev elődje.

 

2 - Sithu U Thant (1909-1974) burmai politikus, diplomata, az ENSZ harmadik főtitkára, aki 10 évig állt a szervezet élén (1961-1971). Hivatali ideje alatt a hidegháború olyan konfliktusaival kellett megbirkóznia, mint a kubai rakétaválság, Ciprus kérdése, a vietnami háború, valamint a hatnapos arab-izraeli háború.

 

3 - Indira Gandhi (1917-1984) Két cikluson keresztül volt India miniszterelnöke. Első ízben 1966. január 19. – 1977. március 24-éig. Majd 1980. január 15-től újra elnökölt 1984. október 31-éig, haláláig.

 

4 - Kállai Gyula (1910-1996) a magyar forradalmi munkás-paraszt kormány minisztertanácsának elnöke (miniszterelnök) (1965-1967). 1967 április 14-étől egészen 1989. október 23-áig az elnöki tanács tagja, közben az országgyűlés elnöke (1967. április 14.–1971. május 12.).

 

5 - Charles André Joseph Marie de Gaulle (1890-1970) francia tábornok, államférfi, a Francia Köztársaság 18. elnöke (1962-1969).

 

6 - Fock Jenő (1916 - 2001) kommunista politikus, a Minisztertanács volt elnöke (1967-1975)

 

7 - Komócsin Zoltán (1923-1974) kommunista politikus, újságíró, országgyűlési képviselő, 1957-től haláláig az MSZMP PB pót-, majd 1963-tól rendes tagja.

 

 

***

 

Gaál István – Pályamunkások,

filmetűd, 1957, Rendező: Gaál István, Operatőr: Sára Sándor

Forrás: you tube, smtt29

https://www.youtube.com/watch?v=S0zpp_Lbh6I

 

 

---

 

 

 

 

 

 

Boris Grebenshikov - Pravda, melyet a tűrt kategóriába sorolt

szovjet Akvarium együttes egy tagja olvas, 1987

 

 

Már találkoztunk itt-ott

Horváth András története

 

 

 

A diktatúrák mindennapjai, a benne élő milliók mindennapjaiból állnak össze. Ezekben a mindennapokban sok a tragédia. De nem az általánosságban értendő tragédiákra gondolok, mint baleset, betegség, halál, rossz bizonyítvány, vagy például megcsalás, vagy katasztrófa. A diktatúrákban az ember a mindennapokban csalódik. Ott éli meg az apró, sokszor megmagyarázhatatlan tragédiákat. Persze semmi sem megmagyarázhatatlan. Ki láthat be az okok mögé, és aki belát, kinek merné elmondani. Az érezhető, de nem látható titok, ez okozza a rossz szájízt, amely az ember életét megkeseríti. Vajon ki lenne az, aki a rossz szájízével dicsekedik? Ki mesélné szívesen el a történetet, ami megkeserítette az életét? Bárd kell ide, de nem Walesből.

Hadd meséljem el most Horváth András történetét.

 

 

Az orosz nyelv tanulásával sohasem volt gondom. Leszámítva azt a bakit, hogy általános iskola 5. osztályában az első röpdolgozatot hibátlanul írtam meg, de nem cirill betűkkel, végig négyes-ötös voltam belőle. Aztán a középiskolában is így folytatódott egészen harmadik osztályig. Akkor új tanárt kaptunk. Úgy hívták, hogy Száva József. Ez az ember nem úgy próbált beilleszkedni közénk, ahogy más új tanár tette. Hiszen illeszkedni mindenkinek kell. Nem próbált barátkozni, nem tett gesztusokat. Egyáltalán nem tett semmilyen közeledési lépést irányunkba. Később már tudtam, hogy miért. Nem volt rá szüksége. Tudott rólunk mindent. Persze nem nagyon volt mit tudni harmadikos diákokról, de azért ő tájékozott volt.

 

Erre akkor jöttem rá, amikor elkezdett célozgatni, hogy nem tetszik neki az öltözködésem, nem tetszik neki a baráti köröm, és azt sem szereti, hogy rock koncertekre járok. Abban az időben indult a Piramis, a Korál, a Hobo Blues Band, a P. Mobil, valamint a Beatrice. Én, amikor tudtam ezekre időnként elmentem, ha a környéken játszottak, de olyan igazi baráti köröm nem volt. Délutánjaim hazautazással, tanulással mentek el. Elengedtem a tanár célozgatásait a fülem mellett. Egyszer csak, mint derült égből villámcsapás jött a levél az iskolából, hogy gyermekük kábítószerezik, jöjjenek fogadóórára. A ’70-es évek végén, ráadásul vidéken kábítószerezni? Teljesen futurisztikus ötletnek tűnt. Természetesen nem volt igaz, és mivel tényleg otthon töltöttem időm legnagyobb részét és este sem jártam sehová, szüleim csípőből tüzelve utasították vissza a vádakat.

 

Már abban az évben orosz érdemjegyem 2-esre változott a korábbi 4-esről. Nem tehettem semmit. Én, aki franciát tanultam egy évig, majd eszperantót hat évig, és már oroszt is a hetedik éve, hírtelen csak kettesre értékeltettem. Közben megtudtam, hogy az a kábítószeres ötlet Szávától jött. Aztán elérkezett az érettségi éve. Az orosztanárom már év elejétől rám szállt. Eljutottunk oda, hogy minden orosz óra azzal kezdődött, hogy felállított és minden féle ügyekről és személyekről kérdezősködött. Előfordult, hogy más, civil ruhás idegen férfi is ott volt, és ő is kérdezett. Gyakorlatilag arról szólt a dolog, hogy ki akartak rúgatni, és valamilyen általam ismeretlen okból bűnbakot faragni belőlem. Így telt el a középiskola 4. osztálya. Mivel tényleg nem tettem semmi elitélendőt, nem tudtak velem mit kezdeni. Természetesen orosz osztályzaton félévkor és évvégén is kettes lett, pedig 3-asnál rosszabb jegyem nem is volt. Máig sem jöttem rá, hogy a célpont én voltam, vagy a renitenskedő párttag apámnak akartak kellemetlenséget okozni.

 

Aztán elérkezett az érettségi ideje. Az írásbeli vizsgáim jól sikerültek, így nyugodtan készülhettem a szóbelire. Szóbeliznem magyar nyelv és irodalomból és földtanból kellett. Mind a két írásbeli kiváló lett, ezért a szóbelit csak rutinvizsgának tekintettem. De Száva nem. Minden alkalommal, amikor én adtam elő a kihúzott, és pár mondatban kidolgozott tételeimet, rögtön annál az asztalnál termett. Bele nem szólt, de látszott rajta, hogy nagyon figyel.

Figyelhetett is, mert minden szóbeli feleletem ötös lett.

 

Amikor végeztem, kimentem a folyosóra. Tele volt feszülten várakozó, már felszabadult, vagy letört diákkal. Ahogy az egyik félreeső sarokban beszédbe elegyedtem néhány már végzett társammal, egyszeriben ott termett Száva. Gyakorlatilag amint elhagytam a vizsgahelységet utánam jött.

 

Kénytelen vagyok leírni, hogyan nézett ki, mert nagyon visszataszító kinézetű ember volt. Alacsony, körülbelül 160 centiméter magas lehetett. Zömök, lelógó hasú. Kezei kicsik, és puffadtak voltak. Karjai, lábai rövidek. Arca gyakorlatilag gömbölyű volt. Hatalmas tokája rálógott, a mindig begombolt, általában rózsaszínű, keményített galléros ingére. Szinte mindig szürke zakót, és nadrágot viselt. Feje tetején fekete, vékonyszálú, zsíros, viszonylag hosszú, és oldalt elválasztott hajat viselt. Sötétített sárgás színű üveges, fekete keretes szemüveget hordott. Arcán rendszerint nyájas, rosszindulatú mosolyt hordott. Hangja grízes volt. Nem beszélt soha hangosan, mindig kimért volt, és hideg. Nem vesztette el soha a türelmét.

Emlékszem harmadik év végén kiosztotta a nyelvi munkafüzeteinket, majd még az óra vége előtt kiment. Mi önfeledtem dobáltuk a plafon felé füzeteinket. Hirtelen bejött és szenvtelen hangon csak annyit mondott:

- A hetes szedje össze a füzeteket, és ossza ki újra! – majd elment.

Előző munkahelye a Magyar Szocialista Munkáspárt Megyei Pártbizottsága volt. Annyira különbözött a tanárainktól, mint a mesében a rút kiskacsa, a többektől.

 

Hát ez a Száva utánam jött a szóbeli után. Elővette a nyájasabbnál is nyálasabb mosolyát, és széles mozdulatokkal indult felém, majd mit sem törődve a többi diákkal már közeledés közben beszélni kezdett hozzám:

- Ezt nézzétek meg! Ezt a faszagyereket! Négy évig gazemberedett, az érettségin meg kivágta a rezet, és kitűnő lett! – eközben odaért hozzám és kézfogásra nyújtotta felém nyirkos tenyerét.

Nekem már a gazember szónál levert a biztosíték, de erőt vettem magamon, és nem mentem neki, hanem felvettem az ő nyájas mosolyát.

- Őőő, köszönöm, köszönöm tanár úr, de ugye a kézfogás nem tartozik az érettségi tárgyak közé? – mondtam olyan pofátlanul, ahogy csak kitellett tőlem, majd elfordultam, és faképnél hagytam.

 

Néhány hónap múlva elhelyezkedtem a helyi bányánál, és közben készültem az egyetemi felvételimre, hogy bányamérnök legyek. Az írásbeliken sikeresen túljutottam, és eljött a szóbeli ideje. Jó pár barátommal, osztály és évfolyamtársammal találkoztam. A felvételi egy hosszú folyosóból nyíló tantermekben volt, párhuzamosan lehetett talán tíz felvételi bizottság is. Én mindjárt az első bizottságba kerültem. Nem volt köztük egy ismerősöm sem, pedig ismerős volt bőven a folyosón. Feltűnt, hogy amíg a másik bizottságok igen gyorsan végeznek, nálunk ez kínosan lassú. Én 3. voltam, másoknál már az 5.-6. felvételiző is bement. A felvételi bizottság 6 tagú volt, közte a KISZ titkár, dossziéval. Aztán szólítottak, végre én is bementem. Rögtön feltűnt a rideg, barátságtalan hangulat.

- Horváth elvtárs először matematika. - irányítottak az egyik felvételiztetőhöz. Elvtárs? Olyan furcsa volt nekem, a középiskolában tanárnőztünk és tanáruraztunk.

Szerettem volna a dobozból kihúzni a tételt, de az úriember visszahúzta maga elé a tételeket tartalmazó dobozt.

- Őőő! Horváth András, igen – keresgélt, majd a kezembe nyomott egy feladatot tartalmazó kartonlapot. Szerettem volna elolvasni, ekkor egy másik bizottsági tag, aki addig szóra sem méltatott, durván rám szólt:

- Ne olvasgasson itt, majd miközben felírja, elolvassa. A feladatot szerencsére tudtam, nem volt vele gondom. Már épp a finisbe értem volna a megoldással, már a másodfokú egyenlet megoldó képletébe kezdtem behelyettesíteni, a tételt osztó férfi hangját hallottam a hátam mögött:

- Jó, hagyja abba, és oldja ezt! – mondta parancsolón, és kezembe nyomott egy másik egyenletrendszert.

A tételhúzás megint kimaradt. A második feladat is nagyon feküdt nekem. A matematikának szerettem ezt a részét, a trigonometrikus, exponenciális, többed fokú egyenleteket, egyenletrendszereket. Ismét a feladat megoldásának utolsó lépésénél tartottam, amikor ismét hallottam hátam mögül a férfi hangját:

- Köszönöm, matematika végzett. Átadva a fizikának.

- A bizottság egy másik tagjához irányítottak. Itt már húzhattam tételt, hármat is. De jól felkészültem, egy év egyetemi előkészítő volt mögöttem. A fizika után a felvételi elnök még megkérdezte:

- KISZ-nek van kérdése

- Nincs! - válaszolta a dossziés ember.

- Hogy jön ide a KISZ - gondoltam, - nem is vagyok KISZ tag? Már harmadikban felfüggesztettek passzivitásért. Mikor rákérdeztem az osztály KISZ titkáránál, hogy ezt most mér’ csinálja, amikor senki sem aktívabb, azt mondta kettőt fel kell, ez a terv, és ebből én leszek a „fiúáldozat”. Aztán ki is zártak, a felfüggesztés okán. Nem ideológiából, de a kirekesztés érzése miatt, meg az igazságérzet miatt ismét reklamáltam.

- Úgy tudom, nem adtál be egyetemi felvételi kérelmet. Ha mást zárok ki elúszik az egyetemi felvételije. – Válaszolta a KISZ titkár. Szóval így ment ez akkor. De erre egy évvel később nem gondoltam.

 

Végülis elégedett voltam a teljesítményemmel. Úgy jöttem ki a vizsgateremből, hogy biztos voltam a sikeres felvételiben.

A folyosón volt osztálytársaim fogadtak, hogy mit csináltam ilyen sokáig, a legtöbb bizottság már végzett, nálatok meg csak most ment be a negyedik!

- Miért? – csodálkoztam – ti nem két matek, meg három fizika tételt kaptatok?

- Á, a túrót – mondta Attila – kihúztam egy tételt, aztán csak álltam zavarodottan, és nagy nehezen annyit tudtam csak kinyögni, hogy a feladat a látószöggel kapcsolatos. Aztán kijött az ipse hozzám a táblához, és elmagyarázta.

- Hát nekem sem ment nagyon – mesélte Józsi, csak makogtam össze-vissza!

- Képzeld! Az Évától –osztályunk volt KISZ titkára- meg nem kérdeztek semmit, csak a KISZ -es, hogy tudja-e ki volt Che Guevara! – vette vissza a szót Attila.

Ahogy hallgattam az én volt osztálytársaimat, akikkel egy éve nem találkoztam, a meggyőződésem csak nőttön-nőtt, hogy ősztől én is ennek a patinás egyetemnek a hallgatója leszek.

 

Már eltelt egy hónap is, amikor levelet kaptam az egyetemről. Gyorsan felbontottam. Arról értesítettek, hogy a felvételi vizsgám sikertelen. Mind a két szóbeli érdemjegyem 2-es lett, matematikából és fizikából is. Nagyon mérges és elkeseredett voltam. A levelet meggyújtottam, és lehúztam a wc-n. Aztán a nyár elapasztotta dühömet. Ősszel beiratkoztam egy újabb egyetemi előkészítő kurzusra és sikeresen elvégeztem. Közben beadtam a jelentkezést ugyanoda, ahová tavaly. Aztán jött egy üzenet a Szénbányák Személyzeti Osztályáról, hogy felvételizzek csak nyugodtan, ha sikerül a két írásbelim, akkor a szóbeli csak formaság lesz.

- Úgy, csak formaság? Tavaly akinek ment, az csak formaság lett volna? Nem akartam hinni a fülemnek! A tudásom alapján tavaly nem kellettem. Most meg nem fog számítani? Mi lehetett abban a dossziéban akkor, ott a felvételi bizottság előtt. Tán ebben is benne van a Száva keze?

Nagyon elment a kedvem az egésztől, és bár a bizonyítványaimat már elküldtem, felvételizni már nem mentem el.

 

Eközben földalatti fúrósként dolgoztam, szabadidőmben kiterjedt társaságommal töltöttem az időt. Csöveseknek hívtak minket, bár ez csak egy divatelnevezés volt, hiszen az igazi csövesekhez semmi közünk nem volt. Hét közben dolgoztunk, hétvégén koncertekre jártunk. Abban az időben a 80-as évek közepén többször előfordult, hogy ifjúságvédelmi nyomozók lefotóztattak, majd a saját fényképeinkkel riogatni próbáltak minket, hogy vigyázzunk, mert figyelnek.

- Figyeljetek csak, kit érdekel! – mondtuk egymás közt.

 

Időközben belopózott korunkba a számítógép. Engem már a Basic korszakban elkapott, amikor még a Commodore 64 volt a sztár. Önszorgalomból pár nap alatt elsajátítottam a TV Basic tanfolyam anyagát, és már egyszerűbb programokat is képes voltam írni. Annyira, hogy arra gondoltam szívesen foglalkoznék ezzel felsőbb szinten is. Ez lesz a jövő, gondoltam, és hát igazam lett! Elmentem az osztályvezetőmhöz, és előadtam, hogy a jövőben olyan fejlődés lesz ezen a területen, hogy mindenhol szükség lesz számítástechnikai szakemberre, és támogatná-e hogy elvégezzek egy ilyen irányú főiskolát. Abban az időben ezt a képzést az egri Tanítóképző Főiskolán lehetett megszerezni. Főnököm nagyon jó ötletnek tartotta, írt egy levelet a vállalat oktatási osztályára. Onnan hamarosan válaszlevél érkezett, hogy menjek be elbeszélgetésre.

 

Másnap megjelentem az oktatási osztályon. Leültettek egy előszobában, majd néhány perc múlva szólítottak, hogy menjek be. Ahogy beléptem, a csodálkozástól majdnem hanyatt estem. Ki ül ott az asztalnál? Hát Száva József, az orosztanár!

 

- Mit tehettem, köszöntem, majd mivel valamit mondani kellett, úgy folytattam, hogy:

- Mi már ugye találkoztunk annak idején? – ezzel nem mondtam rosszat, hiszen tényleg eltelt 8 év az érettségi óta.

- Már találkoztunk itt-ott – jegyezte meg, cseppet sem bíztató hangon, majd rögtön a tárgyra tért. – Nézze Horváth elvtárs! Már említettem az osztályvezetőjének, de levélben is meg fogom erősíteni, hogy cégünk megfelelő nagyságú humánerőforrással, és kapacitással rendelkezik a számítástechnika területén. Amennyiben szaktanácsadásra van szüksége, megteheti anélkül is, hogy egy dolgozót elvonjon az eddigi feladataitól.

Így aztán Száva keze itt is elért, nagyon keményen megszorongatott, azon a ponton, ami az embernek a legfontosabb, a tartás, az önbecsülés területén.

Már a rendszerváltozás határán voltunk és én éreztem, hogy a szövevényes háló, mely besző mindent olyan erős és szerteágazó, mint egy öreg fa gyökérzete.

 

Illúzióim nem voltak. 1989-ben a rendszerváltozás kapujában történt. Volt egy barátom, Béla. Édesapja 1956-ban a Miskolci Egyetem Diákdiktatóriumában vállalt szerepéért 2 év szabadságvesztést kapott. Halmazati büntetésül kitiltották az összes magyarországi felsőoktatási intézményből, valamint szabadulása után az Oroszlányi Szénbányákhoz helyezték segédmunkásnak. De ő itt is megbecsülte magát, pár év múlva elvégezte az aknászképzőt. Ezidőtájt mondta neki a főnöke, hogy mindegy mit csinál, mit tanul, segédmunkásként fog nyugdíjba menni. Úgy is lett.

A fia, Béla jelentkezett egyetemre, de fél év után, mondvacsinált indokok alapján kicsapták. Hát ez a fiú szeretett volna egy nyugat-európai körútra menni. Beadta a kérvényt és várt. Egy napon megszólította egy szomszéd a lépcsőházból:

- Ide figyelj, fiam! Mire készülsz? Valamelyik nap itt járt egy civil ruhás ember, és rólad érdeklődött, hogy nem hallottunk-e arról, akarsz-e disszidálni? Nem csak nálam volt, akit itthon talált, mindenhova bekopogott. Szóval itt tartottunk 1989 tavaszán.

 

Egy-két évvel a rendszerváltozás után hallottam, hogy aki korábban egyetemi felvételire jelentkezett, annak a megcélzott egyetemen automatikusan nyitottak egy aktát, amelybe begyűjtötték az előző iskolában, lakhelyen, rendőrségen található információkat. Aztán azt is hallottam, hogy a 80-as évek elején a Beatrice és Hobo Blues Band koncertek rendszeres látogatói szintén kaptak egy aktát a helyi rendőrségeken, amelyeket az ifjúság-védelmis nyomozó kezelt. Így aztán arra is rá kellett jöjjek, hogy bizony az akta a felvételin a KISZ titkár kezében nem volt üres, és az sem volt véletlen, hogy abból az egyes felvételi csoportból – mint utólag megtudtam, abban az évben -, senkit sem vettek fel az egyetemre.

 

Újabb 10 év telet el. Kétezret írtunk. Ez volt a nagy népszámlálás éve. Számlálóbiztosként részt vettem az országos felmérésben. Egy csendes kertvárosi jellegű részt kaptam, ahol jobb módú, középosztálybeliek laktak. Aznap már a vége felé jártam a munkámnak, este 7 körül járt.

- Na, még egy utolsó cím – gondoltam és becsöngettem. Egy 60 év körüli, fekete ruhás hölgy nyitott ajtót. Bevezetett a nappaliba, és elkezdtük kitölteni az íveket. Gyorsan ment, mert látszott rajta, hogy nem igényli a beszélgetést és én is siettem.

- Amikor kész lettem, felnéztem papírjaimból. Velem szemben egy díszes komód volt, rajta egy gyászszalaggal átkötött képet láttam. Teljesen megdöbbentem. Szembenézett velem Száva József!

 

- Mmm, elnézést hölgyem! Kérdezhetek még valamit? – szólaltam meg az első megdöbbenésen túljutva.

- Kérdezzen! – mondta alig hallhatóan.

- Azt szeretném megkérdezni, hogy azon a képen, amelyik gyászszalaggal van átkötve, ki van?

- A fiam, Száva József. Nemrég hallt meg infarktusban – már beszélt kérdezés nélkül – Tudja a jó szíve, az vitte el. Az aggódás a mások sorsáért. Tanár volt, de otthagyta mert azt mondta, hogy nem tudja végignézni, hogy mennyi tehetség megy tönkre és kallódik el. Aztán a bányához ment, hogy segítse az oktatást és a továbbképzéseket, ő küldte, egyetemre a munkásfiatalokat, hogy ne kelljen nekik a bányába belerokkanni, – kis szünetet tartott, majd erőt vett magán és befejezte a mondatot - és most halott! Csak nem ismerte, fiatalember?

- Hát úgy emlékszem, hogy már találkoztunk itt-ott.

 

Aztán kelletlenül felálltam, megköszöntem a türelmét és hazamentem.

 

 

 

VÉGE

 

 

Tata, 2009. 04. 20.

 

***

 

Lovasi András - Senki nem ért semmit

A mohácsi vész c. Jancsó Miklós film részlete

https://www.youtube.com/watch?v=aRiZpS0drqo

 

---

Bányász, előnyomott gobelin

 

 

 

Csucsu

 

 

Az a nap ugyanúgy kezdődött, mint a többi: álmosan, fázósan. A csapat ugyanúgy nem látta a napfelkeltét, mint hétfőn, vagy kedden. Később kelt, mint 6 óra, és a héten reggelesek voltak. A Nap. A Nap egy ünnepi dolog, legalábbis nem mindennapi azoknak, akik nem akkor láthatják, amikor akarják. Ott lenn nem lehet unottan kibámulni az ablakon a napfürdőző verebeket nézve, amint összevesznek valamin, és hatalmas ricsajt csapva csivitelnek a napáztatta kanadai nyár dús lombjai között. A Nap szimbólum, a szabadság, a hétvége, de legalábbis – ha nem akarunk túl költőinek látszani ebben az ingerszegény környezetben-, a nem reggeles szak jelképe. Talán ennek köszönhetően alakult ki az a szokás, hogy a felszínre küldött csillékre azt írták: NAPRA. Így csupa nagybetűkkel. Soha senkinek nem jutott eszébe az a szentségtörés, hogy valaki azt írja a kifelé menő csille oldalára: „A FELSZÍNRE”, esetleg „KI”, vagy „FEL”. Annak biztos rögtön híre lenne. Az akna alsón dolgozó csatlós, a csillefeladók, vagy egyenesen maga a szállítási felvigyázó biztosan telekürtölte volna a falézt, ahol a munkabrigádok a váltást elvégezték, hogy XY szállítócsillés még azt sem tudja, mit kell a napra menő csillékre írni. Márpedig akit az akna egyszer a szájára vesz, annak az Isten irgalmazzon. Évekig, akár nyugdíjba vonulásáig hallgathatja vissza a cukkolódó megjegyzéseket. Ha egy óvatlan bányász galibába keveredett és gúnynevet szerzett, az bizony jobban tette, ha elfogadta és együtt nevetett a többivel, különben pokollá vált az élete.

 

Tehát, ahogy mondtam ez a nap is úgy indult, mint az előző. Azt mindenki tudta, hogy nem úgy fog végződni. Ugyanis a hónap 2. szerdája volt. Minden hónap 2. szerdáján tartották a termelési tanácskozást. Ezen „kötelezően-ajánlott” volt a részvétel. Nem tartottak névsorolvasást, vagy létszámellenőrzést, de a brigád-, csoport- és szakvezetők, akiknek jelenléte kötelező volt, nem beszélve az ezeknél nagyobb beosztásúakról, jól tudták, hogy az embereik közül lelépett-e valaki. Ezen a napon a munkásbuszok sem indultak, csak a tanácskozás végén, magánautóval pedig nagyon kevesen rendelkeztek. Mivel az akna a város közelében üzemelt, és útba esett a Likereczék pálinkafőzője, a Csengődi borozó és a Czermann kocsma. Mindig akadt néhány alak, akik vállalták a másnapi dorgálást, és a jó 20 perces gyaloglást egy kis vegyes pálinka, pár korsó sör, vagy egy kis málnásfröccs miatt. Ők ugyanis nem késhettek el munka után, a zsémbes asszony leste a vekkert. Ilyenkor viszont arra hivatkoztak, hogy elhízódott a tanácsokozás és a főnök meghívta őket. Azt pedig nem szabad visszautasítani. Tiszteletlenségnek, sőt egyenesem fegyelemsértésnek számítana.

 

Szóval ma is tanácskozásra és későbbi hazamenetelre készültek. Már kívülről tudták a menetrendet. Először az igazgató köszönti a dolgozókat. Ha nincs tekintélyét megkívánó bejelentés, pár jellegtelen köszöntőmondattal elintézi a maga mondókáját és átadja a szót a termelési főmérnöknek. Ez a tervteljesítésért felelős ember már fontos dolgokat mond, általában érdekli is az embereket. Melyik frontbrigád mennyi tonnát termelt, milyen minőségű volt a szén. Mennyi volt ebből a lakossági és mennyi az ipari felhasználók részére átadott mennyiség. Az elővájásoknál a métert, az előrehaladást értékelték. Mindenhol százalékokban fejezi ki a tervteljesítést. Rendszerint 100% felett vannak a számok. Ezután rátérnek a következő hónap tervszámaira, amelyeket a brigádvezetők gondosan feljegyeznek a naplójukba. A termelési rész után egyéb kérdések tárgyalása következik, olyanoké, amelyek a teljes közösségre tartoznak.

 

Mindössze néhány ember, pár beavatott tudta, hogy ez a nap más lesz, és a tanácskozás nem ér véget a számoknál, és prémiumfeladat-meghatározásoknál. Az a pár ember tudta, hogy ma felszólal Molnár Feri, a 3-as csapat csapatvezető vájára. Ez az várható esemény volt, amitől néhányan különös bizsergéssel lelkükben gondoltak a délutánra. Várták, hogy mi sül ki az egészből.

 

 

***

 

 

Csucsu. Csak így hívták Csucsu. Olyan röviden ejtve, amennyire csak lehet. Mindenki ismerte, másként soha nem szólították, és sokan, akik nem voltak közvetlen munkatársai, vagy nem ismerték gyerekkorából, még az igazi nevét sem tudták. Így aztán nem is volt érdemes másként hívni, mert talán még saját maga sem hallgatott volna egy másik megszólításra. Már megszokta a nevét. Gondolom, nem kell nagyon magyarázni, hogy milyen volt a szájtartása, ajkainak vastagsága … Szóval ezért volt Csucsu.

 

De körülbelül egy évvel ezelőtt ez a 3-as csapat rászállt. Állandóan piszkálták, cseszegették, hogy Csucsu így, meg Csucsu úgy. Bár hányszor kerültek kapcsolatba vele mindig volt hozzá egy-két szurka-piszka rossz szavuk. Hol vele foglalkoztak, hol valamelyik családtagjával, mindig akadt valakinek ötlete, amivel megkeseríthették az életét. Pedig sokszor találkoztak. Csucsu szállítócsillás volt, és anyagot szállított nekik az elővájásra. Egy ideje, a védőitalnak kinevezett, áporodott, furcsa ízű, citrompótlós teát is neki kellett továbbítania a csapat részére, egy 5 literes ceglédi kannában. Már hosszú hónapok óta tartott a férfi vesszőfutása, míg aztán egyszer egy munka utáni fröccsözés alkalmával véletlenül elpanaszolta a barátjának, aki szakszervezeti bizalmi volt az üzemben.

 

- Igen? Na, majd adok én ezeknek! Mostanában tényleg nagyon nagy a pofájuk, már másoktól is hallottam. A bögyömben vannak egy ideje! Bízd csak ide.

- Hát én nem akartam kitolni… - dadogta Csucsu.

- Ne foglalkozz semmivel Csucsukám! Jó, hogy felhívtad a figyelmem, már szerettem volna ennek a brigádnak odacsapatni. Micsoda egy nevük van, alig tudtam megjegyezni, Fürst Sándor szocialista brigád. Fürst – fürj, adok én ezeknek a jómadaraknak! Meglásd! Te csak ne félj, nem lesz bajod többet!

 

Többet nem beszélgettek a dologról. Még maga Csucsu sem gondolta volna, hogy a téma terítékre kerül a következő termelési tanácskozásom, és az ő ügyét a teljes üzemi tagság előtt fogják tárgyalni. Ha tudta volna, biztosan beteget jelent. Egy jó bányásznak annyi a baja, hogy bármilyen vészterhes időszakot képes átvészelni betegállományban. Például, ha veszélyes törés volt a fronton, az öreg vájárok dereka megfájdult, elmentek egy hónapra. Így megúszták a balesetet, ráadásul „kőbe fejteni lassabb, nincs haladás, kicsi a szakmány, kevés a fizetés. Most dolgozzanak a fiatalok! Nekünk is így kellett, annak idején!” – mondogatták.

 

Molnárt, a 3-as csapat vezetőjét behívatták az üzemigazgatói irodába. Ott a szakszervezetis, várta, főbizalmijával megerősítve, valamint az igazgató. Kérdőre vonták a férfit. Az persze a meglepődöttségtől csak hebeget-hápogott, és szégyenkezve elismerte, hogy hónapok óta piszkálják a kollégájukat!

 

- Na, Molnár elvtárs! A jövő szerdán a termelési tanácskozáson az egyebek napirendi pontnál feláll és a munkatársai nevében őszinte megbánást tanúsítva bocsánatot kér a pajtásától. Csak nem képzeli, hogy ebben a feszült nemzetközi helyzetben eltűrhetem, hogy a szénbányámban, ebben a népgazdaságilag és hadászatilag is kiemeltem fontos termelőüzemben, maga és a társai feszültséget szítsanak. Nagyon szégyelljék magukat! Takarodjon a szemem elől!

 

Az igazgató arca, beszéde végére teljesen kivörösödött. Jobb kéz hüvelykujjával benyúlt a keménygalléros inge nyakánál és egy ideges húzómozdulattal tágított rajta, mint aki meg akar fulladni. Nyakkendője is lazult így egy kicsit. Ez alatt visszanyerte nyugalmát és fölényesen tekintett a szakszervezeti tisztségviselőkre.

 

 

***

 

 

A nagy faléz megtelt emberekkel. Elkezdődött a termelési tanácskozás. Folyamatosan következtek a napirendi pontok egyik a másik után. Már majdnem 3 óra volt. Legtöbben az ebédre, vagy a kocsmára gondoltak. Csucsu, kis ember lévén a tömeg első felében foglalt helyet egy padon. Mellette ült a szakszervezetis ismerőse is. A bizalmik szerettek beülni a melósok közé jelezve, hogy közülük származnak és közéjük tartoznak.

 

Egyszer csak valami szokásostól eltérő hang ütötte meg a szunnyadozó tömeg fülét. Megszólalt az igazgató. Az igazgató ilyenkor már soha nem szólal meg. Persze ő már ebédelt délben, már ejtőzött is egy picit az asztalánál, de ilyenkor nem szokta húzni a melósok idejét.

 

- Elvtársak, figyelmet kérek! Molnár elvtárs, a 3-as számú elővájási brigád vezetője kíván szólni! Na, tessék Molnár elvtárs! Mondja, mondja!

 

A férfi kelletlenül felállt. Nem volt erre rákészülve, de hát hogy is lehetne ilyenre rákészülni. Már itt van 20 éve. Semmi komoly blama nem érte még, és akkor most. Hogy fog ezután megállni az emberei előtt, hogy tudja majd ezután kihajtani belőlük a 120 %-ot. Még megtörténhet az is, hogy le kell mondjon ezek után!

 

- Hát szóval arról lenne szó …

- Hangosabban Molnár elvtárs, mert ott hátul nem hallják az elvtársak! – Vágott szavába az igazgató.

- Hát szóval az van, hogy néha szoktunk viccelődni a Csucsu elvtárssal.

 

Csucsu, ahogy a nevét hallotta félrenyelte a Fecske füstjét és köhécselni kezdett. A tömegben ezzel egy időben hangos morajlás hallatszott.

 

- Szóval néha viccelődünk, de nem nagyon.

 

A tömegben erősödött a morajlás, egyesek halk kacajokat is megengedtek maguknak, mások elfordultak és hatalmasakat slukkoltak cigarettájukból.

 

- Csöndet kérek! - Mondta ellentmondást nem tűrő hangon az igazgató. – Folytassa Molnár elvtárs!

- A csapat nevében szeretnék elnézést kérni Csucsu kollégától és ünnepélyesen megígérem, hogy többet nem fogjuk cukkolni!

 

Csucsu teljesen megilletődött. Hát igaz, hogy minden olyan lesz, mint régen. Nyugodtan bemehet bármelyik csapatra, anélkül hogy piszkálnák, megaláznák? Még a 3-asra is?

 

Bár nem kérte erre senki, úgy érezte szólnia kell. A tömeg ekkor már meglehetősen hangos volt. Az igazgató jó érzékkel még várt, hadd örüljön a nép a cirkusznak, még nem állítja le őket. Duruzsoljanak csak, mielőtt a tanácskozást bezárja.

 

Ekkor Csucsu bátortalanul felállt. Mintha egy karmester vezényelné a tömeget, az azonnal elhallgatott. Minden szem a férfi felé fordult. Mindenki őszinte kíváncsisággal, lélegzetvisszafojtva várta, hogy mi jöhet még ezután. Egyeseknek még az is eszébe jutott, hogy talán most mártja be őket is, hiszen sokan cukkolták, ahogy ez szokás errefelé. Ettől gondolattól, amely a metakommunikáció létezését bizonyítandó tényként is felfoghatóan többeknek is egy időben villant be, jó pár embernek melege lett, de nagyon! Aztán egyszer csak megszólalt Csucsu. Hangja úgy szállt a munkások plazmává egyesült tömege felett, mint valami bibliai király bölcselete. Szavaira úgy figyeltek most, mint középkori kényúrra a szolgái, amikor napi bűneik felett ült törvényt.

 

- Kedves elvtársak! – Hangjában nem volt fenyegetés inkább megbocsájtás, sőt jóság. – Nagyon meglepődtem a hallottakon és nagyon köszönöm! Nekem nagyon jól esett és ezért nagyon köszönöm! Nem esett jól, hogy mindig bántottak, és bizony sokszor nehezemre is esett elviselni. De hát a kicsiknek is kijár az igazság, nem? Én, itt nem számíthattam senkire. De ennek akkor ugye vége! Nem haragszom senkire! Istenbizony! Jót tett helyébe jót várj, így hangzik az ősi magyar mondás! Mivel Molnár elvtárs megígérte, hogy többet nem cukkolnak, én is megígérek valamit.

 

A teremben most már teljesen besűrűsödött a csend. Mindenki várta, hogy mit mond Csucsu, a jóságos Csucsu, a megbocsájtó Csucsu.

 

- Tehát megígérem, hogy többet nem pisálok bele a teájukba!

 

 

 

VÉGE

 

 

***

 

 

Beatrice - Mozgalmi dalok

http://youtu.be/WtiYjyRmzHI

Forrás: you tube, articoci

 

 

---

 

 

 

Duplex superstes

 

 

I.

 

 

„Az ég tiszta volt, kék és csillogó,

Kár, hogy nem járt arra épp néhány hajó.”

 

Sugarloaf – Vizihulla

 

 

Amióta ember az ember, kapcsolatban áll a vízzel. Először még félállatként pocsolyából szürcsölte ösztönösen, hogy szomjan ne haljon, majd rájött, hogy tóból, folyóból ízletesebb, és gondolom, hogy a gondolkodó ember szintjén állt már akkor, amikor friss vízért források után kutatott. A nagy vizektől távoli életközösségekben pedig az esővíz felfogásával és összegyűjtésével jutottak előrébb a gondolkodásban, és persze a szomjoltásban. Idővel felismerték a fürdés fontosságát a tisztálkodás, testápolás, gyógyítás területén. Ha tovább folytatnám a víz hasznosításának lehetőségeit, - bár ennek nem jártam utána-, a vízi sportok kerülnének ennek a gondolatsornak a végére. Valamikor a kiegyezés után járta be Eötvös Károly erdélyi barátaival a Balaton környékét, s akkor jegyezte fel badacsonyi vendéglátójuknak, Szentirmaynak a mondását, amely akkor hangzott el, amikor egyikük a balatoni fürdőszokásokról érdeklődött, hogy: „- Nálunk csak a zsidó fürdik meg a kácsa.”

 

Sajnos ezzel az időtöltéssel gyakorlatilag egy időben megjelentek a fürdőbalesetek is. A legsúlyosabb fürdőbaleset pedig a fulladás, a vízbefulladás. Ez jutott eszembe azon a meleg nyárvégi napon, amikor a Sugarloaf dalát hallgattam:

 

„Mert hirtelen azt vettem észre,

Hogy az oxigén többé nem az életem része.”

 

(Csak így zárójelben jegyzem meg, hogy ha Magyarországon a fürdőzést említjük, hamar – talán először - a Balatonra asszociálunk. Majdhogynem a fürdőbalesetek kifejezésre is a Balaton ugrik be először a virtuális gugliba, bár a képet némileg árnyalja a bányatavaknál meghonosodott illegális, a ’80-as évek titkos nudista fürdőzéseiből pénztárca kímélő tevékenységgé szelídült, bár korántsem veszélytelen tevékenységet időnként megzavaró, szívgörcsös fulladások viszonylagos gyakorisága.)

 

 

Természetesen még senki sem jött vissza odaátról, hogy elmondja milyen volt vízbe fulladni. Azoktól sem várhatunk információkat erről a traumáról, akiket kimentettek a folyékony pokolból és szerencsésen újraélesztettek. De jó beszámolókat nyerhetünk erről az életre szóló élményről azon személyektől, akik halál, vagy ájulás nélkül túléltek, megúsztak egy vízbefulladást. Azt gondolom, hogy aki nem élt át egy ilyen esetet, annak fogalma sincs arról a rémült, életért küzdő állapotról, amikor egy fuldokló, a gravitáció ellen harcolva, pánikba esve tapossa a vizet. Talán csak az érezhetett hasonlót, akit fojtogattak, de még abból az élményből is kimarad a mélység okozta rémület.

Most, hogy hallgatom ezt a jó kis dalt …

 

„Nyeltem a vizet, a Balatoni strandon,

mert túl mély volt a víz az Északi parton.”

 

…eszembe jut, hogy jómagam, két ilyen esetet is átéltem, vagyis TÚLÉLTEM.

 

 

 

II.

 

 

„Fekszem a vízen, és süt rám a nap,

Jó neked a parton, szárazon vagy.

De nekem már a Balaton megszokott dolog,

És helyettem a vízben más valaki forog.”

 

 

Történik, a badacsonyi strandon, a Tátika Disco közelében, 1978. június végén.

 

Egy csapat fiatal fiú ment ezen a napon a strandra. Lehettek vagy nyolcan. A levegő meglehetősen hűvös volt, a víz pedig kifejezetten hideg. De nem számított. A program szerint azon a délelőttön fürödni kellett. Nem valami külső kényszer hatására, hanem mert így szervezték. A közeli Tapolcán laktak, a Tapolcai Bauxitbányák munkásszállóján, mert ennél a vállalatnál töltötték egy hónapos nyári szakmai gyakorlatukat, ahogy abban az időben szokás volt a szakközépiskolai és szakmunkásképzős diákok körében. Ha ép nem dolgoztak közösen szerveztek programokat. Bejárták a környéket stoppal, vonattal. Már voltak a romos-gazos Szigligeti várnál, Keszthelyen, Edericsnél megmászták a hegyet, hogy lássák az edericsi padosmészkövet, stoppal megjárták Sümeget, és voltak a Lábdihegyi Expessztáborban is. Hétvégente meg itt a Tátika Discoban, vagy a Hullám Bárban próbálkoztak a lányokkal. Egyszer a tapolcai Bauxit Étteremben is buliztak, de az rosszul sült el, de erről majd máskor.

Szóval már itt voltak vagy két hete, csak az a fránya Balaton nem akart felmelegedni azon a nyáron.

 

Az egyikük egy pályázaton 8 mm-es kamerát nyert. Amerre jártak mindenhol forgatott egy pár percet. Már kezdett összeállni egy jó kis diákfilm. Volt már stoppolásos jelenet fekete klottnadrágban az országút mentén, vonatlépcsőn utazás – ők úgy hívták: tujázás - a Tapolca – Keszthely szárnyvonalon, gyorsított mászkálás a szigligeti várfalon. Ezt úgy csinálták, hogy lassú fordulatra állított felvevő gép mellett próbáltak gyorsan fel- és lemászni a romos, meredek falon. Így aztán a többi felvétellel azonos sebességen való lejátszásnál úgy tűnt, mintha óriási bogár-emberek szaladgálnának a várfalon.

De hát, milyen balatoni film az, amelyikben nem fürdenek a Balatonban? Így aztán elhatározták, ha törik, ha szakad, aznap megfürdenek a 19 fokos vízben. A strandon csupán néhány bátor fürdőző tartózkodott szétszórtan, meglehetősen nagy távolságra egymástól, a vízben senki.

 

- Na, menjetek befelé, aztán mutassatok valami mókásat! – tessékelte a másik hetet a kamerás, aki csak nadrágszárát feltűrve állt a lépcső alján a vízben.

 

A fiúk jól bírták. Először fázósan tettek néhány lépést befelé, aztán nagy kurjongatások közepette belevetették magukat a hideg vízbe. Egymást fröcskölték és egyre jobban belemelegedtek. Volt, aki a másik vállára állva ugrott hatalmas bombát, ahogy ezt az összehúzott testhelyzetben történő vízbeérést hívták. Aztán két pár is egymás nyakába ülve kezdett lovagi viadalba. De a kamerás elégedetlen volt.

 

- Csináljatok már valamit. Drága a nyersanyag gyerekek, erre az unalomra nem pazarlom el.

 

Ekkor az egyik fiú lekapta a fürdőnadrágját, és feje felett pörgetve énekelni kezdett.

 

- Fázom, hogyha nem süt a Nap, De a kedvem azért mégis derűs marad …

 

- Na, ez jó lenne, de látni akarom a seggedet! A seggedet érted? Merülj alá és dobd ki a seggedet. Dobd fel magad, akár egy delfin, csak a seggeddel, oké?

 

A fürdőnadrág nélküli srác ekkor alámerült, majd hirtelen a feneke, mint valami óriási, fehér béka, vagy egy beluga bukkant ki a vízből.

 

- Jó lesz, jó lesz, most mindenki! Gyerünk gyerekek, ne legyetek már olyan piskóták. Ki azokkal a nagy, fehér seggekkel!– ösztökélte őket a kamerás fiú. Ami az igazságot illeti, úgy csinálta, mint egy hollywoodi rendező. Volt elképzelése, és akaratát képes volt ráerőltetni a többiekre.

 

Ekkor a fehér fiúfenekek sorra tűntek elő és vissza a vízből, nyíltak, virítottak, ringatóztak, mint a tavirózsák a majki tavon, majd el-el tűntek, ahogy bírták levegővel.

 

- Figyelem! Így jó lesz. Mindenki tuja a feladatát? Akkor most egyszerre csináljátok! Ééés, felvétel! - ordította el magát a kamerás, és a hét kis zsiványfenék szinte egyszerre bukkant fel a víz színén.

Végre valami szuper buli. Jók lesznek ezek a felvételek. Nem is gondolta volna, hogy ezt ki tudom hozni belőlük. Amikor végzett a felvétellel, leállította a kamerát és bekiáltott a vízbe.

 

- Most rendezzetek fürdőgatya csatát! Menjetek egymásnak és csapkodjátok egymás fejét!

 

Már volt akkora hangulat, hogy nem kellett őket noszogatni. A fiúk vadul üvöltve egymásnak estek, és csak csattogtak a fecskék a fejeken, arcokon és tarkókon. Az egyikük hatalmasat kurjantott, majd kidobta a fenekét a vízből. Mire felnézett már ketten voltak mellette és vadul püfölték a vízből előbukkanó fejét. De ő sem hagyta magát. Karok és lábak tekeredtek egymásba, igazi férfias küzdelem volt, afféle laokoni pózban. Ekkor az egyedül lévő fiúnak begörcsölt a vádlija. Hírtelen jött, ahogy a görcsök szoktak. Nem afféle alattomos fájdalom ez, mint egy fog-, vagy fejfájás, mely lassan és fokozatosan önti el az ember tudatát, hanem elementáris erejű, minden más fájdalmat felülíró. Olyan … nincs rá jobb szavam, mint hogy pánikhozó. Iszonyatosan fájt. Előfordult vele ez már korábban is, főleg álmában. De akkor felordított, és valamelyik szülő rögtön ott termett, hogy a talp felfelé feszítésével oldja ezt az állapotot. De most nem volt ott egy szülő sem, viszont helyettük két harcban felhevült kamasz próbálta minél hitelesebben fojtogatni. Amikor nagy nehezen a víz felé került a feje, próbálta jelezni, hogy állj, itt vége van, baj van!

 

Fuldoklott. Mit is tehetett volna, hiszen a többiek fojtogatták, neki meg ez volt a dolga. A fuldoklás. Ordításait, a többiek hálásan fogadták, mert azt hitték a film hitelessé tételéhez születnek. Egyszer, amikor a vízszint fölé került valahogy, hallotta az operatőr fiú lelkendezését:

 

- Jól csináljátok! Nagyon szuper! Fojtogassátok még! Úgy hörög a szentem, hogy öröm nézni!

 

 

„Mert hirtelen azt vettem észre,

Hogy az oxigén többé nem az életem része.”

 

 

Most már egyre többet volt a víz alatt, és egyre kevesebbet fenn. A görcs egyszer már kieresztette valahogy bénító fogságából, de most újra elkapta, és olyan erővel húzta össze az izomrostokat, ez már az előző görcstől meggyötört izomban kétszeres fájdalmat okozott. A hideg víz még rá is segített az izom merevségéhez. Már ernyedt az ellenállása. Újra elmerült. A fájdalomtól az ájulás kerülgette. Arra gondolt, hogy még egyszer utoljára felküzdi magát a víz fölé, hogy észrevegyék végre, hogy nem játszik. Még egyszer megpróbálja, mert lehet, hogy több ereje már nem lesz … és akkor vége. Hát ennyi lenne csak az élet? Neki csak ennyi jutott?

 

A kamerás már majdnem mellközépig állt a Balatonban. A kamerát megemelve tartotta, hogy bele ne érjen a vízbe. Annyira jónak találta „az antik tengeri gigászok küzdelmét”, - ahogy később fogalmazott -, hogy csinálni akart egy közelit, a vízből ki-kibukkanó fiú arcáról, hiszen annyira jól játssza. Talán egyszer színész lesz belőle. Teljesen rajtavolt az eseményen, szinte együtt élt a jelenettel, és akkor meglátta a vízből kibukkanó fejet, halálra váló tekintettel.

 

Ekkor elveszítettem az eszméletemet…

 

 

 

III.

 

 

„Fekszem a vízen, és süt rám a nap,

Jó neked a parton, szárazon vagy.

De nekem már a Balaton megszokott dolog,

És helyettem a vízben más valaki forog.”

 

 

Történik, a füredi szabad strandon, a kikötő közelében, 1981. május végén.

 

Az a nyár nagyon forrón kezdődött. Tulajdonképpen még tavasz volt, hisz május még odatartozik. De az időjárás hetek óta nyárias volt. A Balaton hőmérséklete napokkal korábban átlépte a fürdőzés szempontjából pszichológiai határnak tekinthető 20 Celsius fokot. Már a második hétvége volt, amikor fürdőzők merészkedtek a vízbe. A fizetős strand szokás szerint május 1-én kinyitott, de a szabad strandon is szép számmal akadtak fürdőzők, és még többen a napozók. A tömeg egy közepes nyári strandoló nap nagyságának felelt meg. Kinyitottak a lacipecsenyések, a fagylaltosok, s a levegőben lángos és napolaj szaga keveredett. Már néhány külföldi is feltűnt. A tópart mindennapi életében elengedhetetlen nyugat-német turisták igen korán megérkeztek. Talán valaki szólt nekik, hogy gyertek jó a víz, vagy hallottak róla, hogy ebben az évben a gólyák is két héttel korábban érkeztek. De az is lehet, hogy már a keleti rokonokat várták? Nem lehetett tudni. Hirtelen feltűnt egy csehszlovák csoport is, akik előre megérezték a jó időt, amikor május végi turistaútjukra úszógumikkal, matracokkal és napozó plédekkel érkeztek, de kétség nem fér hozzá, hogy úgy jöttek el otthonról, hogy számítottak a balatoni fürdőzésre. Persze, ha belegondolunk, ki az az elmeháborodott, aki idejön mondjuk életében először Huncovcéből, és nem fürdik meg a Magyar - temgerben! Szóval elindult a strandszezon, meg sem várva, hogy hivatalosan bejelentsék.

 

Három fiatal férfi tartott a szabadstrand irányába. Ők nem véletlenül érkeztek, megérezve a Balaton illatát, vagy meghallva a fürdőzők zsivaját. Tavaly a nyár majd minden hétvégéjét „lenn” töltötték, hálózsákban aludva a szabad strandokon, vagy a rendőrök zaklatását megunva bokros külterületi részeken. Abban az időben a legtöbb fiatal ezt csinálta. A szabad strandok este csövesek piknikező helyévé változott. A csöves elnevezés, ahogy magukat hívták ezek a fiatalok, nem egyenlő a mai értelemben vett hajléktalan életmódot folytatókkal. Ők a ’60-as évek amerikai hippijeinek életérzését próbálták belecsempészni egyhangú napjaikba, kihasználva a diktatúra lustaságát és lanyhuló éberségét. Volt olyan hétvége, hogy a siófoki Ezüstparton több száz fiatal töltötte az éjszakát, a vízparton. Aztán másnap reggel 8 és 9 között jöttek a rendőrök és elzavarták őket. Ugyanilyen csoportok jártak az éledő rock mozgalom koncertjeire, az egyetemi klubokba, és az ifjúsági házak, a 90-es évekre alternatív kulthelyekké változó intézményeibe.

 

A fiúk jobban kedvelték az északi partot. A víz hírtelen mélyült, ellentétben a déli part homokpados, pancsolós sekélyvizeivel. Szerettek úszni. Minden évben egy nagyot úsztak, az első alaklommal, hogy az imádott Balatonhoz érkeztek. Akkor még nem figyeltek az úszómesterek és vízirendőrök olyan szigorúan, hogy a bójákon belül ne fürödjön senki. Az igazat megvallva, nekik soha nem szólt senki, pedig számtalanszor beúsztak a Balaton közepére, olyan messzire, hogy szinte egyforma távol volt a két part.

 

Szombat délután volt. A vízben egy-két száz ember fürdött. Szebbnél szebb lányok mutogatták frissen vásárolt bikinijüket. Sikítozó vircsaftozó tömeg volt a vízben, a másfél méteres bója és a part közötti sávban. Egy tucat úszó haladt ép befelé, vagy már visszaútban. A távolban néhány fehér vitorla próbálta befogni a víz fölött alig érzékelhető lágy szellőt.

 

Az egyik fiú én voltam. Az úszás öröme megfoghatatlan boldogsággal töltött el. Túljutottunk a bójákon. Ezen a részen vízibiciklisek és egy- vagy kétpárevezős csónakok ringatóztak a vízen. A tó szenzációs volt. A víz alá bukva az embernek olyan érzései támadtak, mintha delfin lenne. Én is jól érzem magam a vízben! Én is megélek a vízben! Testem része a víz, és én is a víz testének része vagyok. Mi vagyunk a Balaton. Együtt. Ő és Én. A színek. A víz színei. A szürke, a türkiz, a cián. A kék, a zöld, sárga és a szürke megnevezhetetlen árnyalatai. Nem is beszélve a napfelkelte és a naplemente ragyogó, tűzbeforduló tónusairól. Micsoda paletta, nemes színorgia. Mindig ilyen dolgokra gondoltam, amikor úsztam. Soha nem foglalkoztam a parttól való távolsággal, a víz mélységgel, a visszanemtérés lehetőségével. Mint ahogy a test sem gondolkodik arról, hogy valamelyik részét egyszer elveszítheti.

 

Már nagyon messzire beúsztak. Füred már egy messzi partsávnak tűnt. A Tihanyi – félsziget még közelebb volt, de a siófoki katamarán tőlük a parthoz közelebb húzott el. A hajó egyet dudált nekünk, és néhány utas integetett.

 

- Túl messze vagyunk! Nem ártana visszafordulni!- jegyezte meg valamelyikünk. – Rendben! De visszafelé verseny a külső bójasorig!

 

Mindhárman jó úszók voltak. Megfordultak hát, és gyorsban tempózva visszaindultak a füredi szabad strand irányába. Közel egy órát úsztak befelé, de főleg mellben tempóztak, így kifelé mindenképen kevesebb ideig kell tartania az útnak. Fej-fej mellett haladva tempóztak már vagy negyedórája. Már feltűntek a bóják, bár még távol voltak. Az égen gomolyfelhők gyülekeztek. Nem számítottak esőre, vagy viharra. Tudták, hogy bár a vihar itt a tónál hírtelen csap le, de frontot ne jósoltak a meteorológusok, a helyben kitermelődő viharhoz pedig még alacsonyan voltak a felhők. Már csak mintegy 150-200 méterre volt a megcélzott bója és még mindig egymás mellett úsztak. Érezték, aki nem tud beleerősíteni, az lesz kénytelen fizetni a többiek sörét. Ekkor összekapta a görcs a jobb vádlimat.

 

- Várjatok! Begörcsöltem! - kiáltottam a barátaimnak.

 

Ők visszaúsztak hozzám és közös erővel kifeszítettük. Az izomfájdalom megszűnt. Az hittem minden rendben, de amint megmozdultam, újra összerántotta. Újra kihúztuk. Most már, éreztem, hogy ez nem lesz egy egyszerű eset. Ahogy ellazult újra visszaugrott. Nem tudtuk mi legyen, de minden egyes görcs jobban fájt. Így szenvedtünk ott mindhárman talán egy negyedórát is, amikor úgy éreztem, hogy talán jobb lesz. Lábamat lelógatva, a még jó 3 méteres vízbe, csupán a karommal evezgetve a vizet haladtam előre, mind egy cápa által kettéharapott, de még az életéért küzdő áldozat. Áldozat voltam. A Görcs áldozata. Két társam jobbról-balról úsztak mellettem, akár két testőr, vagy őrangyal. Aztán a bója környékén feltűnt két gyönyörű fürdőruhás fenék, amelyeket egy keresztbefordított gumimatrac tartott kiemelve a víz felett. A fiúk kérdően rám néztek. A bója már csak 30 méterre lehetett.

 

- Menjetek! – mondtam- Innen már kivergődök!

- Biztos? Nem lesz baj?

- Menjetek, mert különben egész délután azt hallgathatom tőletek, hogy elrontottam a bulitokat.

- Joólvaan! Akkor, megstíröljük azt a két punit! – mondták a feladatra készen. Ezzel elúsztak.

 

Ott maradtam egyedül. Egyedül a tóval, a lételememmel, amelyben oly biztonságban éreztem magam mindig. A bója még egy 5-6 méterre volt tőlem. Ekkor kapta el a lábam újra a görcs. Próbáltam valahogy a hátamra feküdve a víz színén kinyújtva megfeszíteni a lábam, de nem sikerült a görcs eszméletlen fájdalommal tombolt a jobb lábszáramban, és fogalmam sem volt róla, hogy úszom ezt meg. Tapostam a vizet, rúgkapáltam és egyre többször alábuktam.

 

„Nyeltem a vizet, a Balatoni strandon,”

 

Ép a víz alá merültem, vagyis ha mozgásomat hullámmozgásként írnám le – hogyan másképp a vízben-, ennek a képzeletbeli szinuszgörbének a lefelé haladó, az x tengelyt metszeni készülő, és a negatív tartomány felé tartó részén jártam, amikor megláttam egy piros matracot, két pár kalimpáló lábbal. Felvergődtem a vízszínre. Hát a két lány volt ott, akihez a barátaim indultak. Úgy látszik nem jártak szerencsével. A lányok egy méterre voltak tőlem. Kiabáltam nekik, hogy fel akarok menni hozzájuk, de cseh, vagy szlovák nyelven hadartak valamit, először nevetgélve, majd idegesen, és értetlenkedve néztek rám. Belekapaszkodtam az úszóágyuk szélébe, és fel akartam rá mászni. Erre sikoltozni kezdtek. Most kicsit lanyhult a pánikom, a görcs is alábbhagyott. Kihasználva ezt a helyzetet kirántottam hasuk alól a matracot, felvetettem magam rá, amely most már az életet, a túlélést szimbolizáló szigetet, földet jelentette számomra, és kieveztem a bójáig. A lányok sikítva vetették magukat utánam, és tulajdonuk „a túlélés szigete” után. Én eközben elértem a bóját. Ha jól emlékszem az 1,80-as mélységet, vagyis a mélyvizet jelezte. Ekkor végre megszabadultam vörös életmentő-szigetemtől és sikoltozó gazdáiktól egyszerre, majd a vízen táncoló vashordó láncába kapaszkodtam. A lányok abbahagyták a sikítozást, és eltűntek a közelemből. Megúsztam, gondoltam, most már minden rendben lesz, de ekkor elveszítettem a látásomat. Hírtelen megvakultam. Mindent hallottam magam körül, de bárhogyan is meregettem a szemem, koromfekete volt körülöttem minden. Történt ilyen velem kétszer is, 13-14 éves koromban, a tinédzser kor elején, de akkor el is ájultam. Nem lett kivizsgáltatva. Farkasvakság, azt mondták rá, majd kinövi a gyerek. Azt hittem elmúlt. De most előjött.

Már nem tudom mióta lebegtem megvakultam a bója láncába kapaszkodva, amikor azt éreztem, hogy a hangok olyan távoliak, nincs a közelemben senki. Mi történhetett. Csak akkor érzékeltem, hogy a víz hullámzik. Nem nagyon, de körülbelül olyan félméteres lehetett. Biztos felértek a felhők. Na, most nagy baj lesz. Itt fogok belefulladni a vízbe, a strand szélén. Ezt ám a szégyent!

 

Az volt az érzésem, hogy a koromfekete szín, amelybe kitágult pupillával belebámulok, keresve valamilyen fogódzót, vagy támpontot, mintha halványodna. Igen! Igen ez határozottan szürkül! Egyre világosabb és fényesebb. Tulajdonképpen ugyan olyan gyorsan és váratlanul nyertem vissza a látásomat, mint ahogy elvesztettem. Mivel végig eszméletemnél voltam, rögtön felmértem helyzetemet és tudtam, ha nem jutok ki hamarosan a vízből, lehet, hogy derékig érő vízbe fogok belefulladni. Haverjaimra nem számíthattam. Nem voltunk egymáshoz kötve. Bárhol lehettek, mint ahogy én is bárhol lehetnék az ő szemszögükből, a baj csak az, hogy én még egyenlőre a vízből sem voltam képes kijutni. Elengedtem hát az akut életmentőként szolgáló bóját és a már félig bevált módszerrel, derékon alul mozdulatlan testtel, magam karral hajtva szépen, nyugodtan haladtam a part felé. Körben többször is éreztem, hogy el akarok ájulni. Szerencsére görcs nem jött. Elértem a lépcsőt, ahogy ráálltam a lábamra, éreztem, hogy bármelyik másodpercben újragörcsölhet. Nem néztem körül, de biztos sokan megnéztek, hogy négykézláb, félig kúszva kerültem ki a vízből. Továbbmenni azonban nem tudtam. Ismét sötétségbe borult velem minden. Már nem érdekelt, beletörődtem. Meg már nem fulladhatok. A vízbevezető egyik vaskorlátjának támaszkodva ültem. Köröttem emberek százai jöttek-mentek. Senki nem szólt hozzám, gondolom azt hitték részeg vagyok. Nem tudom mennyi idő telt el így, ebben a passzív létben, mely hasonlatos volt az anyaméhben vegetáló magzatéhoz, de itt hiányzott a védőburok. Már egy ideje partra vetett hínárként funkcionáltam csupán,, a lépcső szélén összehúzva magam, teljesen megszáradva, kiszáradva. Egyszer csak ugyanolyan gyorsan, mint korábban, visszajött a látásom. Nem gondolkodtam az idő múlásán, de az biztos, hogy a nap már egész hátulról sütött, vagyis árnyákos volt a strand legnagyobb része. Összeszedtem magam, felálltam és eltámolyogtam egy padig. Már kezdtem elhinni, hogy túléltem ezt az egészet. Hírtelen hátulról  megveregették a vállamat. A két barátom volt.

 

- Jól vagy? Nem görcsölt be a lábad, azóta?

- Aha! Nem! – lódítottam.

- Hát merre voltál? Azt hittük elhúztál valamerre!

- Hány óra van? –kérdeztem megviseltem, próbálva elterelni a szót.

- Este 6 körül lehet. Már épp készültünk elmenni, amikor megláttunk. Gondoltuk, hogy megkeresünk, mert lógsz nekünk fejenként egy sörrel az úszóversenyért! Merre voltál?

- Hát, az a helyzet, hogy annyira jólesett a víz, hogy fürödtem még egy kicsit. Na, mindegy, lógok egy sörrel nektek. Én is úgy gondolom, hogy vannak pillanatok, amelyeket érdemes megünnepelni!

 

Néhányan, akik még a parton maradtak, és gyönyörködtek a lemenő nap által tüzes csillogásba borult Balaton lenyűgöző látványában, azt látták, hogy a három fiú elindult valamerre. Az egyik egy kicsit megfáradtnak tűnt és a jobb lábát is húzta maga után. Az úszóversenyt ténylegesen megnyerő, aki orvostanhallgató volt és szeretett latin szavakkal dobálózni, fennhangon megjegyezte:

 

- Barátom, te egy túlélő vagy, egy supravitális, egy superstes.

 

Én, aki viszonylag jó nyelvérzékkel rendelkezem, és magam is sok latint tanultam már a középiskolában, egyetértettem vele, s az orrom alatt mormogva hozzátettem:

 

- Duplex superstes, kétszeres túlélő.

 

 

„Fekszem a vízen, és süt rám a nap,

Jó neked a parton, szárazon vagy.

De nekem már a Balaton megszokott dolog,

És helyettem a vízben más valaki forog.”

 

 

 

VÉGE

 

 

***

 

 

Sugarloaf - Ragga II. (Vizihulla)

 

DrunksNotDead

http://youtu.be/ODklMQWmhqQ

 

 

 

---

A fotó, a kiváló balatoni fotós, Stekovics Gáspár munkája!

 

 

Az amulett

 

 

Barátsággal P. S.-nek

 

 

I.

 

 

„Kecskeköröm kincsem tenyeremben tartom:

legyen ez amulettem,

míg állok a parton.”¹

 

 

A férfi a parton ült és olvasott. Ráfért már a pihenés. Sok volt a hajtás az utóbbi időben. A stressz, a zaj, a hideg, bagószú, hajnali turnébusz, az arcok, amelyek rászűkítették a teret. A várakozások, és a hirtelen felszabaduló energiák. A rezgések és interferenciák. A túlélési technikák, a majd csak lesz valami zöldes-sárga bizonytalansága. A visszautasított poharak és nyálas üvegnyakak. A visszautasított csókok és eltűrt puszik. A lelkiismeret furdalás érzése, hogy: „mit keresek én itt?”, meg hogy „meddig tarthat ez még?”, a számolgatás, a folytonos alkukényszer, a szervezők szarakodásai és a siránkozás, hogy „nem megy már ennyiért, válság van”, és hogy „ide nem tépni járnak, a rocker meg kihaló állatfajta”, és hasonlók.

Unta, hogy a művészetnek nincs ára, csak a sznobizmusnak. Unta, hogy a pénzhez is pénz kell, „ha keresni akarsz, előtte tejelsz!”, vagy ha már haver vagy, és bekerültél a körbe, utólag leosztasz.

 

- Ez már nem művészet, és ez már nem rákendroll! – gondolta sokszor.

 

De aztán másnap, amikor felkelt és sütött a nap, már minden rendben volt és szépnek látta a világot. Pedig hát az a világ ugyanaz volt. Ugyanaz a kíméletlen csupasz űrbolygó, amelyen emberek vadásznak emberáldozataikra, hogy aztán még nagyobb emberek, emberebb emberebbek legyenek a többiek kárára. Akár egy videojátékban. Az ellentmondásos érzések, a hullámzás. Kétségek és optimista gondolatok. A lélek tépegetése, szaggatása. Ettől lesz az a művész művész, és ez éltette őt is. Sokszor eszébe jutott, hogy a blues már nem csak a négereké. Fehérek, arabok, sárgák és cigányok mind szenvedtek már annyit, mint a négerek. Már nem kell senkinek a Laurel Kanyonba² vonulni önként vállalt műszenvedésért, hogy elnyerje a vásárlóközönség bizalmát, és hitelesnek higgyék. A hitelessé tétel már szakma. Biznisz. Profit van mögötte, meg befektetők, akiket csak a jóváírt jutalék érdekel, a művészet a legkevésbé sem. Azt tesznek hitelessé, akiben sok pénz lapul. Manapság pedig ez az üzletág, nem rock zene. Hol vannak már a hippik? Kihaltak, vagy meggazdagodtak? Yuppisodtak? Na, meg hol vannak a punkok. A becsületesebbje annak is belehalt az őszinteségébe. A szakadt, a csöves szó sem azt jelenti, mint a 80-as években. Divattervezők tették magukévá a szakadt viseletet, és megalkották a luxusszakadt divatot a gazdagok számára.

 

Mostanában sokat olvasott. Novellákat és verseket. Többre nem volt sem ideje, sem energiája. A rövid, velősen megfogalmazott gondolatok, a versekben rejlő szimbólumok, az egész rövid műfaj sokkal jobban feküdt neki. Végül is, ha jól belegondol az ember, a dalszövegek is versek. S nem is akármilyenek! Sokkal több esély van, hogy a mondanivaló egyszerű tálalása eléri a hallgató tudatát, míg más művészeti ág nehezebben talál magának értő füleket. Ráadásul a dal őszinte, és aki szereti az is. Kényszerből senki nem hallgat zenét. Ha nem tetszik neki kikapcsolja, vagy otthagyja a koncertet. Másnap megy, és azt mondja a haveroknak, hogy erre a szarra el ne menjetek! De ki mondaná a haverjának, hogy „Figyelj! Tegnap olvastam ennek, meg ennek a költőnek a verseit, hát azt el ne olvasd, mert olyan érthetetlen.”

Ha már elolvasta, dicsekszik vele, akár tetszett neki, akár nem. Tehát a rock zene őszinte, a magasabb művészetekben benne kódoltatik a szemlélő – élvező - műértő sznobizmusa. Legalábbis lehetőségként felmerül.

 

Ilyen dolgok jutottak az eszébe, miközben az A/4-es lapokra nyomtatott verseket olvasta, amelyeket ajándékba kapott valakitől. Tulajdonképpen már az sem normális dolog, hogy ilyen dolgokon gondolkodik egy rákendroll zenész, és azt is észrevette már, hogy néha bekéredzkedik az autója cd lejátszójába, egy-két komolyzenei korong is. Persze pihentet, ellazít, érti mindenki! De akkor is. Miért nem dübörög hajnalban hazafelé a koncertről az AC/DC, vagy a Muddy Waters, vagy a Stones. Helyette Miles Davis szól jobb esetben, vagy Mozart.

 

Most visszatértek gondolatai a versekhez. „Legyen ez amulettem, míg állok a parton.” Hát igen! Ezt talált. A kecskeköröm amulett. Tényleg itt lóg a nyakában, megfeketedett bőrszíjon, és mindig hordja. Édesapjára emlékezteti, aki már régen meghalt. Tőle kapta egy balatoni nyaralás emlékére. Ez olyan sorsszerű! Valakitől kap pár gépelt oldalnyi szöveget, az ipse meg ráhibáz erre a kecskeköröm-amulett dologra. A hideg rázta ki a véletlen egybeesésektől. Nem szerette őket. A tiszta dolgok, a kiszámíthatóak, azok a jók. Például egy dal üteme. Az tiszta dolog. Bárki, bármit csinál, a ritmusszekció,- náluk ez a dob, meg a basszgitár - tartják az ütemet. Ők a korlát, a kordon. A kis vagabundok, például az énekes, vagy a szólógitáros meg csináljanak amit akarnak, a korlátról úgyis visszaterelődnek és győz a rend!

 

Mindig is imádta a Balatont. Csodával töltötték el a hatalmas víztükör színei. Szerette volna tudni a színek neveit, amelyek ezen a gigantikus palettán keverednek évezredek óta. Hány ezer festménynek és fotónak kellene ahhoz születni, hogy a szakértő művész szemek az összes árnyalatot, és átmenetet vászonra és papírra katalogizálják. Hány nyelvész és költő, hány nyelvújító és szóalkotó szükségeltetne névadó keresztszülőként, miközben a természet, a tó szelleme, és a Bakonyból előtörő északi széláramlatok, a légköri pára és a napsugarak újabb és újabb színeket produkálnának.

 

 

 

II.

 

 

„… itt áll előttetek a huszonegyedik századi, alázatos Laokoon, ki magára engedi – kígyók helyett – a liánokat, s nem kíván megküzdeni velük.”³

 

 

Sokszor érezte már a fásultságot, talán azt is megkockáztatnám, hogy kiégést. De nem. Mégsem kiégés ez. Inkább valami laokooni küzdelem. De még nem dőlt el semmi. Van, amikor ereszt egy kicsit a szorítás, amit érez, van amikor félelmetesen erős. De hát emberek győztek már le kígyókat! Az ember a legértelmesebb és legerősebb lény a földön és eszével, kreativitással le tudja győzni azokat az akadályokat is, amelyek első látásra legyőzhetetlenek. Például szárnynövesztgetés helyett feltalálták a repülőt, vagy fulladás ellen az oxigénpalackot, vagy kígyóméreg ellen az ellenszérumot. Persze feladat van még bőven, hiszen, ha nem így lenne, nem halna meg senki.

 

Most, hogy itt ül a kardiológián, egy vicc. Nincs neki szívbaja. Mástól szorít. Láthatatlan kígyói biztosan nem a szívizmaiban lapulnak. Talán a lelkében, valahol mélyen. Ezt aláírná, ezzel kiegyezne. A zenészeknek lehetnek ilyen művészbajai. Ő pedig zenész. Tán csak a Fender P-Bass⁴ érzi igazán azt a finomságot, amely az ujjaiból előjön, amikor játszik. Kontaktus hangszer és ember között. Kontaktus egy másik dimenzióban, ahol eltűnik a különbség élő és élettelen között, ahol az ember és a tárgyak lelke egyenrangú.

 

- Kedves uram! Önnek semmilyen szervi elváltozása nincsen. Azt javaslom, hogy konzultáljon a háziorvosával, és keressen fel egy pszichológust. Az Ön problémái nem szervi eredetűek. A szédüléses tüneteket, mellkasi fájdalmat, enyhe rosszulléteket lelki eredetű problémák okozhatják. De az is lehet, hogy csak túlhajszolt, és pihenésre, környezetváltozásra lenne szüksége. Kérem, keresse fel a házi orvosát! A viszont látásra!

 

Milyen hülyén hangzik egy orvos szájából, hogy viszont látásra! Főleg egy olyan doki szájából, aki az imént próbált meggyőzni arról, hogy nincs semmilyen szervi bajom. Hát igen! A nyelv hatalom, a szó veszélyes fegyver. Nem kenyerem az orvoshoz mászkálás, az orvosnál ücsörgés meg a létező legrosszabb dolog, amit tehet egy olyan ember, akinek minden lelete negatív.. A sok beteg ember között. Kiráz a hideg még a gondolatától is. Ha egyszer nincs semmi bajom, akkor nincs! Nem kell már ide házi orvos. Majd beküldöm az asszonnyal a leleteket és kész. Ami pedig a kikapcsolódást illeti, igaz. Van az anyóséknak egy kis nyaralója Alsóörsön. Lemegyek oda két – három napra. Most jó lenne azt mondani, hogy pecázni, de hát gyűlölöm az erőszakot és a pecázás is az, bármilyen szelídnek is látszik. Ha valaki kifogja a halat és leöli, az ugyebár kegyetlen dolog még akkor is, ha megeszi. Ez tulajdonképpen a létfenntartását szolgálja és érthető is, ha csak ezért teszi. De aki azzal takarózik, hogy sporthorgász és visszadobja a halat, annak azt kívánom, hogy próbáljon meg vidáman fürdőzni megakasztva, horoggal a szájában, majd így lengedezni egy bot végén, s ha tényleg szabadon engedi a kegyes sporthorgász, miután kibabrálja a szájából a horgot, újra vidáman úszkálni. Én nem próbálnám ki, inkább hiszek a bamba, merev szemű halak tekintetének. Ők ilyenkor azt sugározzák felém, hogy: Segítség!

 

Tehát a horgászás engem nem kapcsol ki. Viszont a csónakázás az igen. Kievezni pár száz méterre a nyílt vízre és a csónak fenekén feküdve, ahol előtte az após halai feküdtek, próbálni eggyé válni a természettel. A hangok ilyenkor jobbára megszűrten jönnek be hozzám. Mindent elnyom a víz lágy csobogása, ahogy megtörik a régi csónak repedezett festésű falán. Bár a parti zajok közvetlenül a víz felszínén messzire terjednek, a csónak fala lágy zsongássá transzformálja őket. Milyen jó így lebegni, bár soha ne érne véget!

 

Most a parton valaki bekapcsolt egy rádiót. Egy pillanatra felerősödő zaj ütötte meg fülét: „this is not, America, this is not, shalalala”⁵. De már el is halkult, gondolom nem volt kedvére való, vagy csak hírek után kutat a sávkeresővel. Hát ez tényleg nem Amerika! Szerencsére! Ez a Balaton. Meleg őszi délután volt. A víz már bénítóan hideg, de a levegő, az nagyon kellemes.

 

Hirtelen újra érezte a szorítást a mellkasában. Semmi baj, gondolta. Az orvos is megmondta, hogy semmi baj. Most jön ki belőle a stressz. A gyógyulás pedig fájdalommal is járhat. Főleg a lelki. Így próbált kifogásokat találni, de a szorítás egyre erősödött. Ebből a helyzetből valahogy ki kell keveredni. Nem tudta, hogy vissza tudna-e evezni a partra. Négykézlábra emelkedett a ladikfenékről, és ekkor egy mindent ellenállást elsöprő szorítást érzett a testében. Rádöbbent, hogy segítség kell. Túl nagyok a kígyók, túl erősek! Lehetetlen legyőzni őket! Egyedül nem tud megbirkózni ezzel a rosszullétrohammal. Felállt, hátha észreveszi az a közelben lévő horgász, akinek integetve köszönt, amikor beért a nyílt vízre, és akivel direkt nem akart eszmét cserélni a horgászatról, halakról, ezért távol horgonyzott le tőle. Inteni akart most is, és kiáltani, hogy rosszul van.

De hát az ember a legértelmesebb, legerősebb lény a földön, eszével, kreativitással le tudja győzni azokat az akadályokat is, amelyek első látásra legyőzhete…

 

Ebben a pillanatban elvesztette az eszméletét és a jéghideg, jó három méteres vízbe vágódott. Zuhanás közben látta a döbbent arcú horgászt, és utolsó emlékeként e világról egy feliratot a csónak oldalán, ami valószínűleg a ladik balatoni szokás szerint felkeresztelt neve lehetett: Congéria ⁶.

 

III.

 

 

„A Balaton ábránd és költészet, történelem és hagyomány, édes-bús mesék gyűjteménye, különös magyar emberek ősi fészke, büszkeség a múltból s ragyogó reménység a jövőre.”⁷

 

- Apu! Meséld el a kecskeköröm legendáját! – Mondta Palika az apukájának.

 

Ha nem volt koncert, vagy egyéb szervezési munkák nem szólították el, Nyeki mindig a családjával töltötte az időt. A Nyeki név még gyermekkorából maradt rá, így aztán sorra vették át ezt a nevet, akikkel élete során összehozta a sors. A bandában is így hívták. Szóval Nyeki, de a családban soha. Palikának: Apu.

 

- De Palika, ezt annyiszor elmeséltem, hogy már kívülről fújod.

- Az a jó, legalább tudok szólni, ha kifelejtesz belőle valamit.

- Miért szereted annyira ezt a mesét?

- Azért, mert a nyakadban hordod azt a kecskeköröm amulettet, és én szeretném, ha egyszer nekem adnád.

- Jó. Megígérem neked Palika, ha egyszer nyugdíjas leszek, és már nem megyek sehová, neked adom, hogy azután már rád vigyázzon, akárhová is sodor az élet.

 

Palika ennek az ígéretnek nagyon örült, bár nem értette pontosan, hogy az apukája mit is mondott.

 

- Szóval! Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy gyönyörű királylány. Ennek a királylánynak az volt a dolga, hogy aranyszőrű kecskéket őrizzen Tihany meredek hegyfokán.

A nyáj temérdek kinccsel ért fel. Ám nagy baja volt ennek a lánykának! Néma volt. Egyszer megszólítá a Balaton öreg tündére, az ősz hullámkirály: - Adj egy kis kecsketejet beteg fiam számára, királylány! Hálából megoldom a nyelvedet, és visszaadom beszédedet – mondta Nyeki a maga által alkotott rímes sort. - A lány így is tett. Finom éltető kecsketejet adott a betegnek, aki azonnal meggyógyult. És csodák csodájára az ő ajkának némasága is meggyógyult. A pásztorlányka oly szép és csábító volt, hogy minden nemes, minden királyfi beleszeretett. De ő olyan gőgőssé vált, hogy nem kellett neki senki sem. Még az ősz hullámkirály fia sem. Pedig az annyira szerette, hogy epekedésébe belehalt …

 

Nyeki meghallotta Palika ütemes szuszogását, kiosont a szobából. Nem véletlen, hogy Palikának ez volt a kedvenc meséje. Neki is ez volt születése óta. A nyakláncot, vagyis amulettet apjától örökölte, aki megígérte neki, hogy megkapja, ha ő már nyugdíjas lesz, és már nem kell rá vigyázzon. De sajnos nagyon korán meghalt. Így jó ideje őt védte a kecskeköröm amulett. Nem tudta pontosan honnan származott. Annyi rémlett neki, hogy az apja még a nagyapjától kapta. Igen kopott volt. A bőrszíjat már az apja rakta rá, de annak is lehet vagy húsz éve. Maga a kecskeköröm medál pedig fényes, kúpos, alsó élén lekerekített volt.

 

Természetesen utánajárt, hogy mi is ez az egész kecskeköröm história. Mi áll a történet hátterében. Az iskolában tanulta még gyerekkorában, de azt részben elfelejtette. Nem állt meg csupán a legendánál, hanem a földtani, pontosabban az őslénytani magyarázatokat is felkutatta, elolvasta. Valahová felírta annak idején a kagyló hosszú latin nevét és földtani korát, vagyis, hogy mikor élt, de azt a papírt rég elkeverte valahová. Gondolta, ha Palika esetleg kíváncsi lesz rá valamikor, majd újra utána néz. Valami Gongria, vagy Congria, vagy ilyesmi.

 

 

IV.

 

 

„Valaki alólad majd kisöpri árnyad, halálverítéked végleg felitatja

és akkor a kísértethajó elindul, melynek az utolsó sóhajod a tatja.”⁸

 

 

Terbócs bácsi a Congéria névre keresztelt ladik tulajdonosa, már egy órája ücsörgött a nyílt vízen. Kapás semmi. De az a harapnivaló levegő, a víz illata, a nap, amely reumás végtagjainak simogató meleget ajándékozott, a víz színét időnként megfodrozó halak láthatatlan közelsége, a csend, mely nem halotti volt, csupán lágy védőburokkal vette körül, és letompította a part zajait, nos ezek együttesen olyan boldogságot jelentettek számára, hogy hasonlónak csak az anyaméhben lévő állapotot tudta elképzelni.

 

Látott egy másik csónakot. Tudta, hogy nem a gazdája ül benne, mert akkor váltottak volna pár szót jó szomszédokhoz illően. De a csónakban lévő férfi csak alibiből intett oda neki köszönésképpen. Valószínűleg egy rokon lehet, egy pesti rokon, aki lejött kiköhögni a füstöt a tüdejéből. Az idő szinte megállt, mégis gyorsan telt.

 

Akkor történt az eset. Az a pesti idegen a csónakban feküdhetett, és hírtelen valami történt vele. Talán megijedt valamitől. Esetleg elaludt és rosszat álmodott. Felpattant a csónakban, majd átbukva a ladik oldalfalán úgy vágódott a vízbe, mint akit szíven lőttek. Akkorát csobbant, hogy a víz nagy fodrokat vetett és megmozgatta az ő csónakját is. Vagy 100-150 méterre lehetett tőle. Gyorsan bemerítette az evezőket és nagyokat húzva haladt az idegen hajója felé. Ami feltűnt neki, hogy semmiféle jajkiáltást, vergődést nem hallott. Rögtön rájött, hogy nagy a baj. Bevette az evezőket, a lendülettől még így is haladt, és szemével a vizet pásztázta.

 

- Halló, 112? Egy ember beleborult a Balatonba a csónakjából. Jöjjenek azonnal! A víz nagyon hideg és itt legalább 3-4 méter mély lehet. Alsóörs közelében. Nincs több csónak itt a közelben a vízen. Rajtam zöld viharkabát van. A hajóm neve, Congéria. Kinyomta a mobilt, és egyre erősebben evezett. Már szinte elérte a hajót. Az vízbepottyant embernek nyoma sem volt. Mintha a testére ólomnehezékeket erősítő mélységi búvár lett volna. Próbált az evezővel felé kotorni, hátha elér valakit, de nem ért el vele semmit. Az idegen eltűnt. Elnyelte a víz. Terbócs bácsi érezte, hogy az izgalomtól mindjárt rosszul lesz. Meghallotta a távolból, Füred irányából közeledő motorcsónakot. A víz fölé meredve, nézett bele a nagy kékségbe. Már vagy 4 perc telt a baleset óta. Érezte, hogy a tófenékről már csak halottan fog visszatérni az idegen.

 

 

V.

 

 

„Nemhiába hívják Tündérvárnak

ezt a részét Tihany hegyfokának.

Ahogy a nap kelni kezdett,

a barlangos hegyláb színe alatt

nagy oszlopok rózsaszín csigákból

tartották a tavi mennyezetes falat.” ⁹

 

 

A test magatehetetlen süllyedt a vízben. A fenékre érésről sem tudott. Olyan volt, mint egy lassított film, vagy egy búvároperatőr által rögzített víz alatti jelenet. De aztán feléledt. A hideg víz, az oxigénhiány, az átélt testi trauma sokkos állapotban tartották. Aztán körbevette valami. Átölelte, átfonta, beburkolta, magába olvasztotta. Mintha visszakerült volna az anyaméhbe. Nem fulladozott, nem pánikolt. Lenyugodott. Valamiféle közös keringésbe került a meghatározhatatlan, sűrű állagú, majdhogynem kocsonyás dologgal. Aztán, ahogy tisztult a látása az őt körbevevő dolog kontúrjai is előtűntek. Ha nem lett volna meghatározhatatlan kocsonyából, azt hihette volna, hogy egy víz alatti, emberszerű lény. Teste hatalmasnak tűnt, vagy csak a rajta lévő, színében alig más köpönyegszerű fedőanyagtól látszott úgy. Aztán meglátta az arcát is. Ember volt. Egy víz alatt élő humanoid lény. Ami rögtön feltűnt neki, hogy bár kinézete alapján nem volt több 40-45 évesnél, mégis az az érzése támadt, hogy akár több száz éves is lehet. Arcán mély, fájdalmas barázdák, hosszú harcsa bajsza szája két oldalán hosszan lebegett, mint egy harcsának. Haja feje körül úszott és valószerűtlenül hosszú volt. Az idő nagyon fogyott különösen Nyeki szemszögéből nézve, ugyanakkor állni látszott itt a lényen belül. Ha fizikus lett volna, rögtön egy másik dimenzióban való lét lehetőségét kezdi vizsgálni, de a zenészben ez az eshetőség fel sem merült. Aztán azt érezte, hogy kommunikálnak valahogy. Természetesen nem szavakkal. Beszélni amúgy sem lett volna képes a tecchalálnak ebben az előrehaladott állapotában. Mégis ismerkedtek egymással.

 

- Hát itt vagy Te is fiam. Milyen korán! Nem figyeltem rád eléggé! De szerencsére a tófenéken gyorsan terjednek a hírek. Látom, viseled az amulettet. Ez segített. Rögtön rád találtam. Lehet, hogy enélkül is sikerült volna, de nem biztos. Már mentettem ki több ősödet is a Balatonból. Persze nem dicsekedtek el vele. Büszkék. Nem baj. Tartás az kell. Az tartja életben a régi családokat nemzedékről nemzedékre. Az amulett még az enyém volt. Nem hittem volna, hogy egyszer még viszont látom. Veled már találkoztam. Lehettél vagy 5-6 éves, amikor láttalak. Apáddal egy hajókiránduláson vettél részt. Alsóörsről indultatok és Siófokra mentetek. De kitört a vihar. Nagy vihar volt. A tó királya akkoriban nagyon haragudott az emberekre. Egyre többen jöttek fürödni, egyre többen verték fel a tó szellemeinek nyugalmát. Sokan odavesztek akkoriban. Volt egy hajó, amit felborított a szél és sokan megfulladtak. De nem szűnt meg az emberár. Ezért aztán a haragos szellemek, akik a Tó Királyának nyugalmáért feleltek, nagyobb és nagyobb viharokkal próbálták elvenni az emberek kedvét a Balatontól.

 

A szellem kis szünetet tartott, majd folytatta:

 

- Nem tudom emlékszel-e, de azon a hajóúton hatalmas viharba keveredett a hajótok. A kapitány már felkészült, hogy elsüllyed a hajó. Vészesen az oldalára dőlt és két ablaka betörött. Ezen aztán ömlött be a víz. Szerencsére tudtam akkor segíteni rajtatok. Vállammal megtámasztottam a hajót, és a part felé segítettem. Láttalak akkor rémült szemekkel. Apád magához ölelt, de ő is halálosan félt. Akkor még rajta volt az amulett. Most rajtad. Ezek szerint már meghalt.

 

Nyeki rájött, hogy csak arra kell gondolnia, amit mondani szeretne, és a szellem érteni fogja. Így hát próbált gondolkozni. Afféle metakommunikáció volt ez, ahogy eltérő világok lényei cserélnek információkat. Nem hitt ő az ilyesmiben, de most olyan természetes volt a szituáció, hogy fel sem merült benne a kétely legapróbb jele sem.

 

- Hol vagyok, és ki vagy te?

- Én a te ősöd vagyok. Te pedig épp haldokolsz a Balatonban. Én a segítségedre siettem, hogy ősi családunk ki ne haljon. Ősi a családunk. Igen. A Nyékik már a tatárok ellen is harcoltak. Néhányan túlélték a vészt és újra szaporodni, sokasodni kezdtek. Az ország minden tájára eljutottak, és az én időben több családról is tudtam. Te Sándor, az én ágamról eredezel. A mi őseink mindig is itt éltek a vad Bakony megszelídült déli lankáin, az öreg Somlyó vízbe kúszó szoknyájának ráncain. Ezért viseled azt a kagylódíszt, amit még én készítettem a gyermekemnek.

- Hogyan hívnak szellem, és miért élsz a tóban?

- Én is Sándor vagyok fiam, ahogyan Te is, és az apád is. És Sándor volt az én fiam is, akinek ez a medál készült. Mint az előbb meséltem, mi itt éltünk a parton, őseink pedig már a tatárok idején is. Az én időmben a legtöbben a Somlyó tövén bort termeltek a Veszprémi püspök udvartartása számára. Aztán voltak, akik földet műveltek az urak, vagy az egyház földjén. Pár család halászott. Az ő zsákmányukat is az egyház vette át, vagy a nemesek falták be a vadászataikat követő lakomákon. Én révész voltam. Embereket szállítottam Füredre, Almádiba, Tihanyba. Mivel sáros időben a kocsiutak járhatatlanná váltak, volt hogy messzebb is. Aztán amikor a Balaton téli nyugovóra tért, és vastagra hizlalta jégtakaróját, szánon szállítottam ezt-azt a part mentén. Egyszer még a túloldalra is átkeltem, amikor Veszprémi nemeseket kellett zsidó rokonaikhoz vinnem Siófokra. Borzalmas ám a hóförgeteg ott kinn a tó közepén!

 

Most elhallgatott, mintha fáradt lenne, majd folytatta:

 

- Aztán jött az a végzetes nap, 1827. április 16. Egy nagyobb kereskedő csapat bérelte ki a hajómat. Siettek. Keszthelyre szerettek volna eljutni. A létszámmal nem lett volna baj, de ott volt még a rakomány. Jól megfizettek, hát elindultam. Lassan haladtunk. Már megkerültük Tihanyt. Aztán feltámadt a szél. Egy perc alatt olyan vihar kerekedett, amilyet csak az isten küldhet a földre, ha féktelen haragra gerjed. A hatalmas hullámok átcsaptak a túlterhelt, megsüllyedt, alacsony oldalfalú hajón. Pánik tört ki. Az emberek ösztönösen a lélekvesztő túlsó oldalára menekültek, hogy a hullámok ne érjék őket közvetlenül. Nem tehettem semmit felborultunk és pillanatok alatt elsüllyedtünk. Mindenki odaveszett, velem együtt vagy húszan. Szörnyű volt. A dereglye roncsai még mindig itt hevernek a Tihany alatti kürtő szélén.

 

- Én a Tó Királya elé kerültem, aki a tihanyi kútban él palotájában. Ő nagyon haragudott rám, mert megzavartam a nyugalmát. Úgy döntött, hogy csak akkor enged végső nyugalomra térnem itt a tó iszapjában, ha szellemként bolyongva legalább tízszer annyi embert mentek meg, mint ahányat a hullámsírba vittem. De már nagyon öreg vagyok és fáradt. Pihenni akarok végre. Megbűnhődtem mindenért. Úgy érzem, hogy te vagy az utolsó, fiam, és remélem, hogy a királyom megenyhül, és elbocsájtja végre szellemem. Most felviszlek a felszínre. Nem fogsz rám emlékezni, és arra sem, amit most elmondtam. De ott legbelül a lelkedben érezni fogsz örökre. Indulnunk kell, elfogyott az idő. Élj sokáig, fiam! Vigyázz ezeréves családunkra. Őrizd meg az amulettet és add tovább, ha eljön az ideje.

 

Ezzel a tószellem levált Nyekiről, és finoman a felszínre segítette.

 

 

VI.

 

 

„ S csendes ölén az enyészetnek lel végre nyugalmat.”¹⁰

 

 

Terbócs bácsi nem számított arra, hogy a férfi egyszer csak felbukkan a víz színén. Olyan gyorsan történt ez a dolog, mint amilyen gyors volt az eltűnése. Szegény öreg majdnem infarktust kapott az ijedtségtől. Még meglepőbb volt az, hogy a tudatánál volt. Teljesen kimerült ugyan, még abban is segítetni tudott a rémült horgásznak, hogy a csónakba húzza.

 

A kiérkező rendőrök és mentők szinte a csodával határosnak ítélték Nyeki megmenekülését. Betakarták vastag pokrócokba, és a parton várakozó rohammentőhöz szállították. Amikor már a mentőautóban feküdt kezét a mellkasán keresztbe tették. Ekkor megérezte a mellkasán kidomborodó kecskeköröm amulettet. Szerencse, hogy nem hagytam el, futott át az agyán a gondolat, és jó erősen megmarkolta. Úgy érezte, mintha belülről melegítene. Hirtelen határtalan megnyugvás fogta el és a kimerültségtől mély álomba merült. Esetét csodaként mesélték még nagyon sokáig mind a rendőrök, mind a mentősök, és a bulvár média is folyamatosan interjúkért zaklatta.

 

Ezzel egyidőben sem ők, sem pedig Terbócs bácsi nem érzékelte azt a rendkívül ritka optikai jelenséget, amely a Balaton vizén csupán felülről, pár méteres magasságból volt észrevehető. Egy néhány négyzetméteres sötétfolt tintaként oldódott, vegyült a türkizszínű tó vízével. Lágyan örvénylő androméda - forgása közben színe halványult, míg mérete nőttön-nőtt. Aztán néhány perc elteltével minden békés lett és nyugodt, és Terbócs bácsi is lassan kievezett a partra.

 

 

VÉGE

 

 

¹Paphnutius – Sejtelmes felhő

 

²John Mayall, fehérbőrű, angol blues zenész tette ezt, a Blues from Laurel Canyon című lemezének megkomponálása előtt.

 

³ Sebeők János – Naptánc

 

⁴A Fender P-Bass a világ egyik leghíresebb és leggyakoribb basszusgitárja, ezen játszik például Roger Waters (ex-Pink Floyd), vagy John Deacon (ex-Queen)

 

⁵ David Bowie – This Is Not America

 

⁶ Congéria – latin nevén Congeria ungula caprae, a nép nyelvén kecskeköröm. Maga a kagyló, a kecskekörömnél lényegesen nagyobb volt, de mára csak az állati karomhoz hasonló, kemény háromszög alakú csúcsrésze maradt fenn. A Tihany környéki pliocén-pleisztocén korú agyagból mossa ki a Balaton vize. A néhány millió évvel ezelőtt itt hullámzó Pannon beltenger kiédesedő vizének lakója volt. A balatoni mondakör egyik legnevezetesebb eleme.

 

⁷ Eötvös Károly – Utazás a Balaton körül

 

⁸Babics Imre – Természettudomány, Kísértethajó

 

⁹ Takáts Gyula – A tündérhal és a háló

 

¹⁰ Vergilius – Aeneis

 

 

***

 

 

A Bergendy együttes a Balaton retró című filmből.

Forrás: you tube, borikari

http://youtu.be/sKw08viMAm8

 

---